Szolgálati Telep

Aki szeretné a második részt és a harmadik rész meglévő felét is elolvasni egyben,  innen töltheti le.

Sajnos a történet nincs befejezve, a másodév első felében megszakad, akkor fejezném ill. fejeztem volna be, ha elég sokan olvassák. (A megauploados megoldásra is azért van szükség, hogy teljes pontossággal tudjam, hányan kíváncsiak a történetre.) Természetesen ha valakit kiadásra érdekel, szóljon.

Arra ébredtem, hogy King a lábam rugdossa. Wawer hangja zengett a teremben.

 - Felébredni, felkelni. Négy perc múlva felöltözve, beágyavza sorakozó.

 Mi… MI?! Álmodtam az egészet? Nem. Lehetetlen. Először is, olyan fáradt voltam, hogy egyértelműen éreztem, az éjszakát tényleg gyaloglással töltöttem. Felültem, és világosan éreztem az izomlázat, az ütések sajgó nyomát a hátamon, mindkét karomon… a karjaim! Amennyit csak láttam a testemből, mindenhol piros karcolások, apróbb vágások éktelenkedtek, és kék-zöld foltok tanúsították, hogy tényleg legurultam egy lejtőn.

 …De akkor hogy kerülök ide? Hogyan jutottam vissza? Biztos, hogy nem a saját lábamon, ekkora távolságot nem lehet megtenni ennyi idő alatt…

 - Mr. Porter, szabadjon őszinte részvéttel emlékeztetnem arra, mi vár önre, ha nem siet kellőképpen, hogy végrehajtsa reggeli teendőit! Banks, ne vegye túlságosan lazára a figurát, szabad legyen rimánkodást elővezetnem!

 Zenon és én. Ketten késtünk tizenhat másodpercet - illetve Zenon csak tizenkettőt. Alig álltam a lábamon. Wawer az arcvonallal szemben középre lépett - tehát pontosan előttem állt.

 - Nos, Porter, szóval tényleg hiányoztam magának? …Hallottam hírét - mutogatott rám vicces arccal, a többieknek magyarázva. - Mondták, hogy hiányolt… Porter, maga úgy néz ki, mint aki egész éjszaka szenet lapátolt. Pedig hagytunk elég időt, hogy kialudja magát! Látja, Zenon négy másodperccel megelőzte magát. Négy! Négy másodperc. Szóval Porter, hiányoztam? Örül, hogy visszajöttem?

 Elhallgatott. Tényleg választ várt!

 - Na! Örül, vagy nem örül?

 - …Igenis! – A körülményekhez képest tényleg örültem az angyalnak.

 - Ó, mennyire boldog vagyok – kiáltott fel -, mikor egyes tanoncok értékelik a munkámat, a rengeteg fáradságot… angyal létemre élhetek e kifejezéssel…, amely fáradság áldozat azért, hogy megfelelő szervánsokat képezhessünk egyszerű, csirke játékosokból. Vagyis szivacsállatokból, ahogy errefelé mondják. - Pilera nézett. - Tehát, örül nekem. Mámor járja át a szívem. Meg vissza is. Feküdj. - Ezt nekem mondta. Megtanultuk már megkülönböztetni, hogy melyik parancs szól a félszázadnak, melyik egy embernek, és melyik egy adott csoportnak. - És fekvőtámaszba. Egy, kettő, három, négy. Látja, ennyi idő négy másodperc. Óh, ez már hét… Ez meg már nyolc… hogy repül az idő…! Fel. Feküdj, és fekvőtámasz. Mennyinél is tartottunk? Ja igen, most nyolc a szintidő. Hat. Hét, nyolc. Fel. Mhm. Fe-küdj, és fekvőtámasz. Na, most megmutatom a tizenhatot, amennyit késett. Négy. …Öt. …Hat. …Hat. …Még mindig hat. …És még mindig hat! - Vihogás. - Óh, hét, végre. Nyolc. …Már megint hat! - Nevetés. - Hét. …..Na jó, fel! - Ezúttal majdnem elestem, de végül sikerült felállnom.

 - Á, szóval táncol is. Elmehetne Jacksonnak. Tehát, Mr. Porter, még mindig örül, hogy itt vagyok? De ki az őszintével!

 - Igenis.

 - Szóval igen. Na majd visszatérünk erre.

 Úgy éreztem, Wawer nem tudott velem kiszúrni igazán - a fektetésekhez, mint az egyik fő nevelési módszerhez már rég hozzászoktunk; és tulajdonképpen már előző nap, a kihallgatáson is eszembe jutott, hogy Wawer talán hasonló eljárást kezd majd - ott helyben. Nem hagytam, hogy elvegye az örömömet. Nox százszor rosszabb volt ennél, az ő büntetéseiben rendszerint semmi vicces nem volt, Wawer viszont Poräxhoz hasonlóan gyakran humorizált, miközben valakit így megtornáztatott. Úgy gondoltam, akármit is csinál ma velem, akkor is örülni fogok neki, hogy visszakaptuk, és mégsem kell Noxszal töltenünk minden egyes napunkat, öt éven át…

A tanoncruhámat kellett felvennem, hiszen nem volt meg az eredeti civil. Így sajnos eléggé feltűnő leszek, de mit tehetnék? Senki mástól sem tudtam „kölcsönvenni” néhány civil ruhadarabot…  Az eszembe sem jutott, hogy civil ruhában még sokkal feltűnőbb jelenség lennék, amíg a Telepről ki nem értem.

 Összekapcsoltam a lábamon a sarut, és elindultam kifelé. Hiába lopakodtam, minden lépésem egy másodpercen át visszhangzott a teremben. Egyenletes szuszogás töltötte meg a levegőt, mint a leghangosabb zaj, amit érzékelni lehetett. A kezem a kilincsen. A nagy ajtó bántó élességgel megnyikordult, ahogy kinyitottam annyira, hogy kicsúszhassak a résen. Napközben ezt a hangot észre sem veszem, még ha csend is van, mert Nox éppen a teremben van, akkor is teljesen hangtalannak tűnik a zsanér. Éreztem a saját gyors szívverésem. Ha most Nox üvöltése felhangzana, gondoltam, meg is halnék ijedtemben.

 Becsuktam magam mögött az ajtót. Mielőtt eleresztettem volna a kilincset, megdermedtem egy pillanatra, hallgatóztam. Saját pulzusom döngésén kívül csak valami gyenge, állandó zajt hallottam, ami mintha víz alól jött volna. Nincs csend! Mi ez a hang? Pár másodperc fejforgatás után rájöttem, hogy a többiek lélegzését hallom a hálóteremből. Kinyitottam egy kicsit az ajtót, hogy ellenőrizzem. Igen, ez tényleg az a hang, gondoltam, most már megismerem.

 A folyosón szinte minden tájékozodási alapot elvesztettem. A legrosszabb az volt, mikor befordultam a sarkon. A fény mögöttem világított, az ősi iszonyatot legyőzve bele kellett haladnom a feketeségbe. Teljes sötétségben lopakodtam előre, minden pillanatban arra várva, hogy valamihez hozzáérek, valaki nekem ugrik, valamiféle támadást kell kiállnom, vagy egyéb lehetetlen dolog történik, amit meg sem tudok nevezni. A félelem az állati ösztönök kimondhatatlan szavaival beszélt az elmémhez, minden pillanatban nem létező veszélyekre figyelmeztetve.

 Ez így nem lesz jó, ezzel a sebességgel egész éjszaka nem érek ki a barakkból. Enyhén jobbra vettem az irányt; tudtam, hogy ott nincsenek hálótermek. Ha megfoghatom fél kézzel a falat, már nem a semmiben kell haladnom, és gyorsabb leszek.

 Egyszer csak valami távoli dörrenés visszhangzott végig a folyosókon. Az első emeletről jött, talán. Megdermedtem, aztán egy pár pillanat múlva továbbindultam. Valahonnan, bal felől egy tompa köhögést hallottam, nyilván az egyik hálóteremből jött. A fáradtság szellem-képzeteket rajzolt a sötétségre. Magam előtt láttam mindenfélét össze-vissza, nappali életünk helyszíneit, arcokat, mintha csak álmodnék. A legtöbbször Nox kissé fölényesen mosolygó arca jelent meg. Nox. Úgy éreztem, mintha ebben a pillanatban is figyelne. Fülemben az elmúlt nap hangjainak a csend fekete sziklafaláról lepattanó visszhangjait hallottam. Bowlel hangja szavak nélkül zúgott a fejemben körbe-körbe. Nox. Wawer. Collins. Lambert. Banks. Singer. Sword…

 Egy örökkévalóságnak tűnő, négyszáz méteres araszolás után elértem a lépcsőhöz. Először valami piros-lila lidércfényt láttam, mintha valami szörny szemei lennének, aki a lépcsőn hasal - a lábai az emeletközi fordulóban nyugszanak, és a feje kilóg a folyosóra. A kíváncsiság erősebb volt bennem, a civillizáció gyermekeként hozzászoktam már a mesterséges jelenségek valószerűtlen képeihez és hangjaihoz. Biztosan valami lámpák, gondoltam.

 És valóban. Úgy éreztem, megmenekültem. Itt nem volt sötétség, az egész lépcsőt kivilágították – nyilván biztonsági okokból. Egy piros és egy ibolyaszínű lámpa sugárzott halvány lidércfényt a folyosóra – a szörny szemei.

 A lépcsőfokokon kis fluoreszkáló csíkok helyezkedtek el, amelyek vörössel és ibolyával világították be az egész lépcsőt, olyan furcsa hideg fényt teremtve, amihez hasonlót korábban soha nem láttam. Mintha mindent, az egész lépcsőt csak rárajzolták volna a sötétségre.

 Megkönnyebbülten ugráltam le az első emeletre, csak arra vigyáztam, nehogy zajt keltsek. Szerencsémre a lépcső földszintre vezető szakasza is ugyanolyan fényfürdőben állt, mint a fenti. Leértem az előcsarnokba. A földön végigfutottak a váltakozó piros-ibolya kísértetfények, és az ebédlőbe vezető folyosóhoz, valamint a kapuhoz vezettek. A kapu! A barakk főbejárata tárva-nyitva állt.

 Sikerült! Attól féltem, éjszakára bezárják – akkor valamelyik ablakon kellett volna kimásznom.

 Kiléptem a szabad ég alá. A szél lobogtatni kezdte a kabátomat. Szerencse, hogy magammal hoztam. Még így is fáztam egy kicsit - nem gondoltam, hogy éjszaka ennyire hideg van. Úgy döntöttem, jobbra kerülöm meg a barakkot, az közelebb van ahhoz az úthoz, ami, talán, kivezet a Telepről. A lidércfények elkísértek. A barakk falába építve tíz méterenként lámpák bújtak meg, melyek felváltva piros-lila-piros-lila fénnyel ragyogtak. Ez a különös derengés itt a szabad ég alatt megint csak egészen máshogy hatott. Mindenesetre megvilágította a lábam alatt a vékony betonsávot, ami a barakkot az udvartól elválasztotta, és elszoruló szívvel gondoltam arra, nemsokára itt kell hagynom a fényeket és újra a teljes sötétségben kell gyalogolnom. Felnéztem az égre, a Holdat keresve. Sem Holdat, sem csillagokat nem láttam. Az ég egyenletes szürkés-kékes fekete burokként terült el fölöttem. Biztos a felhőzet, gondoltam.

 Odalent újabb négyszáz métert kellett gyalogolnom, aztán elértem a Barakk északnyugati sarkához. Nemrég még ott fent álltam vigyázzban Bowlel előtt… Most szabad vagyok! Az arcomon gonosz vigyorral mulattam magamban. De a sarkon túl már a feketeség várt rám. Megálltam egy pillanatra, hogy belehallgassak a csendbe, és hogy a szemem szokja a sötétséget, mielőtt belelépek. Csak saját szívverésemet és légzésemet hallottam, néha a belső szerveim mozgását, és valami magas, sípoló zajt, ahogy a fejemet mozgattam. Eddig azt hittem, az izmoknak nincs hangjuk!

 Elindultam észak felé. Nem néztem vissza a fényekre, mert tudtam, utána feketének tűnne a világ előttem. Így egy méternyire elláttam magam előtt. Azon tűnődtem, miért van ilyen szokatlan csend. Minek kéne hallatszania? A szél zúgásának. Teljes szélcsend van. Állatoknak. …Miféle állatoknak?! Még csak az kéne nekem ide, valami állatok, amik megtámadnak! Örültem a szerencsémnek, hogy nem őrzik kutyákkal a Barakkot.

 Hát persze! A tücsökciripelés! Rájöttem, hogy az szokott minden nyári és kora őszi éjszakán hallatszani. De itt nincs. Ezek szerint itt nem élnek tücskök, gondoltam, vagy hasonló ciripelő állatok. Városi gyerekként nem sokat tudtam a természetben gyakran előforduló állatokról, csak annyit  - illetve annyit se –, amennyit az iskolában tanítottak. Ha nincsenek tücskök, az egy dolgot biztosan alátámaszt: hogy szigeten vagyunk!

 Semmi olyan nem volt, amihez mérhettem volna az időt, csak a gondolataim, meg a légzésem. Az utóbbira nem tudtam figyelni, túl fáradt és ijedt voltam, az előbbiek pedig nem adtak biztos alapot. Egyre tompább lett az elmém, egyre jobban erősödtek az álomszerű visszhangok, és Nox mosolyát még mindig nem tudtam kitörölni a fejemből. Ott volt, és egykedvűen nevette gyermeteg próbálkozásom - méghogy megszökni! Ez volt az érzésem, de nem tudtam logikusan alátámasztani, miért lenne gyermeteg ez a terv. Elmegyek és kész, már megyek is, bal-jobb, teszem előre a lábam; nagyon is komoly elhatározás.

 Ahogy hozzászoktam a sötétséghez, normális gyalogló tempóra gyorsítottam. Egy idő után a lábam alá tévedt a barakk körüli út északi oldala, a távolban pedig fekete falat láttam. Az erdő. Erősen kételkedtem abban, hogy ebben a pokoli sötét éjszakában tényleg be merek menni az erdőbe, de nem álltam meg: Ha idáig eljutottam, majd erőt veszek magamon - és Nox csak ne röhögjön a fejemben. Igenis továbbmegyek!

 Mikor a fák alá értem, a karomat előre kellett nyújtanom, mert már nem voltam benne biztos, hogy meglátom, ha az utamba kerül valami. Szerencsére túl sötét volt ahhoz, hogy a szememmel a környezetemet kutassam, és mindentől megijedjek egy „Az ott mi?!” belső felkiáltással, amit nem tudok beazonosítani - márpedig ebben a sötétben semmit sem tudtam volna azonosítani. Még az ég enyhe derengését is eltakarták előlem a fák. Mégis rátaláltam az útra, ami az erdőn kelet-nyugati irányban hosszában végighúzódó útba torkollott merőlegesen. Balra volt tőlem a kerítés, de persze nem láthattam. Elértem a merőleges utat (ez újabb fél kilométert jelentett), és tovább kellett mennem a fák között, út nélkül. Itt a Telep vége, már csak pár száz méter erdő, biztattam magam, és megmenekültem…

 Éjfél jócskán elmúlhatott már, mire kiértem a fák közül. Végtelen füves puszta következett. El akartam jutni az óceánig, de ha nem is érem el, messzebb akartam kerülni a Teleptől. Továbbhaladtam észak felé. Néha már félig-meddig elaludtam járás közben, de nem akartam megállni pihenni. Nem is mertem volna itt aludni… Majd napközben pihenek.

 Leginkább attól az egytől féltem, hogy esetleg nem óceánnal fogok találkozni, hanem magas hegyek lábával  - bár számos dolog alátámasztotta sziget-elméletemet. Vagy  nem az az óceán jön szembe, amelyiknek kéne… Mi van, ha az Indiai Óceán közepén van ez a sziget? Éreztem, siralmasan kevés földrajztudással bírok. Azt sem tudom, nagyjából milyen szélességek és hosszúságok határolják a Föld óceánjait. És mi van, ha egy európai tenger közepén vagyunk? Mi van, ha egy ázsiai hegység egy hatalmas völgyében fekszik a Szolgálati Telep? Egy kínai és egy tibeti pap jelenléte éppen erre is utalhat! Megmászom a Himaláját, vagy mit, hogy kijussak…? És hogyan tovább? Sokezer mérföldről hogyan jutok haza, egy falat élelem nélkül, egyetlen cent nélkül?

 Jobbra valami foltot láttam az égen. Először azt hittem, csak képzelődök, de nem, tényleg megerősödött a derengés. Hajnalodik! Már hajnalodik, és még csak pár mérföldre lehetek a Teleptől! Begyorsítottam, amennyire csak fáradt lábaim, sajgó talpaim bírták. Már órák óta enyhén remegtem a hidegtől, örültem, hogy legalább hamarosan melegebb lesz. A fogam néha összekoccant. Hajnalban van a leghidegebb, gondoltam.

 Fák közé értem. A mezőn itt-ott elszórva fák álltak. Egyszerre csak valami sötét dolog tornyosult előttem. Épület?! Vagy ötven méter magas volt, és a teteje mintha csillogott volna… Üveg? Továbbhaladtam, kicsit óvatosabban. Mikor odaértem, megláttam, mi az. Ilyesmivel sem találkozhattam még korábban…

 A sötétség egy meredek domboldal volt. Eddig teljesen egyenletes terepen haladtam, itt viszont a talaj emelkedni kezdett, méghozzá igen meredeken. A lejtőn fák és bokrok nőttek. Odafent a dombtetőn valami villogott. A felkelő Nap fénye, a horizont mögül előbukkanó sugarak a szürke minden árnyalatában csillogtatták előttem ezt a hosszú „falat”, ami a dombbal együtt végighúzódott kelet-nyugati irányban végtelen hosszúságban, csakúgy, mint a Telep kerítése. Nagyon reméltem, hogy ez a valami már nem a Telephez tartozik! Pedig sajnos – pont úgy nézett ki. Valami, ami még rafináltabb védelmet biztosít. Olyan volt, mint valami erőtér egy fantasztikus filmben. Néha halvány pirosas csillogások is átfutottak rajta. Balra-jobbra ezek a csillogások fokozatosan magasabb frekvenciát öltöttek, a pajzs a szivárvány minden színében villogott. Gyanítottam, hogy azért piros előttem, mert itt állok. Ha nyugatra mennék három kilométert, ott látnám pirosnak, és ha visszanéznék, ez a rész már zöld lenne. Átkozottak! Milyen agyafúrt technikáik vannak! …kiknek? Tulajdonképpen ki ellen harcolok én? Az Isten ellen? Hiszen a Telep az övé…!

 Tétován lépkedtem a pajzs felé. Megbűvölten figyeltem, ahogy egy ponton felcsillant rajta a piros, aztán szabálytalan foltokban színét váltogatva szétterjedt, fel egészen az égig! Ahogy a folt bal széle nyugatra futott, fokozatosan átment narancsba. Hogy fogok ezen átjutni? Vajon semmi bajom nem lesz, ha hozzáérek? Arra gondoltam, inkább megpróbálom, minthogy egyszerűen visszasétáljak, elismerve a vereséget. Próba szerencse.

 Ebben a pillanatban ébredtem rá, hogy már egészen világos van. Keletre mindjárt feltűnik a Nap! Egy-két óra múlva a többieket ébresztik, és észreveszik, hogy eltűntem…

 Valami megmozdult balra. Megdermedtem. Neszezés…

 Ekkor vettem csak észre, hogy két fa között, egy csoportnyi bokor közt rejtőzve egy teljesen a környezetébe olvadó sátor áll. Itt van valaki, gondoltam, pucolás, mielőtt észrevesz! Sietni kezdtem felfelé, enyhén jobbra tartva - el a sátor közeléből. Egyszer hátranéztem. A sátorból egy magas fiatalember került elő.

 Lebuktam! Megkönnyebbülve láttam azonban, hogy nem a Telep egyenruháját viseli - valamiféle indiai öltözék van rajta. Alig ötven méterre hagytam magam mögött a sátrát; azonnal észrevett, és rámkiáltott:

 - Hey! Kim tei kharma hyhá!

 Hátrálni kezdtem. Ő beszólt a sátorba.

 - Sańjei!

 Előbukkant egy másik, hasonló öltözetű fiatalember is. Nagyon bizalomgerjesztőnek tűntek abban a pillanatban, finom szépségű arcuk, az angyalokéhoz hasonló hangjuk furcsa hatást tett rám. Mintha a megtestesült nyugalmat és passzív boldogságot láttam volna magam előtt. Arra gondoltam egy pillanatra, hátha beszélhetek velük, hátha segítenek. De aztán megperdültem és futni kezdtem felfelé, jobbra a meredek emelkedőn.

 - Héj, várj! Mit csinálsz? Fel ne menj oda, prabhu! Legyen eszed!

 A másik kiáltott utánam. Én kétségbeesetten kapaszkodtam felfelé. Hátranéztem. Nem üldöztek; megálltak a domb alján, onnan figyelték, mit csinálok.

 Kapaszkodtam tovább. Egy kő kicsúszott a lábam alől. Majdnem visszazuhantam.

 - Gyere vissza, prabhu! Meg akarsz halni?

 Már majdnem felül voltam. Valami láthatatlan erő sugárzott a falból, nem tudtam, hogyan vagy mivel észlelem, de mégis, világosan érezhetően, valami átható remegés áradt belőle, ami miatt a környező fák és bokrok is mind feléje hajtották lombjaikat. Felül több fa is egészen odahajolt a falhoz, de egyik sem érintette meg. A fáknak több eszük volt, mint nekem…

 Az emelkedő tetejétől két méterre voltam, mikor visszanéztem. A fáradtságtól piros karikák táncoltak a szemem előtt. Kicsit szédültem. Az, aki az előbb utánam kiáltott, kétségbeesetten mászni kezdett. Nem láttam az ijedtséget az arcán, nem fogtam fel, hogy tulajdonképpen megmenteni próbál; azt hittem, el akar kapni. A tető előtti utolsó fa mellett egy bokorba kapaszkodtam. A jobb lábam alól kigördült valami. Hirtelen előrerúgtam magam, nehogy hátraessek, de a mozdulat túl erősre sikerült. Bevertem a fejem a fa törzsébe. Az ütéstől hirtelen elengedtem a bokrok ágait, és már gurultam is vissza, zuhantam le az emelkedő aljára és az eszméletlenségbe…

 - Menjen le a kétszázkilencvenegyesbe és ott jelentkezzen.

 - Igenis!

 - Tovább!

 A kétszázkilencvenegyes a „mi” mosdónk volt. A parancs szerint egyenesen oda mentem be; félszázadom éppen zuhanyzott. Luxat felügyelte őket. Odaálltam mellé, felé fordultam.

 - Porter tanonc egyes félszázad, szolgálattételre jelentkezem, uram!

 - Maga meg miért jelentkezik, Porter?

 - Lambert tanonc parancsára, angyal úr. Fegyelmi tárgyaláson voltam mostanáig.

 - Lambert… aha. Menjen.

 A fejével a zuhanyok felé intett. Nemsokára én is ott álltam Collins mellett, és megkérdeztem tőle:

 - Végig Luxattal voltatok?

 - Aha! Hallod Porter, egy csomó faszságot lehetett hallani, hogy lecsuktak meg ilyenek. Tulajdonképpen mi a balhé, hol voltatok eddig Noxszal?

 - Fegyelmi tárgyalás. De… a tököm tele van. Ezek tök bunkók. Na de majd…

 Nem fejeztem be a mondatot; nem a Telep stílusa miatt, hanem mert egyszerűen nem tudtam még, mi a befejezése. Nem tudtam pontosan, mit akarok tenni, de már homályosan érlelődött valami. Úgy gondoltam, nem hagyhatom annyiban a dolgot: átvágtak, aztán évekig itt tartanak… Valamit ki kell találnom.

 A félszázad felöltözve vonult be a hálóterembe. Menet közben halk suttogásokat, egyfajta jellegzetes állandó neszezést lehetett hallani, mintha Wawer szolgálata lenne; azonban mikor a sor eleje beért a hálóterembe, hirtelen csend lett. Érezhető feszültség alakult ki, olyan, mint mikor belép a terembe Nox. Mikor az ajtón belülre értem, láttam az okát: Nox valóban ott állt a terem közepén. Luxat sorakoztatott bennünket, aztán szó nélkül kiment.

 - Mindenki odamegy az ágyához. Levetkőzik, és felveszi az alvóját. Húsz másodpercük van. - Az angyal szeme ide-oda vándorolt a félszázadon. Nem nézett rám. - Tovább!

 Futottunk eleget tenni a parancsnak. Tizenhét másodperc után már alvóban álltunk, mindenki a saját ágya mellett. Nox kivételesen meg volt elégedve. Vártam, mikor csap le rám… Parancsot adott, hogy feküdjünk le, aztán leoltotta a villanyt, és kiment.

 Szóval nem ma.

 Miért is kéne sietnie, úgysincs menekvés. Majd máskor, talán holnap, vagy azután; most már teljesen az övé vagyok, Wawer szolgálata sincs már, hogy levegőhöz juthassunk. Tudtam, éreztem, hogy megtorlás következik. Bowlel büntetése tulajdonképpen elmaradt, csak „papíron” létezett. Noxnak valami igazi kell, úgy gondoltam. Meg akarja mutatni nekem – mert most betelt a pohár. A virgoncságaimmal, a fegyelemsértéseimmel, a kis kérdésekkel, a pimaszkodással mostanra túl messzire mentem. Nox most visszamenőleg mindenért bosszút fog állni. Talán azért nem ma este, mert még gondolkodik a módján. De azt világosan éreztem, hogy végem van. És nincs menekvés.

 Nincs…? Fél óra múlva az egész csapat mélyen aludni fog. Nox mindig halálra fáraszt bennünket - elsősorban idegileg. Fel sem ébredne senki, ha most kikelnék az ágyamból… Az első egy-két éjszakán néhányszor felébredtem. Megdöbbentett az a csend és sötétség, ami körülvett. Csak az ablakokat láttam, és homályosan a két szomszéd, Yards és King ágyát. És a csend! Semmi nem hallatszott, a fülemben halkan, egyenletesen sípolt-zúgott valami belső zaj, amit máskor még a legkisebb nesz is el szokott nyomni. Biztos, hogy nem őrködnek a folyosón, vagy ilyesmi. Bárkinek a lépteit csukott ajtón át háromszáz méterről meg lehet hallani abban a csendben. Csak ki kell várnom, amíg az beáll, jelezve, hogy az egész barakk alszik, és akkor - akkor akár le is léphetek. Kirándulok egyet, megnézem, hova vezet az út az erdőben. A parancsnoki szobában már a tárgyaláson megtanulmányoztam a térképet: Nincs kerítés északon, csak az erdő választja el a Telepet… valamitől. Talán - valószínűleg - az óceántól. Ha kijutottam, már van időm, megvárhatom a virradatot, aztán keletről megkerülöm az egész Telepet. Az út és a kerítés alapján bármilyennemű közlekedési lehetőséget délre kell keresnem. Mégis északra megyek, át az erdőn.

 Ahogy ezt végiggondoltam, az egész testem készenléti állapotba került, mintha bármelyik pillanatban fel kéne ugranom a szökést kezdeményezve. Mert ez az! Nevetségesen hangzott akkor és ott, azon az éjszakán is, de meg akartam szökni. Miért is ne, gondoltam, valahol mindennek van határa, még a Szolgálati Telepnek is. Valahol, valamerre most is ott vár az otthonom; a szüleim, akik nem keresnek, hiszen Koledö őket is megdumálta, és most azt hiszik, önként vagyok itt és önként hajtok végre minden parancsot. A lakásunkra gondoltam, a szobámra, ami így a távolból annyira idegenné lett már. A szüleim arcát még - legalábbis úgy éreztem - fel tudom idézni. Persze furcsa lesz hazamenni. Noxhoz már sokkal jobban hozzászoktam, a fehér tanonc-ruha sokkal inkább az enyémnek tűnt, mint bármelyik otthoni öltözékem, és sokkal természetesebb volt azt mondani, "Parancs!", mint, hogy "Szia, Apu!". Döbbenetes, mennyire átneveltek. Nem baj, haza kell mennem, el kell felejtenem az egész Telepet és mindent, ami itt volt – illetve azért a haverokat kár itthagyni. Majd írok nekik, gondoltam, Koledö mondta, hogy van a Telepen posta, és bár egy levelet nem címezhetek csak úgy a Szolgálati Telepre, most úgyis ki fog derülni, hogy fizikailag hol van ez a hely. Majd egy óvatlan pillanatban felszökök egy hajóra, és megnézem, hol kötünk ki, és merről jöttünk. Csak az a kérdés, vajon az angyalok utánam jönnek-e majd. Hiszen nyilván bejárásuk van a játékosok világába! Bár én még soha nem láttam ilyen fehér kabátos embereket az utcán (ha igen, nyilván azok sem voltak angyalok); de valahol, valahogyan nyilván mégiscsak jelen vannak, közöttünk járnak.

 A feszültség lassan elmúlt belőlem, elmélyedtem a gondolataimban, vártam, hogy elcsendesedjen az egész barakk. Eszembe jutott a tárgyalás, Wawer, Lambert. Lambert olyan furcsán beszélt velem. Olyan – semmilyen hangon. Ezeket az öreg tanoncokat biztosan agyonszekálták már, minden emberi érzés kiveszett belőlük. Milyen lehet nem csak parancsoknak engedelmeskedni, hanem irányítani is? Vajon milyen érzés parancsolni az alsóbb éves tanoncoknak? Kíváncsi voltam, ha majd én is harmadéves leszek, egyáltalán lesz-e alkalmam… ja, nem. Nem leszek harmadéves! Engem nem fognak átalakítani! Itthagyom a Telepet, és kész. És ha nem sikerül a szökés, többet akkor sem működök együtt az angyalokal. Nem engedelmeskedek többé egyetlen parancsnak sem! Vajon mit tudnak csinálni? Megölnek, legfeljebb. Ez a legrosszabb, amit tehetnek. De nem tudnak uralkodni rajtam akaratom ellenére, ez képtelenség! Elkezdhetik irányítani a testemet, úgy mozgathatják, mint egy papírbábut, de az nem én leszek!

 Átjárt a felismerés, hogy nem a testem vagyok. Nem érdekelt, ha meg is ölnek. Koledö teleportációi, Nox trükkje a kung-fu órán, az angyalok kézzelfogható léte, és az egész Telep mind-mind azt bizonyították, hogy igaz, amit a különböző vallások tanítanak. A halállal nem szűnik meg a tudatom! Koledö együttműködik velük, és Wonn-toi is. Buddhista papok mind a ketten. Tehát a buddhista tanítások biztosan tükrözik az igazságot… Akkor meg, nincs miért félnem. Ha nem félek a haláltól, nem félek semmitől. És akkor aztán végképp nem tudnak rajtam uralkodni…

 Hirtelen felriadtam arra, hogy King ágya megnyikordult. Jó ég, elaludtam! A teljes csendben tökéletesen hallottam, ahogy megmozdult fektében. Még ha nem tudtam volna, ki fekszik mellettem, akkor is hallottam volna, hogy egy lány.

 Miközben felkeltem, és halkan, nehogy felébresszek valakit, felöltöztem, azon gondolkodtam, mi is lehet a különbség a férfiak és a nők között. Nem annyi, amennyi látszik, és amennyit az iskolában tanítanak, nem csak annyi. Hogy lehet, hogy egy embernek egyetlen mozdulatából meg lehet állapítani a nemét, még akkor is, ha alszik?

A szemek újra rám szegeződtek a szobában. Sejtettem, mi következik most.

 Megyek bányászni.

 - Nos, tanonc úr, ezek után elfogadja és jogosnak ítéli mindhárom fegyelemsértési tételt?

 - …..Igenis, uram.

 Wawer szólalt meg:

 - Van valami mondanivalója mindezekkel kapcsolatban?

 - Igenis.

 - Mégpedig? - kérdezett rá a tiszt úr.

 - Hát… mmm. Nem értek bizonyos dolgokat. Azt, hogy hogyan és miért szüntették meg a keresztségünket, mikor tudom, hogy ez örökre szól és visszavonhatatlan; és hogy tulajdonképpen pontosan kicsoda Lord Immanuel…

 - Nem is kell, hogy értse, önnek még nem kell megértenie semmit, hiszen elsőéves tanonc. Még csak öt napja van itt! Kötelessége engedelmeskedni elöljáróinak: a rangidős tanoncoknak, a szervánsoknak és az angyaloknak, és ez esetben garantálhatjuk önnek, tanonc úr, hogy semmi olyan cselekedetre vagy mulasztásra nem kényszerül …sőt módja sem lesz…, ami az Isten számára sértő lenne vagy ami karmikus vagy karmatikus megrovást, büntetést vagy egyáltalán bármiféle visszahatást vonna maga után.

 - Visszahatást? Ezt nem értem.

 - Persze, hogy nem érti - zendült hirtelen Nox hangja -, azért van itt, hogy megtanulja! Azt mondja meg, hogy tud-e olyan körülményt felemlíteni, amely mérlegelendő az ön fegyelemsértési tételeinek elbírálása folyamán!

 - Elmehetnél tisztnek, olyan szöveged van - jegyezte meg félhagosan Wawer. Koledö kuncogott. Poräxról szinte teljesen meg is feledkeztem, valósággal láthatatlanná vált ott, a jobb hátsó sarokban.

 - Szóval, jelentem… - hirtelen nem is tudtam mit mondani. Éreztem, hogy ami itt történt, az nem a valós tények feltárása volt; valahogy rám húztak valamit, amit nem is követtem el. És mégis, Bowlel vádja teljesen értelmes és voltaképpen helyénvaló volt. Mégsem éreztem magam bűnösnek.

 Pár másodperc után Bowlel megjegyezte:

 - Itt nem fojtjuk magába a szót. Itt háboroghat, ellenkezhet szabadon, büntetés nélkül. Használja ki, beszéljen.

 - Szeretném megérteni…

 - Ha közölni akar valamit, tegye meg! De válaszokra ne várjon. Ha bármilyen kérdése van, a választ a tantermi oktatás során fogja megkapni a képzése folyamán - hogyha elég magas szintre jut, természetesen. Tehát?

 Csend.

 - Koledö Láma? - szólt hátra a tiszt úr félig megfordulva.

 - Nos. Tudvalévő, hogy David Porter tanoncot én soroztam be. Ezért is vagyok jelen. Azonban felelősséget persze nem vállalok, mivel nem saját döntésem alapján kerestem fel őt. Figyelj rám, David. Ez itt egy nagyszerű intézmény - körbemutatott -, amelyet …az Isten személyei fejlesztettek ki az emberiséget szolgáló lelkek kiképzésére. Mint ahogy már kedden elmondtam neked.

 A „kedden” szónál elmosolyodott.

 - David, ha egy kicsit gondolkodnál, magad is könnyen megérthetnéd a helyzetet a hallottak alapján. Lord Immanuel Jézus Krisztus Buddha-énjét jelöli. Az ő végtelen kegyelme folytán részesülhetnek a Föld lakói a keresztség áldásában. A Föld lakói alatt azokat a lelkeket értem, akik a Föld bolygón vesznek részt játékosként a karmában. Te viszont nem vagy játékos. A keresztség rád nem vonatkozik - nem vonatkozhat! Ez tény, amit nem vonhatsz kétségbe, és nem is tehetsz ellene semmit, maga a Legfelsőbb Úr rendelte így, az ezredparancsnok úr a rendelet sorszámát is ismertette. Ugyanezen rendelet egy másik pontja alapján jelenleg Lord Reiteń és Lord Viyen védelme alatt állsz, mint mindenki a Telepen. Természetesen ennek a rendeletnek az említett pontja megnyilvánulásában konkrétan Lord Immanueltől származik, de ez nem is lényeges. Azt hiszem, sőt látom is, hogy most már van mondanivalód.

 - Khm. Igenis…

 Természetesen jött hirtelen ez a szó a számra, gondolkodás nélkül, automatikusan mondtam ki, beleépült a mindennapi szóhasználatomba. Csak a végét haraptam el; Koledö nem is a felettesem a Telepen.

 - A mondanivalóm…

 Pár másodperces szünetet tartottam. Hogy is fogjak hozzá? Lassan, összeszedetten kezdtem beszélni:

 - Koledö Láma nem tájékoztatott engem azokról a körülményekről, amelyek…  jellemzőek a Telepre. Úgy vett rá engem, hogy idejöjjek, hogy jóformán nem mondott semmit a Telep működéséről, az itt uralkodó viszonyokról. Ezért kérem, hogy a szolgálati beosztásomat változtassák meg, helyezzenek át valahova… máshová, uram - Bowlelhez beszéltem, tudtam, ha ránézek Noxra, nem bírom folytatni -, mert nem tudok itt maradni.

 Bowlel meredten nézett rám, összeszűkítette a szemét, aztán kimérten megkérdezte:

 - Megfelelne… a bánya?

 A két angyal egyszerre kezdett nevetni, amint felhangzott mögöttük a láma derűs kacagása. Poräx torz vigyorral csóválta a fejét.

 Bowlel teljesen komoly maradt. Előrehajolt.

 - Tudna felhozni olyan körülményt, ami alátámasztja, indokolja ezt kérelmet?

 - Hát, már felhoztam. Koledö Láma tulajdonképpen félrevezetett a Teleppel kapcsolatban.

A láma élesen közbevágott:

 - Mondtam valami olyat, David, ami valótlannak bizonyult?

 - Elhallgatta az igazságot. Nem szólt semmit a kiképzésről…

 - Idézem magam: paramparam „…képzésre van szükség a szolgálathoz. Van egy telep, a  Szolgálati Telep, ahol” paramparam „szellemek élnek. Itt kaphatnak képzést a hozzád hasonlók”. Hm? - Az öreg felhúzta a szemöldökét. - Használtam a sereg, illetve a katonai iskola kifejezéseket is, amikoron azt mondtam…

 - Mindegy - szólt közbe Bowlel. - Koledö Láma annyit mondott, amennyit jónak talált. Ön ezek után saját akaratából elfogadta a meghívást a Szolgálati Telepre. Ez azt jelenti, az ön szemében a láma információi elégségesnek bizonyultak! Tájékoztatták arról is, hogy a szolgálat halálig tart. S minthogy valótlan állítást a szolgálattal kapcsolatban még egyikünk részéről sem hallhatott, az ön indoklása nem alátámasztható. Lord Viyen Felséges Úr utasítását… Csak az ön kedvéért! …most ismertetem. A Felséges Úr parancsa az volt, hogy a 00182475011643874569323306071 sorszámú lelket - ez ön - az örökkévalóság 122010625493815 -ödik évében kezdődő képzési évad második napján a Szolgálati Telep Központi Kiképző Barakkjába felvételezzük, és azt követőleg a részletesen előírt képzésben részesítsük. Hogy ez a képzés pontosan miből áll, az egyelőre természetesen szolgálati titok, de idejében látni, sőt tapasztalni fogja.

 Bowlel a két eszméletlenül hosszú számot jegyenként hadarta végig. Egészen csodálatosnak találtam azt, ahogy a világegyetemet irányítják. Isten bölcsessége a rendező elv a világban, ezt már korábban is tudtam - de parancsok, sorszámok, hivatkozások? Mint valami államigazgatás… Hogy lehet ilyen módszerekkel egy ekkora rendszert fenntartani és összehangolni? Hiszen csak az angyalok több százmilliárdan lehetnek a világegyetemben! Ki tudja, mekkora az Egész?

 - Lord Viyen parancsának megfelelően az áthelyezési kérelmét elutasítom, a  Legfelsőbb úr nulla per tizennégyes sorszámú utasítását szem előtt tartva.

 A szám hallatán Koledö bólogatott.

 - Hogy lehet, hogy ennek ilyen alacsony száma van? - kérdeztem rá.

 - Majd idejében meg fogja tudni - válaszolta Bowlel jóindulatú hangon.

 - Ez a szabály nagyon régi - válaszolt helyette Koledö. - Az örökkévalóság kezdetén hozta a Legfelsőbb, és a Mesterek hatalmáról szól. Nullás sorszámú. Úgy is mondhatnánk, hogy ennek a törvénynek a meghozásában te magad is részt vettél, David.

 - No de… hogy…

 - Majd később megérted. De ha tanulni akarsz, itt kell maradnod.

 - Egyébként is itt kell maradnia; ez nem kérdés. - Poräx most először szólalt meg, mióta bejöttem a szobába.

 - Poräx fiam, téged nem én soroztalak be - szólt oda vidáman Koledö. Nem értettem az összefüggést.

 - Nos, meghozhatnám végre a döntést? - kérdezte Bowlel.

 - Igen. Elnézést - válaszolt a láma. Hátradőlt és összehúzta a száját.

 - Nos, Porter tanonc úr, a fegyelmi tárgyalás végeredményeként megállapítom, hogy vétkesnek találtam mindhárom fegyelemsértési tétel kapcsán. A kiszabott büntetés… száz órai szigorított elzárás. Van a büntetéssel kapcsolatban valami hozzáfűznivalója, ellenvetése, bármi?

 Poräx megrezdült a sarokban. Mikor egy pillanatra odanéztem rá, láttam, összeszívta a száját, ahogy Rosebergék is mesélték. Az egész arckifejezése azt üzente: „kussoljál, mert megúsztad”.

 - Nem, uram - feleltem Bowlelnek.

 - Rendben van. A büntetést a legközelebbi, bármilyen stílusú fegyelmezési eljárásig felfüggesztem.

 A tiszt úr lassan felemelte a kezét és tenyérrel enyhén az asztalra csapott.

 - A fegyelmi tárgyalást beszüntetem. Porter tanonc úr, távozhat.

 - Igenis. - Tisztelegtem, hátraarcot csináltam és kimentem a szobából. Odakint a nagyobbik helyiségben, ahol több asztal is volt, és lényegesen erősebb fény, még mindig ott ült az a negyedéves lány. Mikor elmentem mellette, utánam szólt:

 - Porter!

 Megpördültem. Lendült a kezem.

 - Parancs!

 - Hallja, ezt egye meg.

 Odanyújtott nekem egy szelet indiai kenyeret, rajta valami zöldségkeverékkel. A másik kezében egy poharat tartott.

 - Vegye már el. A többiek a századában már vacsoráztak. - A poharat letette az asztalra. - Ezt igya meg.

 Nyílt az ajtó, és kijött Wawer. Rám nézett, aztán odament az egyik asztalhoz, rátámaszkodott a kezével, és olvasni kezdett valamit.

 - Lambert.

 - Parancs. - A lány halkan és olyan közömbösen válaszolt, mintha csak az egyik játékos köszönne a másiknak; semmi katonás él nem volt ebben a szóban. Fel kellett volna ugrania a helyéről, és „Parancs!”-ot kiáltania, de szinte csak jelképesen nyújtotta fel a kezét, közben egy kicsit felemelte a fenekét a székről, aztán visszaült. Nocsak, gondoltam, szóval ezt jelenti negyedévesnek lenni?

 - Ez az? - kérdezte valamiről az angyal.

 - Igenis - válaszolt társalgási hangnemben a lány.

 - Hallom, hiányolt, Porter.

 - U-ugonus - szóltam teli szájjal, a helyemen maradva.

 - Örömmel hallom. Na majd. - És egy apró fejkörzés-kezdemény.

 - Bowlel angyaltiszt úr azt mondta a kihallgatásomon, hogy az angyal úr szolgálatban van. De nem világos, hogy értette.

 - Máshol vagyok. Száznegyvennégy félszázad van a Telepen. Sajnos be kell érnie Noxszal. - Rám nézett. - Van valami kifogása ellene?

 - Nnnnnn… nincs, angyal úr.

 - Akkkkkor jó. - A fejkörzés kezdődött. - Már azt hittem, valami probléma van Nox angyal úrral.

 Felemeltem a bögrét, megkóstoltam az italt. Narancslével kevert gyömbér. Ezután a pótvacsora után tüzet fogok okádni, gondoltam.

 Poräx kilépett a parancsnoki szobából.

 - És még enni is kap - szólt. - Felháborító. Tanonc… Lambert!

 - Parancs! - Ez pontosan úgy nézett ki, ahogy megszoktam; a lány felugrott, és megállt vigyázzban a szerváns előtt.

 - Kuwäsy sulkhe Porter dhukhseq.

 - Évacs - válaszolta Lambert.

 - No-sai - mondta még Poräx, aztán kiment a helyiségből.

 - Soh-sui wenn oí te Lama Koledö surt ex shuwe liqr z - szólt oda a lány Wawernek.

 - Kuss legyen - válaszolta az halkan.

 - Go-sudawa! - tette hozzá Lambert nyomatékosan, a parancs ellenére.

 Wawer felnézett a papirokból, és odafordult.

 - Lambert!

 - Parancs!

 - Akar valamelyik újonc félszázad mellett dolgozni, ha szabad mély hódolattal megkérdeznem?

 Választ sem várva, az angyal hirtelen kisietett az irodából. Én befejeztem a vacsorámat.

 - Porter! - szólt Lambert.

 - Parancs!

 - Menjen le a kétszázkilencvenegyesbe és ott jelentkezzen.

 - Igenis!

 - Tovább!

 A kétszázkilencvenegyes a „mi” mosdónk volt. A parancs szerint egyenesen oda mentem be; félszázadom éppen zuhanyzott. Luxat felügyelte őket.

Kihallgatásra? Noxot? Nem, ez lehetetlen. És mégis! A fülem hallatára adta ki az ezredparancsnok úr az utasítást. Vigyázzban álltam, kifejezéstelen arccal, de belül nagy izgalommal vártam, mi is fog most történni. Valami miatt – ugyan nem igazán értettem, mi miatt – Noxot felelősségre fogják vonni. Magamban jót mulattam.

 Öt-tíz perc elteltével Poräx megjelent a folyosó végén, amerre előzőleg elrohant. Mögötte Nox. Amikor megláttam, hirtelen elszállt a jókedvem; úgy éreztem, mindjárt megnyílik alattam a föld. Olyan gyors menetben haladtak végig a folyosón, amilyet korábban sosem láttam kiképzőktől. Nox arcán látszott valami; a szokásos unalom eltűnt, és valami életet véltem felfedezni. Mintha hirtelen emberré vált volna. Valamiféle tettvágy, élni akarás látszott rajta; mintha azóta, amióta itt vagyunk, most először történt volna olyan dolog, ami nem hagyja teljesen hidegen. A többi szigorúság, komolyság és hasonló eddig csak álarc volt, nevelési eszköz, ami most eltűnt. Talán azért, mert először láttam Noxot szolgálaton kívül?

 Poräx egyenesen az ajtóig sietett, elrohanva mellettem. Nox lefékezett. Megállt velem szemben, felemelte a kezét, és az ujjával megfenyegetett, olyan emberien mosolyogva, mint még soha azelőtt. Poräx visszalépett, és az angyal karjára ütött, mintha nem is a felettese lenne. Megragadta a fehér kabátot, és húzta maga után Noxot! Az angyalnak visszatért az enyhe feszültség az arcára. Bementek az ezredparancsnokságra.

 Legalább egy óráig álldogálltam ott vigyázzban, közben fokozatosan elszállt a jókedvem. Mi történik ennyi ideig? Ha Noxot kihallgatják, ki van a többiek mellett? Egyáltalán van már vajon nyolc óra? Bármelyik pillanatban jöhettek értem, nem mertem ellépni a helyemről. Néha valóban nyílt is az ajtó, és ilyenkor görcsbe ugrott a gyomrom – de minden alkalommal valami ismeretlen szerváns, tanonc, esetleg angyal lépett ki rajta. Ők ügyet sem vetettek rám, gyors lépésekkel indultak a folyosón a dolguk után. Most már legalább láthattam angyalt magányosan haladni. Egyszer egy ibolyaszín szervánsruhás, hatvan év körüli férfi jelent meg az ajtóban, ő egy pillantással végigmért, aztán átment a folyosó teljes hosszán, ő nem kanyarodott el a lépcsők felé, hanem bement a folyosó túlfelén levő egyik ajtón, ami valószínűleg hálóterembe nyílt. Időközben jobb híján a környezetemet tanulmányoztam, a padló mintáin futtattam a szemem – itt, az ezredparancsnokságok előtt sárga-zöld mintázatos kövezet volt –, a folyosó végén levő ablak üvegén át néztem a szürkülő eget; életnek semmi nyoma rajta. Bent a barakkban is élettelen hangulat volt, úgy tetszett, jóval élettelenebb, mint érkezésem napján. A halálos csendben időnként egy-egy távoli visszhangos kiáltást hallottam felszállni – valamelyik angyal vagy szerváns kiabált. Egy alkalommal mintha egy női sikolyt is hallottam volna.

 Idővel a vigyázzállásom persze egyre jobban szétment, a lábaimat emelgettem, hogy ne zsibbadjanak el teljesen. Bowlel, vagy más angyaltiszt fekete ruháját úgyis rögtön felismerem, amint nyílik az ajtó. Azok a ruhák nagyon feketék voltak. Egyszer csak kilépett az ajtón egy pattanásos arcú lány. Nem indult a dolgára, megállt az ajtónyílásban, és megszólalt:

 - Porter tanonc úr.

 Egy pillantás a vállára; három, négy csík.

 - Parancs!

 - Jelenjen meg fegyelmi tárgyaláson. Utánam. - Enyhén francia akcentussal beszélt.

 Amikor beléptem Bowlel szobájába, egészen megdöbbentem. Gyorsan vert a szívem a hirtelen fordulat miatt; persze nem Nox, hanem én leszek felelősségre vonva. Gondolhattam volna. Nem tudtam, mi következik – homályosan még abban is reménykedtem, hogy talán nem is az én fegyelmi tárgyalásomat tartják -, de nem vártam, hogy ennyien lesznek a szobában. Az összes szék foglalt volt. Az elülsőkön Nox és Wawer ült, hátul pedig Poräx… és Koledö!

 Gyerekesen reménykedtem, hogy Koledö majd megvéd, ő tudja, hogy ki vagyok, hogy ez az egész egy tévedés, az elejétől kezdve, onnantól, amikor legelőször azt mondtam: „Parancs!”

 A láma rám mosolygott, és egy apró intéssel üdvözölt. Természetesen semmi jelét nem adhattam, hogy észrevettem őt. Megálltam vigyázzban a szoba közepén. A negyedikes lány becsukta mögöttem az ajtót, és megállt a sarokban. Velem szemben az asztal mögött Bowlel tornyosult - először láttam angyaltisztet ülni. A feje közel egy magasságban volt az enyémmel.

 - Porter tanonc egyes félszázad fegyelmi tárgyalásra jelentkezem, uraim.

 - A négyszázharmincharmadik évad khm… harmadik fegyelmi tárgyalását megnyitom – dörmögte Bowlel. A tárgyalás stílusa harmadfokú. Mázlista Porter. - Koledö itt kuncogott, Wawer fészkelődött egy kicsit. - Ilyenkor az efféle megjegyzések megengedhetőek egy angyaltiszt részéről.

 Eszerint a harmadfok kevésbé szigorú. Koledö rendíthetetlenül mosolygott, egyedül ő látszott teljesen nyugodtnak és felszabadultnak a szobában. Persze, ő nem tartozik bele a Telep hierarchiájába.

 - Lambert tanonc, leléphet.

 - Igenis! - hangzott mögöttem, és rájöttem, hogy a lányoknak nálunk még bőven van mit tanulniuk. Ajtócsattanás.

 - Már megvan, ki fogja újrafesteni az ajtómat - jegyezte meg fáradt hangon a tiszt úr. Nox mosolygott, Wawer a tőle megszokott módon ingatta a fejét.

 - Porter tanonc úr! Nem fogom, nem fogom önnek idehozni Lord Immanuelt - Bowlel az asztalt ütögette az ujjával -, hogy személyesen tájékoztassa arról, hogy a protektorátusa alól kivonni méltóztatott önt a Legfelsőbb Úr hárommilliárd-hatszázötmillió-háromszáznegyvenkétezer-nyolcszáztizenkettő per - és itt felvonta a szemöldökét, úgy szavalta a számokat a szemembe - száznegyvenegymilliárd-kilencvenmillió-ösztázhuszonhétezer-hétszázegyes számú utasításának négyezer-ötszáztizenegy per bé kettő pontja alapján.

 Koledö széles mosollyal bólogatott.

 - Csak hogy nehogy azt higgye, hogy mi megalapozatlanul döntünk és parancsolunk itt - tette hozzá Nox kissé fölényesen. Hátrafordult Bowlel felé. - Megmondtam neki, hogy nem tudhatja még, hogyan működik a Telep.

 Bowlel zavartalanul folytatta - bár félig-meddig Nox szavaira reagált:

 - Nem gondolja azt, Porter tanonc úr, hogy a tájékozatlansága folytán kissé nagyobb bizalmat kéne tanúsítania a feljebbvalói iránt? Nox angyal már több, mint négyezer szervánst képzett ki, de még egyikük sem jutott pokolra a bibliai parancsok megtagadása miatt!

 Poräx szélesen vigyorgott. Bowlel komolyabbra vette:

 - Ismertetem a vádat: függelemsértés első fok, szabályzat hármas pont; elöljáróval szemben tanúsított tiszteletlen magatartás első fok, szabályzat huszonkilences pont; elöljáró felhívására közölt információ valótlan másodfok, szabályzat huszonegyes pont. Van valami hozzáfűznivalója a vádakhoz, uram?

 - Igenis. Az… az elöljáróim nem bocsájtották rendelkezésemre a Szolgálati Telep szabályzatát, angyaltiszt úr.

 - Amire hivatkoztam, az a Szolgálati Telep Központi Kiképző Barakkjának szabályzata volt. Önnek nem a szabályzat, hanem az elöljárói parancsai szerint kell cselekednie. Egy: függelemsértés. Ezt magában foglalja a harmadik és a második pont. Kettő: tiszteletlen magatartás. Beismeri, hogy Nox angyal feljebbvalójával szemben tiszteletlenül viselkedett?

 - Ez attól függ; én csak…

 - Szóval nincs tisztában a tiszteletteljes viselkedés mibenlétével. Kérem hallgassa a következő párbeszédrészletet, Porter tanonc úr.

 Nox angyal, az ön feljebbvalója: Nem mehetnek. Ilyen egyszerű.

 Mire ön: De angyal úr, értse meg, meg vagyunk keresztelve, és hitbéli kötelességünk, hogy…

 Felismeri?

 - Igenis.

 - Valóban az ön szavait idéztem?

 - Igenis.

 - Ön ellentmondott a feljebbvalója egyértelmű parancsának. Beismeri?

 - Én csak azt…

 - Nox angyal azt mondta, nem mehetnek! Egyszerű tőmondat. Az ön válasza úgy kezdődik, DE.

 Valamint: Itt vannak a Telepen, és kész. Mi leszedtük magukról a keresztvizet.

 Mire ön: De nem lehet…

 Ugye valóban ezt válaszolta?

 - Igenis.

 - Ez nem meríti ki a tiszteletlen megnyilvánulást?

 - De… igenis. - Valójában nem voltam meggyőzve.

 Bowlel nem papírról olvasott, fejből idézte a mi szavainkat, méghozzá szó szerint - megismertem a délutáni „beszélgetés” részleteit.

 - Valamint: én kérdeztem: Kik voltak a társai? Ön nem felelt a kérdésemre. Én biztattam: No. Mire ön: „De azt nem mondhatom…”! Nos? „De igen! Nekem mindent!”, hívtam fel válaszadásra ismét. Ön továbbra is ellenkezett: „De nekik semmi közük”… Én ismét feltettem a kérdést: Kik? Mire ön: „Ha megbüntetik őket,,,”. Nos? Elismeri, hogy az idézett szövegek megerősítik mindhárom vádpontot?

 - A valótlan információt nem…

 - Idézem: „Ki kérdezte?” „Én.” „És még? Ki tartott magával?” „Senki.”

 - Ez azért nem így volt…

 - Nem ismeri be, hogy az ön szavait idéztem, tanonc úr?

 - Nem pontosan…

 Bowlel felemelte az ujját. Teljes sötétség lett a szobában, csupán egy halványkék négyzet jelent meg a levegőben. A négyzetben egyszer csak feltűnt néhány sötétzöld számjegy és betűkód, aztán az én arcom, körülbelül Bowlel magasságából filmezve. A kép megelevenedett és tökéletes hűséggel hangzott fel a mélybasszus kérdés:

 - És ki volt az a „kérdez-TÜK”? Ki kérdezte?

 - E… é… én.

 - És még? Ki tartott magával?

 - Sen… enki.

 Vágás.

 - Mert ugyebár ő kérdezett, és nem maga? Ő tette fel a kérdést? Hm?

 - Igenis.

 A képernyő eltűnt, a szoba ismét világos lett. Az egész felvétel mintha Bowlel szemével és fülével készült volna.

 A szemek újra rám szegeződtek a szobában. Sejtettem, mi következik most.

 Megyek bányászni.

 Fent a hálóteremben Poräx megkérdezte, miért jöttem kihallgatásra. Mikor megmondtam neki, hogy panaszom van, el sem akarta hinni.

 - Úgy érted, hogy tényleg nem fegyelmi vétségért küldött Nox?

 - Igenis.

 - De ő mondta, hogy gyere kihallgatásra? Tényleg ő mondta?

 - Igenis.

 - Hogyan mondta?

 - Mikor megmondtam neki, hogy panaszom van, azt mondta: jelentkezik kihallgatásra. Ott előadja.

 Poräx megrántotta a szemöldökét. Kicsit mintha szórakoztatta – de egyúttal idegesítette – volna ez a helyzet, ami láthatóan nagyon rendkívülinek számított.

 - Hm. Na és, mi a panasza, nagyságos Porter tanonc úr?

 - Már… hogyhogy?

 - Na!! Miért küldte az angyal úr kihallgatásra?

 - Hát, mert vitatkoztunk, hogy…

 - Vitat…? Vitatkoztatok?! Az ki van zárva. Ő csak a többi közangyallal vitatkozik. Legfeljebb is visszabeszéltél neki.

 - …Iiiigen.

 - „Igenis!” Szóval, mi volt az a fontos ügy, ami miatt fogdába akarsz kerülni?

 - Fogd…? Hi… szóval, templomba akartunk menni.

 Poräx előrenyújtotta a nyakát, és rám bámult.

 - Akartunk? Templomba? Mindkét fele felfoghatatlan. Egy tanonc hogyan akarhat bármit is? Akartunk? Kik?

 - Én.

 - És még?

 - …Ssssenki.

 Poräx összefonta a kezét a mellén.

 - Ki volt a másik?

 - Hi… Hills tanonc.

 - A templom ilyenkor általában zárva van. Mit akartatok ti ott?

 - Nem, szóval keresztény templomba akartunk menni. Gyónni, meg áldozni.

 Poräx lehajtotta a fejét.

 - Porter, te nem vagy normális! Ezt fogod jelenteni! Porter tanonc, egyes félszázad, jelentem - közelebb lépett, és úgy kiabált -, nem vagyok normális!! - A végén már ordított. - Most miféle szövegeket találjak ki én neked?!

 Elkezdett fel-alá járkálni előttünk. Hárman voltunk, Roseberg, Uno és én.

 - Na, mondd utánam: Porter tanonc, egyes… nem! Porter tanonc, egyes félszázad, jelentem, nemtetszésemet fejeztem ki Nox angyal úr előirányzott parancsával szemben.

 - Porter tanonc, egyes félszázad, jelentem, nemtetszésemet fejeztem ki az angy… Nox angyal úr paran…

 - …fejeztem ki Nox angyal úr előirányzott parancsával szemben! - ismételte Poräx. - Feküdj. Fel, elölről.

 - Porter tanonc, egyes félszázad, jelentem, hogy nemtetszésemet fejeztem ki Nox angyal úr előirányzott parancsával szemben.

 - Jó, a nemtetszés kifejezésre juttatása általában tiszta sor, de ha Bowlel angyaltiszt úr belekérdez, mondd meg, hogy Nox angyal úr már helyretett, és te megértetted.

 Újra közelebb lépett.

 - Megértetted az angyal urat?

 - Igenis!

 - Jó, reménykedj, hogy nem kérdezősködik túl sokat a tiszt úr.

 Én éppen abban reménykedtem, hogy kérdezősködni fog, és tényleg előadhatom a panaszomat. Elhatároztam, hogy mindenképpen megteszem; az angyaltiszt úr legfeljebb részletesen elmagyarázza, hogy miről is van itt szó – meg pár órára fogdába kerülök. Na bumm, gondoltam, legalább addig sem kell Noxszal lennem.

 Az ezredparancsnokságon Poräx a folyosón sorakoztatott bennünket. Éppen be akart menni, jelentkezni Bowlelnél, mikor a tiszt úr kilépett az ajtón. Megakadt a szeme rajtam.

 - Porteeeer. Nem lett volna szabad ilyen hamar visszajönnie. Ej. Sőt. Irgum-burgum. Ez nagy baj… ühüm. - Ránézett Poräxra. - Roseberg, maga nem harcol többet a tanteremben. Igen. Leléphet, többször nem kell jönnie. Uno. Maga mit csinált?

 - Uno tanonc egye…

 - A lényeget! - Bowlel sürgetően intett.

 - Jelentem bohóckodtam kung-fu oktatáson.

 - És ráadásul rosszul mondja a szövegemet - tette hozzá Poräx.

 - Na Porter - szólt Bowlel, ügyet sem vetve Unora és Poräxra. - Mit csinált már megint?

 - Porter tanonc, egyes félszázad jelentem, nemtetszésemet fejeztem ki Nox angyal úr előirányzott öö… parancsával szemben.

 - Nemtetszését. Szóval nem tetszett Nox előirányzása. Akkor… mi tetszett? - Csend. Nem egészen értettem a kérdést. Bowlel mindig ellenkező irányból kérdezett, mint amire számított az ember.

 - Mi volt a maga nagybecsű szándéka, ami ellenkezett Nox parancsával?

 - Misére akartu…tam menni, illetve áldozni!

 - Áldozni???

 Bowlel Poräxra nézett. Poräx úgy állt ott, mint aki egy napig épített egy kártyavárat, és most hirtelen szétrombolták egy sújtással. Az angyaltiszt felemelte az ujját, mint aki hirtelen megértett valamit.

 - Vasárnap! - Rám nézett. - Szóval vasárnap, és hirtelen… hó, hó, hirtelen kibújt a szeg. A zsákból. - Összedörzsölte a kezét. - M-hm, va-sár-nap! - kántálta. - Uno! Leléphet! Szóval, mit is parancsolt magának Nox? Hogy is volt ez az egész? Mesélje el. M-hm-m-esélje csak elll-lö-llö - dúdolt megint.

 Még sosem láttam ilyennek Bowlelt. Mintha egy fogorvos lett volna, aki éppen azon töprenkedik, hogyan gyógyítsa meg a fog betegségét, arra persze ügyet sem vetve, hogy a beavatkozás mennyire lesz fájdalmas.

 - Hát, az volt… hogy, szóval, megkérdeztük, mikor mehetünk el a templomba. Az angyal úr a padon ült, és azt mondta, hogy nem mehetünk el, és kész. Azt mondta, hogy azt muszáj, amit az ezredparancsnokság mond - itt Bowlel bólogatott -, nem templomba menni.

 A tiszt úr rám nézett.

 - Padon ült?

 - Igenis.

 - És ki volt az a „kérdez-tük”? Ki kérdezte?

 - E… é… én.

 - És még? Ki tartott magával?

 - Sen… enki.

 - Még egy másik válasszal is adós ám nekem! Hogy kivel beszélgetett tegnapelőtt. Na?

 Csend.

 - Most már meg kell mondania. Kivel beszélgetett, és ki kérdezte, hogy mikor mehetnek… misére? Kik voltak a társai?

 Csend.

 - No.

 - De azt nem mondhatom…

 - De igen. Nekem mindent!

 - De nekik semmi közük…

 - Kik?

 - Ha megbüntetik őket, a…

 - Kik? …Például kivel beszélgetett?

 Csend.

 - Poräx szerváns úr megtanította nekünk, hogy nem szabad kiadni a bajtársainkat.

 - Gondolja, hogy nem tudom?! A minap itt állt maga mellett kihallgatáson!

 - Kovach tanonc.

 - Igen, Kovach. És ki volt a templomos? Ki kezdte az egészet?

 - Kezdeni én kezdtem.

 - Á! - Bowlel megint felemelte az ujját, és felnézett. Aztán újra lefele tekintett, egyenesen a szemembe.

 - Én kérdeztem, hogy…

 - Ki volt a másik… tudom, hogy ketten voltak. Hallottam, ahogy az előbb mondta, hogy „megkérdeztük”. Két személyre utalt a hangsúly. Maga kezdte? Volt még ott valaki?

 - Igenis.

 - Ki volt az?

 - …Hills tanonc.

 - És Nox egy padon ült.

 - Igenis.

 - És aztán mi történt?

 - Nox fel… Nox angyal úr felpattant, és elkomolyodott. Azt…

 - El-komolyodott?! …Előtte …nevetett?

 - Hát, mosolygott, meg néha viccelődött.

 - És mit mondott akkor?

 - Azt mondta, hogy az nem keresztény templom. És hogy leszedték rólunk a keresztvizet. Azt mondta, hogy a Legfelsőbb Úr bármit megtehet. Jött az egyik bar… az egyik tanonc, és figyelmeztetett, hogy az angyal úr egy angyal.

 - Az ki volt? …No, azt talán csak kiadhatja, aki nem követett el vétséget! - szólt rám Bowlel türelmetlenül.

 - Singer tanonc.

 - És Hills tanonc sem követett el vétséget, csak kérdezett valamit Nox angyaltól. - Felemelte a hangját. - Mert ugyebár ő kérdezett, és nem maga! Ő tette fel a kérdést, hogy mikor mehetnek templomba? Hm?

 - Igenis.

 - Pontosan hallottam az ominózus „megkérdeztük” hangsúlyán. Aztán?

 - Aztán az angyal úr visszazökkentett, vezényelt egy feküdjt, mert… mert már hirtelen jelentkezni is elfelejtettem, mikor megszólított. Aztán leléptette Singert. – Direkt mindent pontosan előadtam neki, mozzanatról mozzanatra, úgy, ahogy történt.

 - Singert? Miután segített őneki?!

 - Igenis.

 - Miért léptette le? Mit mondott Singer?

 - Csak rámszólt, hogy válaszoljak.

 - Mit kérdezett az angyal úr?

 - Hogy én mit akartam kérdezni.

 - Kérdezni? Mikor mit akart kérdezni?

 - Előzőleg. Mert említettem neki, hogy három kérdésem van…

 - Említette? Kérdezgette? Hm. - Összeráncolta a szemöldökét. - Mindegy. Mi volt a kérdése, amire Nox kíváncsi volt?

 - Hogy mikor lép Wawer angyal úr szolgálatba.

 - Szolgálatban van.

 Bowlel Poräx felé fordult. Egy percig csak néztek egymásra, mint két bajbajutott jóbarát, aztán Bowlel megszólalt:

 - Szerváns… Poräx.

 - Parancs! - Ilyet se hallottam még.

 - Rendelje Nox angyalt az ezredparancsnokságra, kihallgatásra. Az én parancsomra. – A tiszt úr halkan, kimérten beszélt.

 - Igenis!

 - Tovább!

 Poräx villámgyorsan elrohant a lépcső irányába, közben egy szemrehányó pillantást vetett rám.

 - Tanonc… Porter! - szólt Bowlel, mintha a kiképzőm lenne ő is.

 - Parancs!

 - Vigyázz. - Megfordult. - Itt várjon.

Nox mellett, fél méter távolságot tartva, egyik oldalon Tiger ült, a másikon Goldberg. Hills Tiger mögött támaszkodott, mellette King, én szokás szerint Nox feje mögött. Tőlem jobbra Pile, Randall, és Lea.

 Tíz méterrel arrább harmadévesek játszottak, és az az angyal állt az egyik pad mellett, akivel először beszéltem itt, a Telepen! A tanoncai valamivel felszabadultabban viselkedtek a jelenlétében, mint mi itt, Nox körül, de ezt inkább azzal magyaráztam volna, hogy ők már harmadévesek voltak, nem pedig azzal, hogy az a másik angyal esetleg ne volna olyan szigorú, mint Nox. Nagyjából minden félszázad ugyanakkora nyomásban részesült a Telepen. Nox ugyan a legkeményebb kiképzők egyike volt, Wawer azonban ezzel ellentétben a legelnézőbbek közé tartozott. Bár egy játékos számára ő is borzalmasan szigorúnak tűnt volna, mi már rettenetesen vártuk, mikor tér vissza; hirtelen felcsattanó ordításaival, eleinte nehezen érthető félbeharapott parancsaival az ő szolgálata volt a rövid pihenő és menedék a félszázadunknak a végeláthatatlanul hosszú Nox-napok tengerében.

 Három kérdés foglalkoztatott a legjobban. Az elsőt, hogy visszakapjuk-e még valaha Wawert, nem mertem volna feltenni Noxnak, hiszen ezzel azt kérdeztem volna, mikor szabadulunk meg tőle végre. A másik kettőt itt, a padnál felvetettem volna, ha nem él bennem Singer figyelmeztetése. Nem szabad! Pedig úgy tűnt, nem is volt igaza; Nox nagyon könnyedén vette a múltkori „társalgásunkat”, a Singer által megjósolt megtorlás is elmaradt. Egyelőre mégsem mertem megszólítani az angyalt, vártam a megfelelő alkalmat - ami el is jött, minthogy Tiger felvetette az egyik kérdésemet Kingnek, mintha Nox ott sem lenne.

 - …Szóval itt van, elhoztam magammal. Benne volt a táskámban, a felét olvastam el, aztán hopp, viszlát! Most valahol az alagsorban várja a sorsát… gondolom.

 - Bárcsak visszakapnánk már a könyveinket, meg az összes többi cuccot - tette hozzá Hills.

 Ekkor, mint egy hozzáfűzésként, alkalmam nyílt feltenni az egyik kérdést Noxnak, amit már egyszer belém fojtott. Nem tétováztam, Hills végszavára azonnal megszólaltam.

 - Angyal úr, mikor kapjuk vissza a dolgainkat? Amiket magunkkal hoztunk?

 - Nyughatatlan - válaszolta rejtelmes félmosollyal a kérdezett. A szemét nem vette le Ryanről. - A nyughatatlan, fegyelmezetlen elme az ember legnagyobb ellensége. A türelem! Ez az egyik legfontosabb dolog, amit itt meg kell tanulniuk. Nem akarok a szervánsképzés technikai részleteibe belemenni – ez egy külön szakma. Nagyon nehéz szakma. Ami pedig a kérdéseit illeti, Porter, Bowlel angyaltiszt úr megmondta, hogy mi a helyzet az effajta viselkedéssel. Szórakoztat minket. A barakkban dolgozni egy idő után eléggé unalmas lehet.

 Rövid szünetet tartott. Tiger közbeszólt:

 - Angyal úr, hogyha már unja a kiképzést, mert már nyolcvan éve csinálja vagy mi, akkor miért nem hagyja itt a Telepet? Kötelezték rá, hogy itt dolgozzon? Muszáj…

 Nox halkan nevetni kezdett. Ilyet még soha nem hallottunk tőle.

 - Muszáj? Magukat talán erőszakkal hozták ide? Az odaadó szolgálatra mindenki önként jelentkezik. …Nyolcvan év? Nem. Nem nyolcvan év, ha egyáltalán lehet években mérni. Nem így telik az idő, nekem nem. Én angyal vagyok. Nekem egy másodperc egy év. Vagy fordítva. - Megrántotta a vállát. - …A szellem életkorát… megtanult leckékben mérik. Mióta itt vagyunk a Telepen, nem úgy veszünk részt a karmában. Azóta nem telt el idő… nekem. Maguk több ideje vannak itt, mint én, mert többet tanultak azóta. Legalábbis így mondják a Felséges Urak. Valójában meg…? A valóságot úgysem lehet… elbeszélni.

 - És mikor? - kérdeztem újra. - Akkor tulajdonképpen mikor kapjuk vissza…? Ha az idő a leckéktől függ, akkor valahány lecke után kapjuk…

 - Ne beszéljen folyton a fejem mögül, Porter. Váljon láthatóvá.

 Balra léptem néhányat, Hills felé.

 - Porter! - kiáltott oda nekem az asztaltól Singer. A kezével sürgetően integetett. Hagyjam abba.

 - …valahány lecke után kapjuk majd vissza…

 - Vissza? Vissza akarja kapni? A magáé?

 - Hát…

 - Minden jelenség eredeti, sőt valódi tulajdonosa a Legfelsőbb Úr. A „cucca”, a Telep, sőt maga meg én is. Honnan veszi, hogy egyáltalán „vissza” fogják kapni?

 - Koledö Láma mondta.

 - Beszélt vele azóta?

 - Nem, de az elején…

 - Tudja mit, Porter? Majd! Maga nincs abban a helyzetben, hogy kérdezgessen. Maga aztán tényleg nincs. És nincs több kérdés.

 Végignézett a többieken. Úgy éreztem, az igazi Nox beszélt most; a kiképző angyal egy álarc, ami a munkájához tartozik. Persze mikor aztán sorakoztatott minket, éppen fordítva gondoltam: az Nox; ez meg valami játék…

 - Angyal úr… - szólalt meg Hills, Nox parancsa ellenére. Nincs több kérdés. Noxnak minden szava parancs.

 - Nem vagyok itt! - válaszolta Nox; ezúttal Singert nézte.

 - Valamit muszáj…

 - Nem ússza ám meg, Hills. - Az agyal az ujjával megfenyegette a tanoncot. - Na mit akar? - Egy pillanatra odanézett a lányra.

 - Szóval, mikor lehetne… tehát… ö…

 - Na. Mondja. Már előfizetett egy kérdésre… - Randallék nevettek. - Ne menjen kárba!

 - Szóval, vasárnap van…

 Ekkor Nox felhúzta a szemöldökét.

 - Valamikor el kéne mennünk a templomba, áldozni… szóval, muszáj, hiszen…

 - Muszáj az, amit az ezredparancsnokság előír.

 - Hills pont eltalálta a harmadik kérdésem - szóltam közbe. - Valamikor el kell mennünk a templomba, hogy…

 - Nem mehetnek. Ilyen egyszerű.

 - De angyal úr, értse meg, meg vagyunk keresztelve, és hitbéli kötelességünk, hogy…

 Nox nagyon hirtelen komolyodott el, és felpattant a padról. A mozdulattól halálra rémültem. Úgy ugrott fel, mintha meg akarna ütni valakit. Egyenesen szembefordult velünk. Tiger óvatosan húzódott el mellőlünk, és egészen az asztalokig hátrált.

 - Miféle templomba akarnak maguk menni?

 - Hát, ott, a templom - bizonytalanul mutogattam magam mögé, nem mertem hátat fordítani Noxnak -, tegnap mentünk…

 - És tényleg azt hiszik, hogy az egy keresztény templom?

 Csend.

 - …És most… mmmmost mit csináljunk, hogyha nincs a Telepen templom… szóval… - Hills hirtelen nem is tudta megfogalmazni, mit akar mondani.

 - Szóval keresztény ember nem tud templom, egyházi intézmény nélkül meglenni! Mit csinálnának, ha háború lenne? Hogyan járnának… misére? - kérdezte gúnyosan az angyal.

 - Az szükségállapot, rendkívüli helyzet, meg… - mondtam.

 - Ez is rendkívüli helyzet! Itt vannak a Telepen, és kész. Mi leszedtük magukról a keresztvizet.

 - De nem lehet…

 - Porter, a Legfelsőbb Úrnak akarja megszabni, mit lehet és mit nem?

 - De a legfelsőbb úr… szóval Jézus Krisztus maga rendelte, hogy…

 - Jézus? Krisztus? Ezt elmesélem Lord Immanuelnek, nevetünk egy jót!

 Valaki elkapta hátulról a karom. Singer.

 - Normális vagy, Porter?! - sziszegte a fülembe, hogy csak én hallottam, meg persze Nox. - Nox angyal úr! Ez nem mond neked semmit, te fasz?! A keresztény papok hozzájuk szoktak imádkozni néha! - fejével Nox felé mutatott. - Gondolod, ha ő úgy rendeli, hogy ne menj misére, egy katolikus pap bármit is…

 - De Jézus parancsa erősebb, mint…

 - Lord Immanuelt nem érdekli, hogy a te arcod… - egyre hangosabban beszélt, már Hills és King is hallhatta. - Nem vagy többé keresztény, és kész! Szerváns-tanonc vagy a Szolgálati Telepen, te nagyon hülye szivacsállat!

 - Porter! - szólt Nox.

 Ránéztem. Nox a földre nézett maga elé, pont úgy, mint első nap.

 - Mondom Porter! …Feküdj! Fel! …Porter!

 - Parancs! - Nagy nehezen visszataláltam a Szolgálati Telepre.

 - Magának tulajdonképpen nem tetszik valami?

 - Hát…

 - Van valami panasza?

 - És mi lesz akkor, ha…

 - Feküdj! Válaszoljon a kérdésemre! Van valami panasza?

 Ennek a végére kell járni. Kipróbálom mi történik, akármi is lesz utána.

 - Igenis.

 - Fel! Mi volt a harmadik, vagy második, vagy melyik kérdése - az, amit nem tett fel?

 Hoppá. Az angyal megfogott; láthatóan semmi nem kerüli el a figyelmét.

 - Válasz! - nyögte mögöttem fojtott hangon Singer.

 - Singer! - Princs! - Lelépni!

 Hallottam, hogy Singer szabályos hátraarcot csinált, két lépést tett, és egy szabályos jobbra-át után egészen az asztaláig ment. Többet nem is nézett oda ránk.

 - Tanonc… Porter!

 - Parancs!

 - Mi volt a harmadik kérdése?

 Nem tehettem semmit, meg kellett mondanom. Diplomatikusan fogalmaztam:

 - Jelentem, az, hogy mikor lép újra szolgálatba Wawer angyal úr.

 - Ennél jobban már soha. Maga jelentkezik kihallgatásra. Ott előadja a panaszát. Lelép.

 Többet nem beszéltem Singerrel; vártam, hogy jön, és újra kioktat, de rám se nézett ezután, elkerült bennünket Hillsszel. King annyit mondott:

 - Porter, neked agyadra ment a vallás.

 Legyintettem, és otthagytam. Hillsszel és Deeppel ültünk a domb tövében, bámultunk az angyal irányába, de egyikünk sem hozta szóba konkrétan, ami történt.

 - Hallottátok, mit mondott? Soha nem lép szolgálatba Wawer. - Hills végigsimított a fején. Kényszeresen ismételte időről-időre ezt a mozdulatot, mióta levágták a haját.

 Deep kijavította:

 - Azt mondta, ennél jobban már soha. De ez mit jelent? Mennyire van szolgálatban Wawer?

 - Ha mostantól kezdve csak Noxszal leszünk, azt nem fogom kibírni - szóltam.  - Akkor kár volt idejönnöm. Ő mondta, hogy a szolgálatot mindenki önként vállalja. Önként jöttem, önként elmegyek.

 - Asszem ez nem lesz ilyen egyszerű - mondta Deep. - Engem Koledö Láma sorozott be, és ő azt mondta, hogy a szolgálat örök életre szól. Csak a halál mentesít alóla, vagy az se. Legfeljebb áthelyezhetnek valahova, de nem lehet visszacsinálni, ami kedden történt.

 Kedden? Arra vártam, azt fogja mondani: ami akkor történt, régen… ami tavaly történt… Kedd óta vagyok itt? Nem. Lehetetlen öt évet kibírni.

 - Mit gondoltok - vetettem fel -, vajon Nox is tanonc volt valaha?

 - Á - legyintett Hills. - Hiszen ő nem is ember. Angyal.

 Deep mosolyogva kérdezte:

 - El tudod képzelni, amint "Tanooooonc….. Nox!"? …"Parancs…" - válaszolt saját szólítására vékony, ijedt hangon, a nyakát behúzva.

 Nevettünk.

 - De mi az, hogy nem ember? Attól még, hogy angyal… nem tudom, mit jelent az, hogy ők angyalok, hogy miben térnek el a közönséges emberektől, de nekem Koledö azt mondta, hogy angyalok lesznek néhányan a szervánsok közül!

 - Téged is Koledö sorozott?

 - Igen. Csakhogy az öreg gazember nem szólt ám semmit arról, hogy mi folyik itt a barakkban!

 - Persze hogy nem, nekem sem. Ha elmondaná, nem jönnénk ide. Becsalják az embereket, aztán ha egyszer itt vannak, nincs többé menekvés. - Deep megrázta a fejét.

 - Honnan tudod ilyen biztosan? - kérdeztem megremegve.

 - A másodévesek ugyanannyian vannak, mint az elsőévesek. Fisher mondta. Neki meg… Kahn.

 - És ha valakivel nem tudnak mit kezdeni? Ha egyszerűen megtagadja a rendszert, az összes parancsot?

 - Hát betörik! Mindenkit hozzá tudnak idomítani a fegyelemhez. Szétszednek darabokra, aztán összeraknak - magyarázta félmosollyal azt, amiről valójában ő sem tudhatott sokat. - Annyit hagynak meg belőled, amennyi kell. Ha az kell, teljesen új embert csinálnak belőled, újból felépítenek a nulláról. Hihetetlen, ördögi találmány ez az egész barakk.

 - Az a leghihetetlenebb, hogy az egészet néhány fektetéssel meg tudják csinálni - tette hozzá Hills.

 - …De ezt nem hiszem el!! Kizárt, hogy én itt ki fogok bírni négy-öt-hat évet!

 - Jól van, Porter, ne félj - Deep félmosollyal a vállamra csapott -; egy év múlva te is olyan leszel, mint Singer.

  Amikor vasárnap reggel felébredtem, az első pillanatokban azt hittem, még mindig álmodok.

 - Felkelni végre. Készüljenek el négy perc alatt. Fisher, nem fogok külön könyörögni - mondta Nox.

 Ez nem lehet igaz! Nincs többé váltott szolgálat? Nincs többé Wawer? Előző délután és este is csak az tartotta bennem a lelket, miközben Nox feltörölte a hálótermet a félszázaddal, hogy másnap végre levegőhöz juthatunk – Wawer lesz szolgálatban.

 De nem - Nox negyedik napja volt velünk. A menetelés és a délutáni elméleti kung-fu oktatás alatti fegyelmezetlenségekért az egész félszázadnak bőven kijutott a büntetés; persze a rendbontókat, a „rosszpontosokat” Nox külön megfektette.

 A vasárnap is ugyanúgy kezdődött, mint Nox összes napja. Felöltözve sorakozni. Nem jó. Túl lassú. Feküdj. Hogy áll magán ez a ruha? Alvóban sorakozó. Felöltözve sorakozó. Mitől bűzlik maga? Vissza az egész banda mosdani, olyanok, mint a disznók. Ágyat összerakni! Lassú. Mi ez? Ferdén áll a párna. Magánál is! Feküdj. Hogy kerül a párna a takaró alá? Alá?!… Nem, uraim, szétdobni. Újra összerakni. Nem tudnak már ágyazni se. Feküdj. Megvetni! Szétdobni. Összerakni. Sorakozó. Visszakozz. Sorakozó. Feküdj.

 Délelőtt, reggeli után kung-fu oktatás következett. Wonn-toi óráin mindig ugyanaz a laza hangulat uralkodott, mint első alkalommal. Néhányan azonban túllépték a határt, és Nox maga szólt rájuk. Persze óra után a sorakozóból kiléptette őket, és négy-öt feküdjt vezényelt nekik.

 Én vártam, Ryan mikor és mit fog velem csinálni – de eddig rám se nézett, mikor egymás közelébe kerültünk. Igaz, idáig nem is lett volna alkalma bármit is tenni. Az oktatás után azonban Nox egy fél óra pihenőt engedélyezett, mielőtt lementünk volna ebédelni.

 Ryan pedig nem jött. Nem csinált semmit. Azon gondolkodtam, vajon Singer akkor sem avatkozna-e közbe, ha engem támadnának meg. Valószínűleg nem.

 A fél órát igazából nem tudtam kihasználni, folyton a rándulásszerű két-három szögletes ugrást vártam, amivel Ryan az ágyamon terem, becsomagol, és megesz előételnek.

 De nem történt semmi. Banks vagy Green rám se nézett. Ryan pedig Jay ágyán guggolt, vele, Andrewsszal és Kahnnal beszélt. Jayen úgy láttam, hogy ő is behódolt. Ryan egyszer csak megrántotta a szemöldökét, mint aki hirtelen megértett valamit, és hátrafele leugrott az ágyról. Három méterrel hátrébb teljesen hang nélkül ért földet, igaz, elég nagy zaj volt a hálóteremben. Megdobbant a szívem, jön! Szép lassan, de azért céltudatosan elindult az ágyak közti közlekedőfolyosón. Felém jön! Kicsit balra tartva, egyenesen felém jön!

 Felültem, igyekeztem úgy tenni, mint aki tudomást sem vesz róla. Lehet, hogy most agyon fog verni, de egyet legalább ő is fog kapni! Koncentráltam, hogy ülésből felpattanva fel tudjam ütni a fejét, hogy a lehető leggyorsabban mozdulva és minden erőmet beleadva tudjak ütni. Mivel ültem, még a combizmaimmal is rásegíthettem, és tudtam, akkor iszonyú ereje lehet egy ütésnek. Úgy gondoltam, még az is lehet, hogy kapásból elfekszik tőle – és akkor megváltoznak itt a dolgok! Igaz, utána Kahnék szétszedhetnek; de megrendül az erejük, nem lesznek többé veretlenek, akármit is csinálnak utólag velem. Ryan odaért hozzám…

 És nem kanyarodott le felém. Egy ágynyit továbbment, és Yardsnál állt meg, alig egy méternyire tőlem. Rám se nézett. Tágranyitott szeme élettelenül meredt előre. Yards már felpattant, Ryan kicsit elkésett a felkiáltásával:

 - Hé, Yards! - szólt hangosan, de nem túl kihívóan, mintha csak azt akarná megkérdezni, mennyi az idő. Az idő. Jó is lenne tudni!

 Aztán láttam, Ryannek mi volt a célja a felkiáltásával. Az egész félszázad megnémult, olyan csend lett, mintha csak Nox lépett volna be. Egyedül Wilson hangját lehetett hallani, amint Antlerhez beszél. Odanéztem, a terem elejébe, ahol ők tanyáztak. Antler Wilson ágyán, rá se bagóztak Ryanre.

 Fisher felkelt, és indult őrt állni, ugyanakkor a közelben fekvő Knight is célbavette Yards ágyát. Itt valami történni fog.

 - Add kölcsön a füzeted.

 - …Mi, minek?

 - Mindig ez a minek! - szólt közbe Knight. - Minek, minek, a szarnak! …Add már ide! Majd visszakapod!

 - …Mi, mikor?

 Yards aggálya érthető volt, másnap szüksége lesz a füzetre az órákon, és Nox különben is akármikor számonkérheti rajta.

 Ryan háta mögött jóakaratúlag tettem egy sürgető kézmozdulatot, hogy Yards értse meg, Ryanék akarata úgyis érvényesülni fog, és a túl sok ellenkezés nem vezet jóra. Yards azonban félreérthette a mozdulatomat; úgy tűnhetett, már én is Ryanékkel tartok!

 Mindenesetre felállt, és kinyitotta a szekrényét.

 - Van nekem saját füzetem - szólt békésen Ryan. - A tied nem kell sokáig.

 Yards elővette a füzetét, és odanyújtotta Ryannek.

 - Ne fossál, nem írunk bele - jegyezte meg fennhéjázó modorban Knight, és Ryannel együtt elindultak a terem végébe. Knight mondott valamit Ryannek, és az ujjaival mintha felém legyezett volna. Aztán visszament a saját ágyához, és a teremben fokozatosan újraindult az élet, ahogy a veszély elmúlt. Fisher visszafeküdt az ágyára.

 Rájöttem, talán nem a halál jeleit kell újfent keresnem Knight felém mutatásában. Ryan ugyan nem látta a sürgető mozdulatomat, amit Yardsnak címeztem, Knight viszont igen, hiszen majdnem szemben állt velem…

 Öt perc múlva egy cipőtalp csikordult a kövön, és mindenki az ágya mellett termett egy pillanat alatt. Nox jött be, hogy levigyen minket ebédelni.

 Ebéd után nem sokkal Nox sétálni vitt minket. Ez majdnem úgy nézett ki, mint a szombati menetgyakorlat, csakhogy nem kellett szabályos lépésben haladni, és valamivel kisebb fegyelmet tartott Nox. Néha suttogva lehetett beszélgetni. Egy nagy kört tett velünk, szinte egészen a belépőig lementünk az egyes főúton, aztán letértünk a fűre. Itt is nőtt néhány fa, de már láttam, hogy itt nem fogunk végül erdőbe érni. A kettes főúttal nagyjából párhuzamosan haladtunk a nyílt mezőn. Elmentünk egészen az autópályáig. Éppen néhány negyedéves versenyzett rajta. Nox északra fordult velünk, mint előző nap; elmentünk majdnem a sportpályákig. Az angyal a start közelében állította meg a félszázadot, az ottani lelátó tövében. Sorakozót vezényelt.

 - Na, mostantól szabadidő. Tájékozódjanak. Nem fogom magukat összeszedni, nem itt lesz sorakozó, hanem fent, a hálóteremben, este nyolckor. Addigra mindenki legyen ott. Én még egy ideig itt leszek, ha nem is végig, szólok, amikor kihallgatásra kell menniük azoknak, akiket oda rendeltek.

 Feltettem a kezem.

 - Porter! - szólt az angyal olyan hangsúllyal, amiből kiérezhettem: „Már megint maga!”

 - Angyal úr, honnan fogjuk tudni, mikor van nyolc óra? Hiszen az óráinkat elvették!

 - Hm. Azt mondtam, nyolc óráig mindenki érjen fel a hálóterembe - válaszolta Nox az „ig”-et megnyomva. - Körülbelül tudhatja a nap állásából, hogy mennyi az idő. Ha nem, majd megtanulja. Számoljon hozzá egy kis biztonsági tartalékot, hogy nyolcra mindenképpen ott legyen.

 - Mikor kapjuk vi…

 - Ha valaki kérdezni akar, az tegye fel a kezét.

 Ismét jelentkeztem.

 - Porter ne nyújtózkodjon, túltárgyaltuk a dolgot. Oszolj.

 Erre aztán letettem a kezem. Majd a padnál, ott megkérdezem Noxot, hogy mikor adják vissza a magunkkal hozott tárgyakat.

 Az angyal rögtön el is indult a sportpályák felé. A pingpongosok úgy követték, mint kiscsirkék az anyjukat; senkinek nem jutott eszébe megelőzni, mintha nem is vezényelt volna oszoljt.

 Az asztaloknál Nox megint ugyanarra a padra ült le. Egy ötödéves ücsörgött ott, s bár bőven lett volna hely az angyalnak, a tanonc azonnal felpattant, amikor Noxot meglátta, átadva neki a teljes padot.

 Green pedig Ryannel játszott! Singer Same-mel, Sword pedig Taylorrel. Ők ketten újra együtt voltak, és Sword elég furcsának tűnt; már minden rendben volt körülötte, a kiképzőink leszálltak róla, de ő maga – amilyen nagyszájú volt kezdetben, olyan csendes lett mostanára. Még nem vettem észre, de kezdtem átvenni a helyét…

  Szombaton is Nox vette fel a szolgálatot!

 Wawer eszerint kihagyott egy napot, de vasárnap már biztosan vele leszünk…

 Szombaton nem tartották meg a tanórákat. A reggeli csuklógyakorlaton Nox még az előző napoknál is jobban megizzasztott minket. Könnyebb lett volna, ha ő is csinálja velünk a gyakorlatokat, ahogy korábban a lépéseket. Aznap már fennakadás nélkül, folyamatosan tudta vezényelni a „tornát”, ismertünk minden kifejezést. Ezúttal egyáltalán nem bohóckodtunk Collinssal, igyekeztem meghúzni magam. Nem tudhattam, vajon a pénteki kihallgatáson történtekről mennyit hallott Nox – de gyanítottam, hogy mindent.

 Reggeli után az angyal kivitt bennünket menetgyakorlatra.

 Körbejárta velünk a barakk körüli területeket. Az Egyes Főúton az elágazásig mentünk, ahol kedden először találkoztam angyalokkal. Ott nyugat felé fordultunk, aztán az egyik összekötő mellékúton dél felé tartottunk. Elhaladtunk a „mozitól” pár száz méterre. Nagyjából lemértem a mellette megtett utat. Körülbelül 300 méter hosszúnak bizonyult a „mozi” épülete! Kíváncsi voltam, hány terem lehet benne, és tulajdonképpen mire használják nagy részét – az egész nyilván nem lehet mozi. A kanyarban Nox jobbra fordult velünk, nyugat felé, így még közelebb kerültünk a hatalmas épülethez. Kívülről inkább egy várkastélyhoz hasonlított. Száz méterre lehetett talán tőlünk, ahogy a Kettes Főúton meneteltünk nyugat felé. Csak most figyeltem meg, hogy tulajdonképpen tényleg nyugatra van nyugat, a reggeli nap a hátunk mögül sütött ránk. A mi fogalmaink szerint már délelőtt volt, de a nap állásából ítélve nyolc óra körül lehetett. Egy kicsit már fáztam a tanoncingben, jó lett volna felvenni a kabátot, mielőtt elindultunk. A „mozit” kelet-nyugati irányban kétszáz méter szélesnek mértem, és úgy tippeltem, legalább nyolcvan méter magas. Bent annyi terem lehet, hogy akár egyszerre az egész barakk is beférhet! Sőt! Tulajdonképpen ez az épület nagyobb térfogatú, mint a barakk! Az alapterülete is majdnem akkora, hat hektár. Az egész barakk pedig mindössze nyolc-kilenc hektár! Miféle mozi ez?

 Aztán eszembe jutott a megoldás. Singer biztos pontatlanul tájékozott, csak egy kis részében vannak mozitermek, esetleg csak egyetlen nagyterem van valamelyik emelet sarkában, és az épület többi részét másra használják: végül is, gondoltam, az angyaloknak is lakni kell valahol…

 Nox úgy magyarázott, akár valami idegenvezető:

 - Na, itt van a moziépület vége, itt menetelünk fogcsikorgatva, utána jön a templom épülete. Ezeket csak ritkán fogjuk látogatni.

 Vasárnaponként, gondoltam, már ami a templomot illeti. Sajnos ahhoz el is kell menetelni idáig….

 - Állj. Látják, ott van a kerítés, ott a maguk számára vége a világnak. Lesz majd néha olyan hosszú szabadidejük, hogy akármeddig el tudnak menni a Telepen. Maguknak idáig tart, hölgyeim és uraim.

 Először hallottunk ilyet Noxtól.

 - A kerítésen túl élnek a Poräxhoz hasonló léhűtők  - viccelt. - Néha áttévednek ide is… mint azt már észrevették. Hátra arc.

 Ezután teljes hosszában végigmeneteltünk a Kettes Főúton. Most láthattam azt a pontot is, a Belépőtől majdnem egy kilométernyire, ahol a két főút találkozott. Az út végén kiderült, hogy előző nap jól láttam a domb tetejéről, tényleg valami betonút-rendszer van a Telep keleti végében. Most, hogy elmeneteltünk mellette, „idegenvezetőnk” közölte is, hogy mi az:

 - Jobbra láthatják az autópályát. Járművezetési gyakorlóterep, egyébként versenypályának is használható. Maguk is fognak majd itt versenyezni, ha már elég komolyak lesznek hozzá.

 Nox érzelemmentes hangjában valami apró, megfoghatatlan büszkeség bujkált, ahogy a Telep különböző létesítményeiről beszélt. Mintha a saját tulajdona lenne az egész, úgy beszélt mindenről, vagy mintha legalábbis ő alkotta volna az egészet.

 A menetelést soha nem szakította félbe az angyal fegyelmi vétség miatt. Ha valakire rászólt, nem álltunk meg miatta, egyszerűen menet közben megjegyezte:

 - Elam. Egy rosszpont.

 - Uno. Még egy rosszpont.

 Szerencsémre én egyet sem kaptam. A Kettes Főút végén balra kanyarodtunk, itt láthattuk jobbra az autópályát, utána jobbra kanyarodtunk, és annak az útnak a keleti folytatásán haladtunk, amire először rákanyarodtunk az egyesről. Fél kilométer után megint balra fordultunk, észak felé meneteltünk a sportpályák és az autópálya „felső” része között. Egyszerre, mintha csak otthon lennénk, fák következtek! Hirtelen megsűrűsödtek a törzsek az út körül, és egy erdőben találtuk magunkat. A sárga kavics itt nem ragyogott olyan makulátlanul tisztán, mint a Telep többi részén. Az erdőben egy újabb kilométer után balra fordultunk. Úgy éreztem, hamarosan leszakad a lábam. Órák óta meneteltünk megállás nélkül. Ismét két kilométer.

 - Aki esetleg már belezavarodott volna az irányokba, újfent nyugatnak tartunk, a Telep északi határánál vagyunk.

 Újra felbukkant előttünk a kerítés, ezúttal elég nehezen lehetett látni, a fák eltakarták. Kétszáz méterre közelítettük meg, és ahogy végignéztem rajta, amint észak felé fut, egy ponton mintha véget ért volna. A telepet észak felől nem védi kerítés?

 Délnek fordultunk. Arra gondoltam, minthogy a kerítésnél vagyunk, még legalább két kilométer keletre a barakk, délre pedig ki tudja, mennyi. Ha a saját lábamon eljutok odáig. Azon csodálkoztam, a lányok hogy bírják.

 A fák koronája fölött a nap a legmagasabb pontra hágott. Egyre éhesebb voltam. Egy kilométer után, csodák csodája, délre, pontosan velünk szemben megpillantottam a barakkot! Eszerint a nyugati kerítés északon közelebb van, kisebb átmérőt biztosítva a barakk körüli területeknek. Persze, hiszen amint kiértünk az erdőből, a kerítés mögöttünk maradt, derékszögben elfordult nyugat felé, teret nyitva a barakknak, hogy kiszélesedjen a környező hatalmas mező. Nox nem kanyarodott el velünk egyik irányba sem, bár az út kétfelé ágazott. A füvön haladtunk tovább, egyenesen a barakk felé.

 - Nos, ez itt keresztben a Barakk Körüli Út. Négyzet alakú. Ennek a déli oldalán meneteltünk először, mikor lekanyarodtunk az egyes főútról. Világos? Megjegyezték? Nehogy nekem aztán eltévedjenek itt. Ugye Porter? – szólt hátra nekem. - Az eltévedés a maga kedvence.

 A sok kanyar miatt valóban nem állt még össze a fejemben a Telep alaprajza, de hirtelen rájöttem, mit láttam Bowlel szobájában a falon. Az a sematikus rajz a Telep térképe volt!

Kahn és Ryan nyertek. Mostantól egy évig ők dirigálnak a félszázadban.

 Mindenkin látszott, hogy a történteken jár az esze, kivéve a terem elejében lévő Antleréket - ők éppen nagyon jól szórakoztak valamin, privát tereferét folytattak, anélkül, hogy felkeltek volna az ágyaikról. A terem elejéből csak Fisher volt talpon, ő is csak addig, amíg én fel nem keltem a földről. Fisher automatikusan tudta, az dolga az ajtóban állni, és nézni, nem fordul-e be valamelyik felettesünk a kanyarban, amíg Kahnék minket leckéztetnek.

 Aznap szabadidő alatt láttam, hogy Knight Greennel beszélget. Ott volt velük Banks, Kahn és Kovach is! Nem akartam hinni a szememnek. Ezért segítettünk Greennek? Hogy aztán beszervezzék?!

 Nem, nem ezért. Nem őt akartuk megvédeni, hanem magunkat és az egész félszázadot. De most már úgyis mindegy. Lehet, hogy nekik van igazuk, le kell tenni a fegyvert a tavalyiak előtt, és a kiépülő hatalmi rendszerben idejében minél jobb helyet elfoglalni. „A tavalyiak?”, villant az eszembe: Singer egy gigantikus szivacsállat! Ha ő is segített volna, úgy gondoltam, nyerhettünk volna. Meg is mondtam neki, mikor pihenőn fent hevertünk a dombtetőn vele, Collinssal és Bill Leával. Alattunk többek között Banks és Knight pingpongozott; Nox a tegnapi helyén ült, körülötte nyolcan-tizen.

 - Singer, tudod mi vagy?

 - Mm… kabbe…

 - Egy gigantikus szivacsállat. Egy évig tanultad a kung-fut, mint Ryanék! Ha beszálltál volna ebéd után a balhéba, nyerhettünk volna.

 - Áh, mi…

 - Sokkal jobb esélyünk lett volna. Te felérsz akármelyikükkel, nem?

 - Heh. Én legfeljebb csak eggyel érek fel egyszerre! Legfeljebb.

 - Akkor már csak ketten maradtak volna, és akkor mi…

 - És akkor ti rosszul jártatok volna. Minél jobban megszorongatjátok Ryant, annál kíméletlenebbül harcol. Nyilván. A szükség miatt. Ryan és Kahn… nem a mi súlycsoportunk. Ketten szétvernének egy egész századot.

 - Á… – mondta Collins.

 - Na majd. Ha lesz gyakorlat. Nox majd szétosztja a „bandát” két csoportra. Egyik ők ketten. Másik a többiek. Aztán harc.

 - Képtelenség, ketten negyvennyolc ellen.

 - Majd.

 Hallgattunk. Némán gőzölt bennem a tehetetlen bosszúvágy.

 - Singer - szóltam.

 - Hagyjá' ezzel a hülyeséggel.

 - Nem az. Hanem, mikor jöttem, a Belépőtől nyugatra láttam két nagy épületet.

 - Húha… - Singer összecsapta a két kezét.

 - Mik azok? Ott élnek a szervánsok? Mondta izé, Ottawa. Hogy nyugatra.

 - A méretek, öreg.

 - He? Mi?

 - Kicsit el vagy tájolva a Telep méreteivel kapcsolatban! Még szinte csak az egyik sarkát láttad. Egyszer átmentél rajta keresztbe, aszt' asziszed, mindent láttál. A szervánsok a főépületben laknak, ami legalább öt kilométerre van innen. Csak azért nem látszik innen jól, mert túl alacsony. De ha nem lennél szivacsállat, akkor balra néznél, és látnád a két csodaépületedet.

 Pár másodpercig kerestem, mielőtt észrevettem őket.

 - Tényleg! De ha nem láttam volna őket, innen nem jönnék rá, hogy épületek.

 - Na majd. Tereptájékozódás. Megtanulod. …hogyan lehet ésszel kipótolni, amit nem látsz. Mi más látszana ilyen messziről, mint két épület?

 - De mik azok?

 - Az egyik mozi, a másik templom.

 - Mozi?

 - Tiszta. Mozi. Tudod.

 - Na de ekkora?

 - Majd.

 Nox hívott bennünket kihallgatásra. Banks, Green, Roseberg, Kovach és én - öten mentünk Bowlel elé, pontosabban előbb Poräx felkészítésén kellett átesnünk, ami – már hírből tudtam – a legrosszabb az egész kihallgatásban. Jones már egy órája a fogdában ült, Poräx vitte le.

 Odafent Poräx mindannyiunkkal levettette az ingét, aztán elküldött bennünket mosdani. Azt hittem, hogy kint Green húzódni fog Banks elől, de úgy viselkedtek, mintha semmi sem történt volna. Green idejekorán behódolt Kahnéknak, remélve, így helyet kaphat legalább a második körben.

 - Zenon, ha még ugrál, letépem a tökét és a kezébe adom - mondta Banks vidáman Greennek.

 Green kényszeredetten vigyorgott.

 - Én most inkább Poräxszal csinálnám meg ugyanezt - szóltam oda Kovachnak. - Sok szarakodás, ami most ránk vár…

 Kovach nem szólt semmit, csak mosdott tovább. Mikor befejezte, megint odaszóltam neki, miközben felém, illetve az ajtó felé haladt:

 - Hallod, egy szürke inggel bekötjük a szemét, aztán nem látja rajtunk a koszt. Nem kell az övé, az enyém is elég szürke… - vigyorogtam.

 Roseberg már visszament Poräxhoz, Banks is eltűnt. Kovach olyan arcot vágott, mint aki temetésre megy. Egy kicsit félretolt, és azt mormogta:

 - Tűnj már a picsába.

 Ez kicsit váratlanul ért, úgyhogy hirtelen meg sem mozdultam, és nem szóltam semmit. Kovach kiment mellettem a mosdóból. Mögöttem egy éles hang csattant:

 - Mi van, Porter? Nehéz a felfogásod?

 Green volt az. Tudtam, mire gondol: nem igyekszem elég gyorsan Ryanékhez szegődni.

 - Green, az mindegy, hogy meg akartunk védeni, nem várunk érte hálát. De most akárhogy haverkodsz Banksszel meg a többi fasszal, ne szólj be nekem szarul. - Monoton, síri hangon beszéltem. - Ha nem akarsz Andrews sorsára jutni.

 Elhatároztam, meg kell óvnunk a tekintélyünket nekünk, „a Singer körüli függetleneknek”, ahogy én képzeltem. Ha Green most nekem ugrik… egyedül van. Állok elébe.

 A vállát sarokvasnak használva, mint egy ajtó, úgy fordult ki a zuhanyzóból Banks. Kezét karba fonva tartotta, a jobb vállával támaszkodott az ajtónyílásnak, a jobb sarka is végig egy helyben maradt. Green megindult felém. Banks tudta, hogy ez hiba; az ő tekintélyüket aztán mindenképpen meg kell óvni, és ha most én megverem Greent, az meggyengíti mindannyiuk pozícióját, még akkor is, ha nincsenek szemtanúk, és ha utána ő agyon is csap. Megindult Green után, és közben rászólt:

 - Green.

 A mosdó szélén ültem, a bal kezem az ölemben volt. Úgy csináltam, mintha teljesen magabiztos lennék, és nem is készülnék Green támadására. Kész volt a tervem. Ha ideér, a bal kezemmel alulról állon vágom. Nem fogja tudni kivédeni.

 Green megállt, balra lépett, hogy elfordulva úgy tudjon visszanézni Banksre, hogy közben engem is szemmel tart. Kis ügyes, gondoltam, csakhogy már túl közel jött… Ha most ellökném magam a karommal a mosdótól, azzal a lendülettel úgy tökönrúghatnám, hogy három napig fekszik a gyengélkedőn. És ő lenne a Green dinasztia utolsó tagja.

 - Ryan - mondta Banks a fejével felém bökve.

 Green elindult kifelé, láthatóan megértette Banks célzását. Én nem! Mi van Ryannel? Szólni fognak neki, őt uszítják rám? Ha megteszik, nem számít, mit csinál Ryan, utána kivárom az alkalmat, és iszonyatosan megverem Greent. Feltéve, ha életben maradok…

 Poräx feltépte az ajtót, és a zuhanyzó mindig párás ablaka berezonált az ordítástól:

 - Mi a valagam folyik már itt?! Befelé!!

 Bár én viccelődni akartam Kovachcsal, az ingem tényleg szürke volt a kosztól, hiszen Banks aznap végighúzott a termen. Poräx legalább egy fél óráig keféltette velem. Fájdalmasan irigyeltem őt a szürke ingéért.

Negyed órával később lent sorakoztunk az ezredparancsokságon, valamiféle félhomályos kihallgatószobában. Bowlel lassan végignézett rajtunk. Előtte, középen, egy üres asztal állt, az ajtóval szemben egy elfüggönyözött ablak, mellette kétoldalt a két sarokban egy-egy fotel. Az asztal előtti részen, a fal mellett kétoldalt is volt egy-egy. Bowlel először az asztal mögött állt, aztán előresétált. Roseberg felé intett, a fekete csuhaszerű öltözet bő ujja meglebbent.

 - Roseberg tanonc, egyes félszázad jelentem, a tanterem nem harci gyakorlóterep.

 „Gyakorlótér” volt az eredeti betanult szöveg szerint. Mindig betanult szövegeket mondtunk, a negyedéveseknek kezdték néha engedni, hogy saját olvasatukban tálalják a bűneiket, miután a felvigyázó megküldte a jelentést a parancsnokságnak. Persze ha bárki megpróbálta saját fegyelmi vétségét enyhébb színben feltüntetni, a tiszt úr átlátott rajta, és kétszer olyan kemény büntetést adott.

 Roseberg elrontotta a szövegét, Poräx azonban nem reagált semmit. Bowlel jelenlétében úgy viselkedett, mint mi, amikor Noxszal néztünk szembe.

 - Köszönöm - szólt Bowlel. - Ha nem jelenti, magamtól nem jövök rá. Porter!

 - Porter tanonc…

 - Erős lélek. Jó szerváns lehet magából, de hozzá kéne idomulnia a Telep moráljához. Ami mellesleg megegyezik a világegyetem összes hadseregének az alapmoráljával. Be kéne fejeznie a vég nélküli emberi játszmákat, amiket még itt is folytat, mintha odahaza lenne. Lelkierejéből fakadó könyörületes törődését saját magáról a bajtársaira kéne irányítania. Egy mindenkiért. És akkor… mindenki egyért.

 Lehetséges volna, hogy tud arról, ami a mosdóban történt? Ez kódolt üzenet volt, hogy csatlakozzak Ryanékhez?! Képtelenség. Akkor Bowlel tud mindenről. Az erőviszonyok alakulásáról, Ryanék eljárásairól. Az pedig nem lehet. Hiszen akkor ők állnának most itt, mindannyian, nem pedig mi.

 - Milyen mondanivalója van számunkra, Porter tanonc?

 - Porter tanonc, egyes félszázad, jelentem, Veriel tiszt úr… angyaltiszt úr tanóráján beszélgettem.

 - Beszélgetett. Nem kedveli a fizikát?

 Csend. Poräx megrándult. Szólaljak meg!

 - De …igenis.

 - És mégis. Kivel beszélgetett?

 Tudtam, hogy nem szabad kiadni a bajtársainkat. Poräx Jones esetével ezt az értésünkre adta.

 - Kivel?

 - …senkivel… - motyogtam.

 - Ó, senkivel. Magában beszélt. Ó, ó, aki négy hónapig ül a fogdában, az szokott végül saját magával beszélgetni! Óhajtja …kipróbálni?

 Csend.

 - Aki nekem valótlan állítást tesz, annak igazzá teszem az állítását. Ez a legjobb módszer megértetni bárkivel, hogy az igazság hangzik mindig a legjobban.

 - Van egy villám a tengerparton - kockáztattam meg. Bowlel eddig még soha nem volt szigorú, soha nem kiabált.

 A többiek halkan fulladozni kezdtek a visszatartott röhögéstől, főleg Banks.

 Poräx kissé széttárta a karját Bowlel háta mögött. Ennyi. Magamnak köszönhetem.

 Bowlel változatlan hangon folytatta:

 - Tudja Porter, a helyi humoristáknak nagyon erősnek kell lenniük! Mindig vannak, akik viccet csinálnak a Telep fegyelméből… és mi szeretjük őket! Elszórakoztatnak. Cserébe mi is elszórakoztatjuk őket. A Föld hetedik szintű világ. Tudja maga, milyen nagy vicc az, mikor az ember harmadik szinten, egy bányában teljesít odaadó szolgálatot? Poräx tudja. Majd talán ő elmeséli. Poräx pontosan úgy kezdte, mint maga, pedig ötödik szintről származik. De a harmadik szinten ő is kijózanodott. Elsőéves szabadságából egy hónapot megvontam, és leküldtem gyémántot bányászni a kis bohócot. Egy hónap múlva egy kész mintaszerváns állt itt előttem, pontosan ugyanebben a szobában.

 Poräx közbeszólt.

 - A Szolgálati Telep barakkja csak a pokol tornáca. És a pokolnak nagyon mély bugyrai is vannak!

 - Így igaz - válaszolt rá Bowlel, mintha egyenrangúak lennének. - Látja Porter, ez a mi kis világegyetemünk. És amíg nem ment át a tisztítótűzön, addig nem léphet a bölcsek bolygóinak szent földjére. Egyelőre felfüggesztem a büntetését. Majd meglátjuk, mi lesz a következő vétsége…

Aznap délelőtt kihallgatásra rendeltek.

 Veriel kétszer is odaszólt a mi sorunknak, hogy ne beszélgessünk. Nem tehettem róla; unalmas volt, amit a tiszt úr magyarázott. Már kívülről tudtam az egészet. A harmadik alkalommal Kovachot és engem kihallgatásra rendelt, pedig Kinggel sokkal többet beszélgettem, mint Kovach-csal, aki csak néha szólalt meg; de ahhoz már kezdtem hozzászokni, hogy az ilyen részletkérdésekkel nem nagyon foglalkoznak, a büntetéseket szinte vaktában osztogatják.

 Délután Nox megint otthagyott bennünket, mint előző nap. Tanulnunk kellett. Miután az angyal kiment, szinte teljes volt a csend a hálóteremben, csak néhányan beszélgettek suttogva. Nox nagyjából húsz perc múlva jött vissza, teljesen váratlanul. Egyszer csak a hanyatt-fej benézett az ajtón. Mindenki az ágyán feküdt, és elég nagy csend volt ahhoz, hogy meghalljuk, amikor nyílik az ajtó. Fisher nem adhatott füttyjelet, hiszen most senkinek a talpa nem volt a padlón. Green volt az egyetlen, aki előzőleg elhagyta az ágyát, Ryannek magyarázott valamit. Banks is közbeszólt, sőt felkelt, és William ágyára támaszkodva szólt oda Greennek. Ekkor jelent meg Nox. Egy másodpercen belül mindkét tanonc a helyén feküdt; egy kis puffanás hallatszott, amikor Green egy ugrás után az ágyán landolt. Ryan lassú, óvatos mozdulattal csúszott vissza a párnájáig.

 - Pihenjfeküdj - jegyezte meg az angyal, mikor belépett, jelezve, hogy nem kell felállnunk. - Tanonc… Green!

 Green felpattant.

 - Parancs!

 - Banks!

 - Parancs!

 - Hozzám! ..Állj!! Hátra arc! Futólépést! Hozzám!

 A két tanonc megállt az angyal előtt, aki időközben közelebb jött, már Randall ágyánál állt, nem messze tőlem. Green megszólalt, pedig megtanulhatta volna már, hogy kérdés nélkül beszélni ilyenkor csak súlyosbító körülmény.

 - Alázatosan…

 - Nem kérdeztem semmit.

 Nox felemelte egy pillanatra a könyökét, mintha csak a kabátját igazítaná meg.

 - Ha egyszer nem kérdeztem, miért kezd jelenteni valamit? Ha Wawer lennék, most alázatosan kérném, hogy ne beszéljen fölöslegesen. Ugyebár? …De nem vagyok Wawer. Elég nehéz minket összetéveszteni. Megtisztelem a bandát a bizalmammal, hátha a jelenlétem nélkül is tudnak normálisan viselkedni, de nem, valakinek mindig ugrálnia kell! Szomorú. Jelentik kihallgatáson, hogy az utasításom ellenére cselekedtek, mikor tanulniuk kellett volna. Lelépni!

 Green hátat fordított, mint egy gép, és indult az ágyához. Banks csodával határos módon nem engedelmeskedett azonnal a parancsnak! Noxra nézett, és valamit mondott. Valamit formált a szája, de hangot nem adott. Nox megrántotta a vállát, még mielőtt a tanonc befejezhette volna, és unott arccal megrántotta a fejét, a mozdulata nagyjából azt mondta: „Kit érdekel?!”

 - Na takarodjon a helyére. - Nox valahogy rendkívül durván szólalt meg, olyan él volt a hangjában, amit korábban még sohasem hallottunk. Egészen emberszerű volt ez a mondat; mintha a hangja sem csengett volna olyan telten. Ámbár, már kezdtem megszokni az angyalok hangját, nem volt olyan furcsa, idegen és csodálatos, mint kezdetben.

 Kíváncsi voltam, vajon Banks mit mondott az angyalnak. Mit mondhatott neki egyáltalán még ezek után? Ráadásul Banks nem járatlan, már egy éve itt van. Nyilván csak akkor beszél, ha lehet. És most beszélt, pedig nem kérdezték. És nem mondta ki hangosan a szavakat, egyáltalán nem hallottam a hangját. Minthogy Nox jelen volt, halálos csend uralkodott a teremben, de még suttogást sem hallottam Banks felől. Így tehát nyilván azt használta ki, hogy az angyaloknak tökéletes hallásuk van. Valamit közölni akart Noxszal, amit nekünk, a többieknek nem volt szabad hallani! De vajon mit?

 Nem sokkal azután, hogy Nox kiment, megindult Banks, hogy bosszút álljon a kihallgatásért. Nem törődve a tilalommal, felkelt az ágyáról, egy félhangos megjegyzést elejtve.

 - Na ezért megdöglesz, Green.

 Csosszanások a terem másik végéből. O'Malley felkelt. Banks folytatta.

 - Mi a faszt kell neked Ryan fején ugrálnod tanulás közben? …helyett?! He?

 Green felkelt, tétován, de úgy tűnt, inkább Ryan felé nézeget, tőle fél és nem a közvetlen veszélytől - ami nem csoda, hiszen Green kétszer olyan magas volt, mint Banks. Ryan az ágyán feküdt, az írópálcáját rágcsálta vagy a fogát piszkálta vele, és oda se nézett. Tudtam, mi lesz a végeredmény. Magasság ide vagy oda, Banks pillanatok alatt elveri Greent.

 De most másképp alakultak a dolgok.

 Green oldalán csatasorba állt O'Malley, Zenon, Eaton, sőt Jones is. Hirtelen, mintha valami jelre tennék, futni kezdtek a hálóterem vége felé, ahol Ryanék magánpartija tanyázott. Menet közben csatlakozott hozzájuk a nagydarab Kovach, és akkor persze már én is. Egy heves karmozdulat csapott felém az egyik ágyról.

 - Porter! - szólt rám Singer.

 Visszaintettem neki, hagyjon békén. Most, vagy soha. Utolsónak jött Loung is, pedig ő eddig nem sokat hallatott magáról.

 Amint odaértünk, még mielőtt egyáltalán hozzáérhettünk volna Bankshez, Ryan úgy repült közénk, mint egy élő torpedó. Jonest, Zenont és Eatont egyből ledöntötte. Banks az éppen feléje ugró Loungot úgy gyomron vágta, hogy az szégyenszemre sírva fakadt; a földön ülve próbált levegőhöz jutni.

 Andrews közel volt, két ágynyira, hívatlanul is rögtön beavatkozott. O'Malley ruháját kapta el, de mielőtt bármit csinálhatott volna vele, ököllel a karjára vágtam, aztán sípcsonton rúgtam. Kihasználva pillanatnyi zavarát, elkaptam a derekát, ledöntöttem a lábáról és az ágy lábába ütöttem a fejét. Andrews elterült.

 Kahn kimérte a távolságot, és két hatalmas párducugrással termett a harc színhelyén. Ezt látva egy pillanatra úgy megdöbbentem, hogy mozdulni sem tudtam - és szinte bántam, hogy nem a másik oldalon küzdök… Kahn nyolc-tíz métert tett meg egy pillanat alatt. Felnőtt férfi tud csak nekifutásból ekkorát ugrani. Helyből öt méter, ez… ez világrekord… Túl sok ideig álltam egy helyben, Kahnt bámulva. Ryan elkapott.

 - Te is, Porter? Kár. Tőled aztán igazán nem ezt vártuk.

 Megfogta a karomat, és kirúgta alólam a lábam. Nem törődve a fájdalommal és azzal, hogy földet éréskor egy pillanatra kimaradt a látásom, azonnal felpattantam. Ryan sehol. Előttem éppen Jones repül, Banks eldobta…

 Hátulról elkapott két kéz. Volt a fogásukban valami ellentmondást nem tűrő, magától értetődő és végérvényes. Nem számít, milyen erősek azok a kezek, ha egyszer megfogtak valakit, az nem fog megmozdulni, csak várja megadóan, hogy történjen, amit a kezek gazdája eltervezett. Felemelkedtem, megpördült velem a világ, ekkor ismertem fel Ryan kezeit, aztán csattant a testem a padlón.

 Éppen húzott valaki a földön, mikor magamhoz tértem. Aztán az ágyamnál elengedett, és otthagyott. Volt valami gúnyos a mozdulatban, ahogy elengedte a ruhámat. Egy fehér hát indult a terem vége felé a fejem mögül.

 Banks. Ő húzott idáig. Felkeltem. Úgy éreztem, mintha Koledö mágikus effektusa állandósult volna a fejemben. Nem találtam az egyensúlyom.

 A csatatér már üres. Ryan az írópálcáját rágja. Kahn Valleriehez beszél foghegyről. Singer olvas, de látom, valójában nem figyel a szövegre – talán valamit tervez…?

 Ekkor jutott eszembe, hogy Knight is ott van - és ő be sem szállt a verekedésbe. Ryan, Kahn és Banks hárman intéztek el nyolcunkat, Andrews nem sok vizet zavart – az ő fejét most Newell kenegette valamivel. Lehetséges ez, tényleg nyolcan voltunk? És Kovach, a nagydarab izmos Kovach is velünk volt!

 Kovach az ágyán feküdt, mintha semmi sem történt volna. A szeme csukva volt. Egy pillanatra még arra is gondoltam, hogy meghalt, de láttam, hogy lélegzik. És különben is, Ryanék nem ölnek meg senkit: tudják, mit csinálnak. Tulajdonképpen még csak nem is harcoltak velünk, csak egy kicsit megmutatták, hogy mi a rend.

 Körbenéztem a teremben. Láttam, hogy mindenki végignézte a küzdelmünket, de már senki nem mer túlságos érdeklődést mutatni, amit esetleg pártfoglalásnak lehetne nevezni. Ez volt a végső küzdelem. Ez a szégyenletesen kicsi, nyolc fős sereg akart és mert csak kiállni a rémuralom ellen.

 Kahn és Ryan nyertek. Mostantól egy évig ők dirigálnak a félszázadban.

Az angyal felvitt bennünket a termünkbe. Volt öt perc pihenőnk. Ezalatt Roseberg elmesélte Zenonnak, hogyan zajlott a kihallgatás.

 Kisebb tömeg vette körül őket. Némán, figyelmesen hallgatták Roseberget. Ott volt közöttük Collins, mellette Sword. A lány egyszer csak mondott valamit Collinsnak, félig mosolyogva. Szóval tud beszélni, csak titkolja. Hát persze, hogy tud, amiatt kapta meg a magáét kétszeresen, mindjárt az elején.

 Roseberget és Jonest Poräx várta idefent. Ő készítette elő őket a kihallgatásra. Ez volt a legrosszabb az egészben. Elküldte őket mosdani vagy háromszor. A kendővel törölgették a sarujukat, amíg teljesen tiszta nem lett. A nadrágjukat bekoszolták a szabadidő alatt. Kettejüket sorakoztatta Poräx nadrág nélkül, aztán nadrágban, megint nadrág nélkül, és a kefével dörzsölhették, sikálhatták a szárát. Több, mint egy óráig tartott az előkészület. Poräx elpróbáltatta velük, mit fognak jelenteni a kihallgatáson. Persze mindig elrontották a szöveget. Akkor feküdj, fel. Öt rontás és a hozzá tartozó húsz fekvés után megint nadrágot kefélni, mert bepiszkolódott.

 Megkönnyebbültek, mikor Poräx végre elindult velük. Levonultak az első emeletre, ahol eddig még körül sem néztünk soha. A lépcső után nem jobbra, hanem balra kanyarodtak, az épület bal szárnyába mentek. A folyosó végén itt nem voltak ablakok, ugyanúgy hálótermeket láthattak. És nem balra kanyarodtak, amerre a főfolyosó vezetett, hanem jobbra. A barakk hátuljába mentek.

 Az épület bal hátsó sarkában tanyázott az ezredparancsnokság. Szanszkrit betűs felirat a széles fehér ajtón, alatta: I. Évfolyamezred parancsnoksága. Alatta, ugyanazon az ajtón: II. Évfolyamezred parancsnoksága. Poräx sorakoztatta a két fiút a folyosón, és bement; addig ők ott álltak kint vigyázzban. Poräx aztán kijött, mögötte Bowlel.

 - Roseberg tanonc egyes félszázad, jelentem, tanítási óra közben eldobtam a füzetem.

 Ilyenkor jött volna a büntetés a Poräx által előzetesen ismertetett forgatókönyv szerint.

 - Mi? A füzetét?

 Két másodperc csend.

 - Igenis.

 - A füzetét. Miért?

 Roseberg egy nagyon gyors mozdulattal Poräxra nézett. A szervánsot kikapcsolták.

 Újabb két másodperc csend. Három. Négy.

 - Ok nélkül cselekszik, Roseberg?

 - Véletlenül, uram.

 - Véletlenül. Három napon át jelenti kihallgatáson…, jelenti, hogy… hm. Tulajdonképpen mi vitte rá, hogy dobást eredményező hevességű karmozdulatot tegyen? Mert egyébként nem eldobta, hanem elejtette. Azért pedig nem rendelik kihallgatásra, legfeljebb megfekteti Möi úr, ha rossz napja van.

 Csend.

 - Meséljen. Ráérünk.

 - F-fejbe akartam vágni vele Z… az egyik… ö… tanoncot, és kirepült a kezemből.

 - Vágni. Fejbe.

 - Igenis.

 - Jó. Jelenti öt napon át, hogy a tanterem nem harci gyakorlótér. Megértve?

 - Igenis.

 - Jones tanonc egyes félszázad jelentem, rátámadtam az egyik bajtársamra a félszázadban.

 - Két harcos, akik saját bajtársaikat öldöklik. Nem rossz. Hogyan támadt rá?

 - Izé…. nekiugrottam hátulról, mert…

 - Hátulról - Bowlel imitálni kezdte a barakk-szerte közismert Wawer-féle fejkörzést. - Egyre szebb. No és… mi oka volt arra, hogy megtámadja?

 Jones szeme Poräxra villant. A szürke szerváns összeszívta a száját, mintha soha többé nem akarna megszólalni. Jones, szerencséjére, megértette a jelzést.

 - …Semmi.

 - Semmi. Csak úgy támadgat. Hát ez nagyszerű! - Bowlel olyan hirtelen kiáltott fel, hogy a két fiú összerezzent. - Van… esetleg… még valami közlendője az esettel kapcsolatban, hogy tisztábban lássunk?

 Poräxnak megjelent egy ín a nyakán, annak jeleként, hogy megfeszítette. Mintha soha semmi áron ki nem nyitná a száját.

 - Semmi.

 - Semmi. Szóval tényleg csak úgy támadgat. A holnapi kihallgatási szünet elején kezdi meg a büntetését. Három órai elzárással fenyítem meg.

 Poräx alig észrevehetően bólogatott. Ez enyhe büntetés volt.

 - És a holnaputáni kihallgatáson szeretném, ha itt állna Roseberg mellett, és jelentené, hogy a hálóterem sem harci gyakorlótér.

 Poräx egy határozott bólintással reagált. „Szeretném”: ez természetesen parancs volt.

 Mikor a szerváns visszavitte a két fiút, szembejött velük egy nagyobb csoport elsőéves tanonc, egy angyal vezetésével. Szintén nem volt csík a vállukon. Nyilván ők is kihallgatásra mentek.

 Nox értünk jött, és levitt bennünket vacsorázni. Valami édes mártásba kevert hússzerűséget kaptunk olyan körettel, ami leginkább a morzsolt kukoricához hasonlított, csakhogy - szerintem - jobb íze volt. A Telepen valójában húst soha nem kaptunk, de ezt akkor még nem tudtam. Amit én húsnak véltem, az általában szója volt, illetve annak valamiféle változata vagy mutációja.

 Vacsora után megint öt perc pihenőt kaptunk, de az angyal szerintem hamarabb visszajött. Vártam már, mikor fogjuk visszakapni a holminkat. Könnyebb lett volna létezni, ha lett volna egy órám. Gyanítottam, hogy éppen ezért tartják vissza a dolgainkat.

  Poräxnak igaza volt: az „első” napunk volt az etalon, ennek időrendjéhez képest csak kisebb módosításokat tartalmazott az összes többié. A mindennapos rutin annyira lélekölő volt, hogy hihetetlenül szomjaztunk a kis módosítások után. Néha arra gondoltam, bárcsak ne mennénk le ebédelni, vagy vacsorázni, hanem valami mást csinálnánk; bár éhen maradnánk, de legalább nem az történne, ugyanaz, mint minden nap.

 Másnap reggel mégis beiktattak egy kis módosítást, ami azonban csak még inkább kedvünket szegte…

 Álmomban otthon jártam, és bár reggelre ébredve sem emlékeztem már arra, mit is csináltam tulajdonképpen odahaza, mégis, mikor felébredtem az angyal hangjára, nem akartam elhinni, hogy ez valóság; legszívesebben visszahátráltam volna az álom-világba. Akkor még tudtam igazán hazaálmodni magam… később már hiába mentem vissza a játékos-életembe, nem tudtam „visszacsinálni” a Telepet. Nem csak a körülmények változtak meg, hanem én magam is, annyira, hogy már álmomban sem tudtam a régi önmagam lenni. Saját anyám szavait is olyan egykedvűen vettem tudomásul álmomban, mintha valamelyik elöljáróm parancsait hallgatnám a Telepen.

 Aznap reggel azonban még az álom világa valóságos paradicsomnak tűnt, és bántam, hogy nem mehetek vissza oda – ugyanis Nox hangja keltett bennünket! Mikor felébredtem, az első, amit megláttam, Maria King arca volt. Amikor kinyitotta a szemét, az első reakciója leplezetlen volt, még nem öltötte magára a közömbösség álarcát, amelyet az első napokban magunk készítettünk el nehéz sápadtszürke fából, és ébredéstől elalvásig folyamatosan viseltünk. King is ugyanazt érezte, amit én. Ugyanúgy felháborodott, Nox hangját hallva, mint én. Mindannyian tudtuk, hogy ma Wawernek kellett volna szolgálatba lépnie! De valami miatt mégis Nox volt velünk aznap is. Még egy nap folyamatos feszültség, gondoltam, nem fogom kibírni. A legborzasztóbb az volt az egészben, hogy az embernek szó nélkül kellett elfogadnia a helyzetet, meg sem tudhatta az okát, miért kell még egy teljes napot Nox mellett túlélnie!

 A mosdóba menet azon gondolkodtam, vajon ki döntötte el, hogy ma Nox legyen velünk. Ki parancsol itt tulajdonképpen? A Mesterek? Singer azt mondta, hogy ők „tesznek a Telepre”, nem tartoznak ide. Akkor a tisztek? – Vagy talán már akkor is így gondoltam magamban: a tiszt urak? Bennük volt valami csodálatra méltó és feltétlen tiszteletet parancsoló, pusztán a megjelenésük folytán. Bowlel azt mondta: „lehet, hogy két nap múlva átvezényelnek”. Na de kik? Kik vezényelik a tiszteket?

 Azután azon gondolkodtam, milyen nap van ma. Kedden jöttem. Szerdán Waver napja, aztán Nox-csütörtök? Wawer nem kétszer vagy háromszor volt szolgálatban? Nem, az első napon csinálták azt az össze-vissza váltott szolgálatot, talán akkor volt ő is… Arra jutottam, hogy péntek van.

 Aznap délelőtt kihallgatásra rendeltek.

Nox ezután kivonult velünk a szabadba. Átmentünk az udvaron, azután a fűben meneteltünk, gyakorolva frissen szerzett tudásunkat. Körülbelül egy kilométer távolság volt a barakk és a sportpályák között. Áthaladtunk keresztben egy sárga kavicsos úton, és egy óriási dimbes-dombos füves területre értünk. Balra egy nagy focipálya, velünk szemben rengeteg ping-pong asztal, körülöttük padok. A ping-pong volt a legnépszerűbb játék a Telepen, a helyi „nemzeti sport”. A pályán néhány tanonc futballozott, az asztaloknál negyedévesek játszottak. Nox odavezetett minket a lebetonozott négyszög széléhez, amin az asztalok álltak, aztán sorakoztatott.

 - Ilyenkor van az igazi pihenőidő. Lehet sétálni, állni, ülni, feküdni, fejenállni, hasontérdelni, hátonkönyökölni, akármi. - Ez furcsa volt Nox szájából. Ő ritkán viccelt így. - Vagy játszani. - Fejével az asztalok felé mutatott. - És egyáltalán. Levegőhöz jutni.

 Ez találó megfogalmazás volt! Tényleg ilyenkor jutottunk „levegőhöz”, ezalatt a két órás szabadság alatt - kivéve azok, akiket galád módon kihallgatásra rendeltek, őket még e kevés igazi pihenés nagy részétől is megfosztották.

 Hirtelen eszembe ötlött a kérdés, mennyi ideje is vagyok a Telepen. Mikor számolni kezdtem, nem akartam hinni a saját emlékezetemnek. Körülbelül negyvennyolc órája! A szüleimet mintha már két hónapja nem láttam volna. Döbbenten vettem tudomásul, hogy már az arcukra sem emlékszem olyan élesen, mint amikor nap mint nap láttam őket, annak idején - annak idején? Az két napja volt!

 Kahn és Banks az oszolj után azonnal indult ping-pongozni. A tanoncok először egymáshoz mentek oda, kisebb csoportokba gyűltek, aztán elindultak minden irányba. A félszázad nagy része szétszéledt. Néhányan maradtunk ping-pongozni, én is. Nox maga is elindult az asztalokhoz, odaérve leült egy padra és nézte, ahogy a tavalyi fiúk játszanak.

 Ahogy ránéztem az angyalra, hirtelen olyan emberinek tűnt. Semmi félelmeteset, semmi földöntúlit nem láttam benne most, csak egy fehér kabátos férfit, mint a legelső itt töltött óráim alatt. Azonban most méginkább emberinek éreztem. Gondolkodóba ejtett; talán fáradtnak látszik? Vagy az arca…? Csodálkozva vizsgáltam, mitől lett hirtelen olyan emberszerű.

 Mikor rájöttem a válaszra, még jobban elképedtem. Nox ül.

 Ül egy padon, és a karjait széttárva a támlán nyugtatja. Mellette Morris és Nicol, mintha egyenrangúak lennének. Nox néha odaszól nekik valamit – kommentálja a játékot, de semmi "parancs!", semmi "tanonc…", ilyenkor nem érezteti a hatalmát.

 Ez hát a pihenő.

 Judy Deep odalépett hozzám, és kapcsolatteremtés gyanánt egy köríves ütést mímelt. Mosolygott.

 - David. - A lányok jobban ragaszkodtak a keresztnevekhez, még két nap után is. - Láttam ám délben, hogy elindultál segíteni Johnéknak.

 - M. Mhm.

 - Rendes voltál. De nem hiszem, hogy elbírtál volna velük, egy év előnyük van.

 - Majd izé, behozzuk. Nekik is elölről kellett kezdeni. Év végére…

 - Addigra megerősödnek. Teljesen átveszik a hatalmat.

 Vállat vontam.

 - Az igazi hatalom úgyis Noxé. És tőle aztán nem veszik át soha.

 - Nem akarsz játszani?

 - De, majd kicsit később.

 - Addig Andreával játszok, oké?

 - Jó - feleltem, megint vállat vonva.

 Még mindig Noxon gondolkodtam. Övé a Hatalom. Újra meg újra felidéztem a csodát, ahogy Wonn-toi keresztülesett rajta. Mintha ott se lett volna. Mintha hologram lett volna. Egy vetítmény. Noxé a hatalom? Nox egy vetítmény…? Lassan, át sem gondolva, mit teszek, elindultam az angyal felé.

 A padja körül öten álltak. Elférek én ott hatodiknak. Mögötte. A kíváncsiság úgy hatott, mint egy mágnes; Nox vas volt a mezőben. Tudnom kellett… Nem is tudom, pontosan mire számítottam.

 Megálltam az angyal mögött. Fekete haj a fehér kabát fölött. Nicol éppen valami tréfát fejezett be:

 - …És akkor átesne az asztalon, bumm! - Körben nevetés. Látom, vagy csak látni vélem hátulról, hogy Nox is mosolyog kicsit, de a szemét nem veszi le az asztalról, nem néz Nicolra, sem senki másra. (Nicolt nagyon elcsúfították a három centis kopasztással. Sokkal szebb volt hosszú hajjal!) És főleg, nem érint meg senkit…

 Talán észre sem vett. Semmi jelét nem adja. Mellettem Kovach, mellette Same. Csak egy mozdulat. Aztán felőlem az ég is leszakadhat. Tudnom kell!

 Kinyújtottam a kezem. Lassan. Senki nem vette észre. Már ott volt az ujjam vége. Ott, ahol Nox. És még mindig semmi. Elértem. És nem érzek semmit.

 Továbbindult a kezem. És egyszer csak meleget érzett az ujjam. Meleg szövet.

 Nox kabátja. Az angyal hátrafordult az apró érintéstől, felnézett rám. A kezem a támlán, a háta mögött. Véletlen volt…

 Visszafordult.

 Hülye segg!! Hiszen Nox MOSDATTA Swordöt! – Legszívesebben saját fejemmel ping-pongoztam volna.

 Egy óra elteltével Nox sorakoztatta a félszázadot. Éppen Deeppel játszottunk. Ő valahogy nem úgy viselkedett, mint a többi lány; nem értettem, mi a különbség, de furcsa volt. Olyan közvetlen volt velem, mint a fiúk.

 Nox visszaváltozott. Semmi jele az elmúlt órának; szinte el sem hittem, hogy az előbb még egy padon ült. És viccelt is? Kizárt. Az nem Nox volt. Nox itt van velem szemben, pont az én orrom előtt állt meg. (Hiába, a sorakozó közepén állok…) Az arca kemény és kielemezhetetlen.

 - Kihallgatás. Ha valaki az ezredparancsoksággal közölni akar valamit, azt itt teheti meg. Lépjen ki, aki kihallgatásra jelentkezik. Fegyelmi vétség miatt Roseberg… és Jones. Ugyebár? - A két tanonc kilépett. O'Malley feltette a kezét. Nox intett, hogy menjen oda hozzá.

 - Még valakinek jelentkeznie kell!

 Hills feltette a kezét. Nox a fejével intett.

 - A többiek oszolj. Mehetnek vissza pihenőre.

 Nox valamit parancsolt a kiléptetett tanoncoknak, már nem hallottam, mit. Jones és Roseberg elindultak a barakk felé. Később láttam, hogy O'Malley és Hills a focipálya körül futnak.

 Az angyal visszaült a padra. Öten voltunk körülötte. Deep jött felém.

 - David! - szólt, de én rögtön felemeltem az ujjam, hogy várjon egy kicsit. Gyűjtöttem a bátorságom, aztán megszólaltam.

 - Angyal úr.

 A többiek rám néztek, kíváncsian. Az alapszabály az, hogy csak az beszél, akit kérdeztek. Itt ez persze nem érvényesült szigorúan, de Nox kezdeményezése nélkül csönd volt, csak az ő szavaira reagálva viccelődtek, és főleg nem közvetlenül az angyalnak címezték, amit mondtak, inkább a többieknek. Noxhoz nem beszéltünk, legfeljebb válaszoltunk neki.

 A kérdezett meg sem mozdult, továbbra is az asztalokat nézve szólalt meg:

 - He. …Porterben ma nagyon túlteng az energia. Legalább tiszta lesz az a folyosó. - Én nem láttam az arcát, de a többiek igen, úgyhogy nevettek. Úgy álltam, hogy én is lássam hátulról a profilját, de valahogy nem vitt rá a lélek, hogy újra megszólaljak.

 Csend volt.

 - Na mi van? - kérdezte Nox végül. Szóval beszéljek.

 - Ismeri Koledö Láma méltóságos urat?

 Egyszer már kérdeztem tőle valamit; még az elején, azt, hogy „mi van”. Aztán eszembe jutott Singer intése is: nem kellett volna a „méltóságos úr”.

 - Hmmm. - Nox mosolygott, a fejét ingatta, úgy, ahogy Wawer szokott bohóckodni, mielőtt megfekteti a félszázadot. - Azt hiszi, én vagyok az újonc. Nem én, maga az. Koledö a Telepnek dolgozik, de nagyon silány munkaerő. Képes volt, és besorozta magát. - Vihogás a pad körül.

 - Mikor bejöttem a Telepre, nem volt ott a Belépőn. Egy szó nélkül otthagyott.

 Vártam. Nox nem válaszolt semmit.

 - Legalább miért nem szólt? Vagy miért nem jött velem?

 - Óh, hát be kellett volna pelenkázni? Szegény! …akar Hillsékkel futni?

 - Öööh…

 - Minek kellett volna magának Koledö?

 - Hát, csak elbúcsúzni, vagy… el is tévedhettem volna nélküle! Véletlenül…

 - Véletlenül! - Nox megint a fejét lengette. - Szóval Porter tanonc csak véletlenül talált ide közénk! Hát, meg is látszik… - Kuncogás. Az angyal most egy másik asztal felé nézett. Komolyan folytatta: - Nem. Ez a Telep egyáltalán nem úgy működik, ahogy maga azt elképzeli, fiam; fogalma sincs róla, mi zajlik itt, hogy mi ez egyáltalán. Ha legalább azt tudná, miféle föld ez a lába alatt… De még ezt sem tudja. Majd öt év múlva. Akkor érteni fogja, miért nem tévedt el.

 Valamivel később aztán Singer hegyibeszédét hallgattam. Felfelé sétáltunk egy dombra.

 - Te tiszta hülye vagy, Porter. Még mindig a régi, iskolai megszokások élnek benned? Soha, soha ne szólítsd meg az angyalokat!

 - Most mit vagy oda annyira? Válaszolt, és…

 - És úgy meg fog szivatni az este, vagy holnapután reggel, hogy azt se fogod tudni, hány kezed van összesen!

Legyintettem. Folytatta:

 - Na majd meglátod. Ezt ne csináld többet. A szervánsokkal lehet beszélgetni, ha olyan a helyzet; tán még Poräxszal is. Meg a rangidős tanoncokkal. De az angyalokkal legfeljebb akkor, ha megköszöntenek születésnapod alkalmából és tortát sütnek neked! A tisztekkel még akkor sem.

 - És a… a Mesterek?

 - Ők nem tartoznak ide. Tesznek az egész Telepre, asszem… már bocsánat. Összesen egyszer láttam egy Mestert, messziről, menetelés közben. Mármint én meneteltem persze. - Singer egy kicsit elmosolyodott. - Ők az angyalokat tanítják, vili? Az angyalok a szervánsokat, a szervánsok meg minket.

 - És, és, hogy nézett ki…?

 - Mint egy tiszt, asszem. Vagy inkább mint Koledö.

 - Tényleg, téged ki sorozott be?

 - Engem Wonn-toi. Koledö egyszer volt bent nálunk helyettesíteni, onnan ismerem; mikor Barwy angyal úrnak valami sürgős dolga volt. Megölték neki valami játékos rokonát vagy mit és elment elkísérni vagy nem tudom. Barwy angyal úr tanította nekünk a matekot, és az ő órájára jött be Koledö Láma. Elkezdett matekozni, de a végére úgyis a kozmológiánál kötöttünk ki. Az a szerelme neki. Pedig matekból is átkozottul fej.

 Felértünk a lankás tetőre.

 - Ezek a buddhista lámák már tizenkét évesen felsőfokú matematikát tanulnak. Kell nekik, hogy megértsék azt a mindenbenasemmi-semmibenaminden filozófiájukat.

 Alighogy indultunk volna lefelé a túloldalon, Nox hangja szántotta körbe a környéket:

 - Egyes félszázad hozzám!

 Az angyal felvitt bennünket a termünkbe. Volt öt perc pihenőnk. Ezalatt Roseberg elmesélte Zenonnak, hogyan zajlott a kihallgatás.

Levonultunk az udvarra. Folytatódott az alapképzésünk, amit Wawer előző nap megkezdett. Tudtuk, hogy az angyalok felváltva lesznek szolgálatban, minden második napot kell Noxszal átvészelnünk. Az alapképzés tekintetében Nox nem tűnt sokkal szigorúbbnak, mint Wawer. Éppolyan fogyhatatlan türelemmel mutatta újra és újra a lépéseket, és fektette meg újra és újra a félszázadot. Egyedül a fegyelmezetlenséget torolta meg keményebben, mint a másik angyal. A díszlépés gyakorlásánál Collinssal elkezdtünk bohóckodni, és bár Nox a fejlődött alakzat elején menetelt, háttal nekünk, végül valahogy mégis észrevette a rendbontást. Collins ötletét vittem tovább, aki Michael Jackson mozgásához hasonlította a díszlépést; a lábamat a földön csúsztatva haladtam együtt a félszázaddal, magamban iszonyúan nevetve. A legjobb az volt az egészben, hogy a mögöttem lépkedő Owent is sikerült megmosolyogtatnom. Amint ő is abbahagyta a viszonylag szabályos díszlépést, Nox megállította a félszázadot. Mindhárman a szokásos fapofával álltunk, csak befelé nevettünk. Az angyal legalább tíz feküdjt vezényelt nekünk, mielőtt továbbindult a menet - szerencsére csak nekünk, mert ha az egész félszázadot fektette volna, valószínű kapunk később a többiektől. Így viszont többet használt, mint ártott:  alkalmat adott, hogy felfedezzem, a fektetést fel lehet használni arra, hogy az ember „kiröhögje magát” - abban a fél másodpercben, amit hason fekve töltünk, egy kicsit ki lehet engedni a visszafojtott nevetést, minthogy arcunkat-szánkat akkor nem láthatja felettesünk.

 Körülbelül egy óra után bevonultunk az épületbe, de nem a főbejáraton, hanem jobbra egy másik, kisebb kapun, ami eddig zárva volt. Egy óriási terembe jutottunk. Nox középen sorakoztatott minket, aztán csak álltunk egy helyben, Nox velünk szemben - ilyenkor senki nem mert az angyalra nézni. Vártunk valakire, aki hamarosan meg is érkezett. Ahogy néztem magam elé a semmibe, a szemem sarkából megpillantottam: piros csuhát viselt, olyant, mint a papok, csak nagyobbat és mutatósabbat, a haját leborotválták, csak ősz borosta látszott a fején… Koledö! Odakaptam a fejem, egy halk nyögés kíséretében.

 - Tanonc… Porter! - csapott le rám Nox azonnal.

 Nem Koledö volt az.

 - Parancs!

 - Feküdj. Ma, úgy látszik, nagyon sok magában az energia. Esetleg dolgozhat a konyhán, vagy valami hasonló. Este megmosdathatja… a bajtársait. Vagy felmoshatja a hálótermet. Fel.

 A piros ruhás Koledö-utánzat megállt Nox mellett. Csak az öltözéke hasonlított a lámáéra, az arca nem. Mikor látta, hogy Nox „végzett” velem, beszélni kezdett:

 - Én Wonn-toi vagyok. Kung-fut tanultok tőlem. - Rövid, egyszerű mondatokban beszélt, határozott, kemény hangon, jellegzetesen kínai akcentussal. - Minden század tanulja a harc és béke művészetét. Én Lord Reiteń egyik kolostorában kaptam képzést, amit átadok nektek; a Felséges Úr engedte meg, hogy az Ő művészetét tanítsuk itt.

 - Tanonc… - szólított valakit unott arccal Nox. - Porter! - Engem.

 - Parancs!

 - Tanonc… Sword!

 - Parancs!

 - Menjenek be a szertárba az egyes félszázad ruháiért.

 Bementünk a szertárba az egyes félszázad ruháiért. Körben faliszekrények, a bal oldaliakra számok nyomtatva. Csak az egyes volt nyitva. Kivettem a benne található ruhák felét. Majd megszakadtam alatta, olyan nehéz volt.

 - Kurva nehéz - szóltam oda Swordnek. Nem válaszolt semmit; egyáltalán, úgy csinált, mintha ott se lennék.

 Kivittem Noxnak a ruhákat; egy csuklórántás, hogy tegyem le elé. Aztán elindultam vissza, segíteni Swordnek. Vártam, hogy esetleg Nox utánam szól, hova megyek, de nem foglalkozott velem. Jól számítottam, Sword nem bírta egyedül a huszonöt ruhát. Talán tíz darab lehetett nála, mikor kifelé jött velem szemben. Nem nézett rám, mintha haragban lennénk, utálna, vagy ilyesmi.

 Kinyalhatja a seggem, gondoltam, én aztán biztos, hogy soha semmi rosszat nem tettem neki, a „kurva nehéz” volt az első mondat, amit direktben neki címeztem, mióta itt vagyunk. De ő levegőnek néz. Na jó.

 Kihoztam a többi ruhát. Nox már elkezdte sorolni a neveket:

 - Elam… Fisher… Goldberg… - zengett fölöttem, ahogy letettem az angyal elé a nagy köteget, amiről még nem tudtam, hogy pontosan milyen ruha, hiszen csupa összehajtott egyenruha-szövetből állt.

 Amikor a helyemre mentem, hogy ott várjam a nevem, láttam Collins kezében, mit osztanak. Angyalkabát - illetve olyan, mint Wonn-toi ruhája. Miután mind megkaptuk a sajátunkat, Nox parancsára felvettük. Az angyal jelenléte ellenére nagy derültséget okozott, amikor a félszázad tagjai egymást látták ebben az öltözetben. Úgy éreztem, mintha hirtelen én is angyal lennék - illetve most, hogy hasonló öltözetben voltam, jobban éreztem a különbséget. Collinsra néztem, magamra, aztán Noxra, és hirtelen éreztem, milyen kis mulya tanonc vagyok. Egy újonc. Megéreztem azt az erőt, ami Noxból sugárzik, sőt azt is éreztem, hogy az ő kisugárzása mennyiben tér el Poräxétól, az eddig látott ötödévesekétől, sőt a tisztekkel is össze tudtam hasonlítani. Ekkor jöttem rá, hogy a tisztekben van valami, amit önerőből lehetetlen megszerezni. Ők valamit kapnak a Mesterektől vagy az Istentől; és hasonlóan a közönséges angyalok is, akik azonban mégis emberibbek.

 - Ez a vonalzójuk - szólalt meg Wonn-toi, és hirtelen csönd lett. - Ebben könnyebb lesz mozogni. Csukják össze.

 Ez a ruha többek között annyiban tért el az angyalokétől, hogy össze lehetett csukni, azaz volt a derekánál belefűzve egy vastag fehér öv, és ha azt megkötötte az ember, akkor nem libegett körülötte ballonkabátként. Azt is megállapítottam, miközben összecsuktam a „vonalzót”, hogy tulajdonképpen egészen más szabása van, mint az angyalok kabátjának. Pedig elsőre ugyanolyannak tűnt…

 Elkezdtünk Kung-fut tanulni. Nox a fal mellett állt, alig szólalt meg. Mintha ott sem lett volna. Egy alkalommal ki is ment, és csak tíz perc múlva jött vissza. Bennünket nézett, de most nem tartott fegyelmet. Wonn-toi tartotta az órát; kiderült, hogy szigorú hangja ellenére nem is olyan veszélyes. Egészen oldott hangulat volt, még lazább, mint a délelőtti tanórákon. Wonn-toi párokba állított minket, ki tudja, milyen elvek alapján. Én Deeppel kerültem össze. Meg kellett tanulnunk együtt mozogni, reagálni a másik minden rezdülésére. Mellettünk volt nem messze Kahn, és mikor ránéztem, egészen lenyűgözött a művészi stílus, és a pontosság, amivel mozgott. Singer volt a párja, akin szintén meglátszott, hogy már egy évig tanulta a kung-fut. Első órán nem ütöttünk, nem rúgtunk, csak lassú mozdulatokat írtunk a levegőbe. Nox a fegyelmezést Wonn-Toira hagyta, ha néha-néha megszólalt, csak segített valakinek. Magasabbra a könyökét, vagy valami hasonló.

 Az óra vége felé Wonn-toi Nox közelében állt. Az angyal odaszólt Vallerienek:

 - Emelje ki jobban a csuklóját.

 A tanonc odafordult, nem értette, mire gondol Nox.

 - Húzza hátra a kézfejét, így. - Az angyal csuklójának tökéletes bőrfelülete a kabátja hófehér szövetének ütközött. - Határozottan. Ne úgy mozogjon, mint egy nő.

 - Jó volt az úgy, Vallerie - szólt közbe Wonn-toi. - Így nem megfelelő az összhatás.

 - Amúgy meg eltörik a keze - mondta unottan Nox.

 - Melyikünk tartja az órát? - fordult oda Wonn-toi.

 - Te. - Nox felemelte a két kezét. Az egyikkel megütötte a másikat, a gyakorlatot modellezve. - Hogy lesz ez így egyenes?

 - Ez részeg ütés. A levegő hátranyomja - válaszolt Wonn-toi türelmetlenül.

 - Nem, ha vonalzó van rajtad. - Nox unott faarca nem változott semmit.

 - Rajtam most az van - érvelt az öreg. - Nézd meg!

 Kis felhördülések, ahogy ütött egyet a levegőbe. Iszonyatosan gyors mozdulat volt. Nox arcán egy kis félmosoly jelent meg, aztán visszatért a fapofa, mikor megszólalt.

 - Az ütési felület nem volt egyenes.

 - Dehogynem, öreg, ne akarj már megtanítani…

 Nox félbeszakította:

 - Nem volt egyenes; kinyomtassam neked papírra a képet?

 Sejtelmem sem volt, ezen mit ért. Wonn-toi viszont egy pillanatra tétovázott, aztán azt mondta:

 - Én nem vagyok angyal. De elég egyenes volt, hogy használható legyen, annak ellenére, hogy részeg ütés. Bemutassam?

 - Ne - mondta Nox. - Megreped a csontod, ha teljesen kihúzod.

 - Csak figyelj! - Wonn-toi megismételte az ütést, ezúttal Nox volt a célpontja.

 Egyetlen hatalmas kiáltás: a félszázad minden tagja egyszerre hördült fel. Wonn-toi egyszerűen átesett az angyalon. Nox állt a helyén, Wonn-toi meg a másik oldalán feküdt, a kezére támaszkodva.

 - Eltörted volna - így Nox.

 - Dehogy is. Éppen azért akartam megmutatni.

 - Rajtam?

 - Ki máson? A tanoncokon? - Wonn-toi már guggolt. - Nem hagytad, hogy bebizonyítsam.

 - Mert eltört volna rajtam, te szerencsétlen.

 - Dehogy tört volna…

 - Dehogynem, te, te szivacsállat.

 Collins befogta a tenyerével a száját, ahogy felröhögött. Wonn-toi csak legyintett egyet minkét kezével. Felállt.

 - Megkérdezzük a Felséges Urat, ha találkozunk vele.

 Nox bágyadtan bólintott.

 - Megkérdezheted a nagymestert is a templomban. Folytasd a képzést.

 Az edzőteremhez külön árnyékszék és zuhanyzó tartozott. Edzés után volt öt percünk, hogy kihasználjuk. Ha zuhanyozni nem is, mosdani lehetett.

Megindult egy csapat a terem eleje felé.

 A tegnapi csapat. Banks, Ryan, Kahn, Knight, Andrews. Banks egy takarót terített a fejére; úgy nézett ki, mint valami hernyó. Az ágynemű vége araszolva csúszott mögötte a földön, ahogy szokásos lazaságával végigsétált a termen.

 Megálltak a List és Howard ágya közti részen. Ryan és Banks odamentek Fisherhez. Valamit beszélgettek vele; Fisher kicsit feszült arccal bólogatott. Banks viszonylag barátságosan magyarázott neki valamit. Ryan befejezésül kicsit megveregette Fisher karját, aztán visszamentek a többiekhez. Szétszórtan elhelyezkedtek Zenon fekhelye körül. Ismét kezdődött a szokásos akció, amit számlálhatatlanul sokszor láttam az évek folyamán. Collinssal közben előrementünk Pile ágyára. Visszanéztem Singerre. Lea ágyán ült, vele és a szőke Ironssal beszélgetett (Irons volt az a lány, akivel Collinsot együtt láttuk korábban), és úgy tett, mintha nem látna semmit abból, amit Ryanék csinálnak – sem pedig abból, hogy mi mire készülünk. Úgy gondoltam, ha ő is segítene, talán most le tudnánk állítani ezt a bandát, még mielőtt teljesen elhatalmasodnak a félszázad fölött. De Singer láthatóan nem szándékozott beavatkozni, és Collins is tétován nézegetett jobbra, a másik sor felé; nem tudta biztosan, inkább itt maradjon, vagy odamenjen Ironshoz, mintha Singerrel akarna beszélgetni.

 Banks odament Zenonhoz. A többiek még mindig az ágyak közötti részen álltak. Lelökte a válláról a fehér takarót, és a karjára vetette. (Most figyeltem csak meg, hogy már a tavalyiaknak sincs fekete csík a ruhájukon - nyilván vételezéskor ugyanolyat kaptak, mint mi.) Zenon rosszat sejtett, felült, aztán még mielőtt Banks bármit mondott vagy tett volna, felállt vele szemben, nem túl közel hozzá.

 - Add ide a takaród - mondta Banks.

 - Minek?

 Zenon furcsamód egyáltalán nem látszott idegesnek. Banks ugyan nem volt nála sokkal nagyobb, de ő is láthatta Jones esetét előző nap.

 - Szükségem van egy takaróra - mondta Banks.

 - Ott a tiéd - bökött a fejével Zenon Banks karja felé. - Egy nem elég? Kettő kell, vagy mi?

 Ezen a ponton véltem felfedezni rajta az idegesség első jeleit.

 - Csak egy - válaszolta Banks nyugodtan. - De tiszta.

 Ledobta a takarót a karjáról. A társai nem néztek arra, az egy Andrews kivételével.

 - Add ide a takaródat - ismételte meg a felszólítást Banks, aztán egy lépést tett Zenon felé. Közben rálépett a ledobott ágynemű szélére, fekete lábnyomot hagyva rajta.

 - Na. Ezt itt hagyom neked.

 - Persze. Ez tiszta kosz. Ledobtad…

 - Persze, hogy mocskos! - Banks most ingerülten szólalt meg. - Múlt este végigtörölted vele a padlót! Aztán kicserélték a fekvésrendet, és nekem kell az ótvaros takaródat használni! A nagy szart.

 Na és, én meg Morris lábszagú takarójában tobzódok, gondoltam.

 Banks várt egy pillanatig. Aztán már sürgetően mondta:

 - Na. Add ide a tiedet, az tiszta. Vagy ha nem az, keríts nekem egy takarót, amit nem húztak végig a földön.

 Időt sem hagyva Zenonnak, rögtön nyúlt is az ágyon heverő takaró felé, egyetlen mozdulattal elrántotta és összegombócolva hozzányomta a csipőjéhez. Hogy miért kellett összegyűrni, azt rögtön megtudtam. Zenon egy gyors mozdulatot tett az ágyneműje felé, nyilván hogy visszaszerezze, Banks azonban hátra sem nézve eldobta azt. Kahn elkapta egyetlen ívelt macskamozdulattal. Ha Banks nem gyűri össze a takarót, az biztosan nem repül ilyen messzire.

 Az egész eljárást félig-meddig még igazságosnak is találtam: kétségkívül volt alapja Banks követelésének. Persze én hasonló helyzetben egészen másképpen cselekedtem volna. Eszembe sem jutott volna sereggel vonulni a takarómat bekoszoló illető ellen, inkább megpróbálom vele megbeszélni a dolgot, nem koszoltam volna össze még sokkal jobban a már eleve túl piszkosnak nyilvánított takarót, és persze nem ilyen fölényes megvetéssel beszéltem volna a másikkal.

 Akármennyi igazsága is volt Banksnek, Zenon ezt nem méltányolta. A lehető legrosszabb utat választotta: hirtelen dühében gondolkodás nélkül nekiugrott Banksnek. Az elkapta a karját, és elperdítette magától Kahnék felé. Még mielőtt Zenon teljesen visszanyerhette volna az egyensúlyát a rántás után, Ryan hatalmas erővel fejbevágta az időközben hozzá átpasszolt takaróval. Utána Andrews elkapta hátulról a két karját, és lefogta egy pillanatig; csak addig, amíg Banks a koszos takarót fel nem kapta a földről és rá nem dobta Zenon fejére.

 Eaton, a szomszéd ágy tulajdonosa és O'Malley ezalatt egyszerre szánták rá magukat a közbeavatkozásra. Ezt látva én is megindultam, hogy besegítsek. Eaton Banks felé ugrott, de Knight Andrews karja alatt átnyúlva meglökte Zenont, egyenesen Eaton felé, élő tekegolyóként használva a kis tanoncot. Knight talált, ledöntötte az Eaton-bábut; Zenon és Eaton egyszerre vágódtak el. O'Malley Andrewsre támadt, de Ryan egy kaszáló rúgással egyszerűen ledöntötte a lábáról. Eaton még egyszer felugrott, ezúttal Knightot vette célba, de Ryan neki is odacsapott a tiszta takaróval, Kahn pedig egy furcsán ívelt egyenes ütéssel szájonvágta.

 Mindez pár másodperc alatt történt, nekem nem is maradt időm odaérni, már félúton láthattam, hogy reménytelen a küzdelem. Kahnék otthagyták a három fiút a földön fekve, és visszamentek a terem végébe. Ryan menet közben hozzávágta Bankshez a takarót.

 Később láttam, hogy Zenon a ruhakefével tisztogatta a neki otthagyott ágyneműt, ami már igen koszos volt, minthogy elég sokszor érintkezett a földdel; mikor Zenon Eatonnek ütközött, még csúszott is a kövön, egy méter hosszan feltörölve a terem padlóját.

 Alighogy Banks megkaparintotta Zenon takaróját, Nox rögtön jött vissza: Fisher az ajtóban őrködve meglátta az angyalt befordulni a folyosón, tüstént visszaugrott a terembe, és cipőtalp csikordulása hallatszott. Kahnék sietősre fogták; mire Nox bejött, ők is a helyükön álltak.

 Nox végignézett rajtunk. Se az ő arcáról, se Poräxéról, se Waweréről nem lehetett soha semmit leolvasni.

 - Sorakozó.

 Utolsónak O'Malley ért a helyére. Kicsit sántított, mert rosszul esett, mikor Ryan megrúgta. Nox megbillentette a fejét.

 - Visszak… - Elharapta a parancsot. Eatonhoz fordult: - Magának mitől vérzik a szája?

 A fiú alsó ajkából nagyon enyhén szivárgott a vér, de Nox messziről észrevette a néhány tizedmilliméter vastag vörös csíkot.

 - Jelentem ..öö…beütöttem.

 Valami lehellésszerű hangot hallottam Singer felől. Azt hittem, csak képzelődöm, de nem, beszéd volt.

 - Aha… beütötte Kahn kezébe - suttogta iszonyú halkan. Same-nek szánta, de mivel elég jó hallásom volt mindig is, én is értettem minden szót.

 Tudtam, mi következik. „Tanonc… Singer!”

 - Vigyázzon magára. Ha tönkremegy a teste, nem kap újat - mondta Nox Eatonnek. - Na visszakozz.

 O'Malley miatt visszakoztatott bennünket. Singerre nem szólt rá - nem hallotta meg?!

 Újra sorakoztunk. O'Malley ezúttal sietett, láttam a fájdalmas arckifejezését, ahogy erőltette a lábát. Kicsit bicegve futott a helyére.

 Amint újra a sorakozóban álltunk, megszólítottam Singert, azzal a módszerrel, amit ő használt az előbb.

 - Ezt nem hallják meg az angyalok? - kérdeztem alig hallhatóan.

 Úgy éreztem, túl halkra sikerült a kérdés, még talán Same sem hallotta, Singer biztosan nem. Nox a sor elejénél állt, vagy tizenöt méterre tőlem.

 - Tanonc… Porter!

 A légzésem is elállt egy pillanatra.

 - Prancs! - mondtam.

 - Lépjen ki. Feküdj. Hallottam a szentjánoskenyérport is, pedig akkor ezerötszázan tartózkodtak az ebédlőteremben; abból vagy hatszázan beszélgettek. Gondolja, hogy ha egyedül suttog a teljes csendben, azt „nem hallják meg az angyalok”? Fel. Feküdj. Fel. Hátraarc. Vissza a sorba. Hátraarc. Jobbra át! – Már meg tudtuk különböztetni a hangsúlyt, ez mindenkinek szólt. – Utánam.

A harmadik órában egy szerváns jött. Rövid neve volt, mégsem tudtam megjegyezni: Möi. Ötven év körüli, őszes hajú, kemény arcú férfi volt, vörös egyenruhában, persze csíkok és kabát nélkül. Irodalmat tanított nekünk. Ő is könyvet osztott, ez versekkel volt tele meg rövidebb novellákkal, mutatós betűkkel nyomtatva.

 Abba az egyetlen nagyalakú, vastag füzetbe kellett írnunk mindent, amit Bowlel adott, tantárgytól függetlenül - ömlesztve, vagy kimért részekre tagolva, belátásunk szerint. Möi és a többi szerváns, akik később tanítottak minket, mind kézzel írtak a táblára.

 Möi csak egyszer hagyta félbe a magyarázatot. Zenon és Roseberg egymás mellett ültek a negyedik sor bal oldalán. Többen is beszélgettek a teremben, de Roseberg nagyon jól szórakozott valamin, vihogtak mind ketten, és egyszer csak fejbevágta a másikat a füzetével. Zenon olyan szerencsétlen mozdulattal védte ki az ütést, hogy a füzet elrepült, és a két padsor között csattant a földön.

 - Mi ez? - kérdezte rikácsolva Möi, hátrafordulva a táblától. - Tanonc… Roseberg!

 - Parancs!

 - Magáé az a füzet?

 - Igenis!

 - Vegye fel! Hozza ide!

 Roseberg megállt Möi előtt, odanyújtotta a füzetet.

 - Miért hajigálózunk a tanszerekkel óra közben?

 Fellapozta a füzetet. Az rögtön ott vált szét, ahol koszos volt; az előbb esés közben szétnyílt, és az egyik lap földet éréskor meggyűrődött.

 - Szemetet csinál a füzetéből! Pazarolja a füzetet! Szétszaggatja a füzetet! Bepiszkítja… hasz-nál-hatatlanná teszi a füzetet! - kiabálta Möi.

 Hirtelen felemelte, mintha ütni akarna vele, Roseberg megrezdült; Möi azonban csak visszaadta neki.

 - Je-len-ti kihallgatáson, hogy óra közben eldobta a füzetét!

 Roseberg csak állt ott, egyik kezéből a másikba tette át a füzetet. Möi hirtelen megértette, Rosebergnek fogalma sincs, mit jelentett ez a parancs.

 - Délután. A kihallgatásra jelentkezik! Ott jelenti! …Majd az angyal úr mondani fogja, mikor van kihallgatás. Leléphet!

 Tawazel tartotta a negyedik órát, és hamarosan megtudtuk, miért cserélt vele Bowlel. Tawazel is nagydarab angyaltiszt volt, de valamivel alacsonyabb, mint Bowlel. Ő sem ült le a székre, mint ahogy Veriel sem, de Tawazel az asztalra támaszkodott az ujjaival. Matematikát tanított nekünk. Összes tanárunk közül ő tudott a legnehezebben fegyelmet tartani; vagy nem is akart. Az órája alatt lehetett halkan beszélgetni, másfelé figyelni. Néha ránkszólt:

 - Fejezzük be a sutyorgást! -, de olyan határozatlan hangon tette, hogy egy percen belül újra megjelent az óráira jellemző enyhe alapzaj – ami fájdalmasan emlékeztetett a hazai tanórákra.

 Végül, az ötödik óránkat egy angyal tartotta, de nem tiszt volt. Meglepődtem, mikor megláttam a fehér kabátot, először azt hittem, nem tanítani jött. Már megijedtem, kapunk még egy angyalt; eszembe sem jutott, hogy tulajdonképpen jól járnánk, hiszen annál kevesebbet lennénk Noxszal.

 Ő szanszkrit nyelvet tanított nekünk. Az összes tanárunk közül egyedül ő törődött azzal, mit írunk a füzetbe, ment végig a sorok között, nézte, kinek hogyan sikerülnek a szanszkrit írásjelek. Szépen senkinek; kivéve Ryant, Kahnt, meg Singert. Ez az angyal is kézzel rajzolta a betűket a táblára. Megállapítottam, ezek szerint csak a tisztek tudnak rá írni az „akaraterejükkel”.

 Az óra végén Nox jött értünk. Belépett a terembe, a szanszkrit-tanár Luxat hamar abbahagyta a magyarázatát, és kiment. Ő is mintha furcsán tartozkodó lett volna Nox-szal, egyszerűen elment mellette az érdeklődés legkisebb jele nélkül.

 - Vigyázz. Pihenj. Leülni. Táskával a kézben sorakozó a folyosón.

 Táskával? Eltartott egynéhány másodpercig, mire rájöttünk, miféle táskáról beszél Nox. Persze nekem könnyű dolgom volt, leshettem Singerről, aki az ajtóhoz is közel ült, így elsőként állt meg odakint a sorakozót elkezdve. Az asztal belsejében a rekeszt valójában dupla fallal látták el, és a belsőt egyben ki lehetett venni, mint egy táskát; ekkor láthatóvá vált a mögötte lévő műanyag lap. Ezt a táskát még be is lehetett csukni. Ily módon könnyen tudtuk összes tanszerünket oda-vissza szállítani a hálóterem és a tanterem között.

 Pillanatok múlva ott álltunk a fal előtt sorban, egymás mellett. Nox felvitt bennünket a hálóterembe, lerakatta a táskákat. Kezet mosni. Sorakozó.

 Odaállt Grigg elé.

 - Mutassa a kezét. Mi ez? …Sötétebb, mint Poräx arca!

 Kis vihogás. Nox odalépett a kövérkés Wilsonhoz.

 - Mutassa… Mi ez? Na nem. Nem. Vissza az egész banda kezet mosni.

 Szerencsére az angyal többször nem küldött vissza minket. Végre levonulhattunk ebédelni.

 Evés után Nox felhozott minket, vissza a hálóterembe.

 - Tanuljanak - rendelkezett, és kilépett az ajtón.

 Persze eszünk ágában sem lett volna tanulni, én is rögtön elindultam Singer ágya felé, mert kérdezősködni akartam tőle a rengeteg új, ismeretlen dologgal kapcsolatban. Nox feje azonban pillanatok múlva újra megjelent az ajtóban, szokás szerint hátradöntve.

 - Látom, többen távolvasással kísérleteznek. Sőt.

 Teljes csend lett. Már mindenki a helyén állt; Nox pedig belépett függőlegesen. A kabátja vége mindig méltóságteljesen meglebbent, mikor megállt egy helyben.

 - Sőt, a legtöbben becsukott füzetből és könyvekből fognak tanulni. Hát ez érdekes. Feküdj. Tanonc… Young!

 - Parancs! - kiáltott Young, felpattanva a földről. Ő Singerrel szemben volt, kettővel beljebb Swordtől.

 - Feküdj! - szólt rá az angyal. - Mondja csak, hogyan akart tanulni, ha egyszer be volt csukva az összes könyve?

 Semmi válasz.

 - Azt mondtam, hogy tanuljanak!? …Igen?

 - Igenis - válaszolt Young fekve.

 - És maga tanult?

 Young az angyal felé nézett fektében, de nem válaszolt.

 - Feleljen a kérdésemre! Tanult, mikor beléptem, vagy nem?

 - Nem.

 - Nem. Félszázad fel! …Bal lábat felemelni!

 Mikalsen a hirtelen mozdulattól elvesztette az egyensúlyát. Persze nem esett el, de egy kicsit billegett, kétszer is letette újra a lábát, mire meg tudott állni.

 - Tanonc… Mikalsen.

 King halkan suttogta nekem jobbról:

 - Seggarcú szivacsállat…

 Ma délelőtt a szünetekben ő is eltanulta tőlünk ezt a kifejezést, mert Collinssal elég gyakran használtuk.

 - …Nem tud megállni a lábán.

 Szólni akartam Kingnek, hogy ne suttogjon, mert akármilyen halkan beszél, Nox meghallja; de nem szólalhattam meg, ugyanezen ok miatt.

 - Prancs! - Mikalsen felemelte a kezét, ettől persze megint imbolyogni kezdett.

 - Ide.

 - Tanonc… King! - Parancs! - Ide!

 King futott Mikalsen mellé, az angyal elé. Csak meghallotta Nox, gondoltam.

 - Hátra arc! A terem végébe! Futólépés!

 Mikor lefutották az ötven métert, Nox zengő hangja úgy vágódott utánuk, mint az ostor:

 - Visszakozz!

 Még háromszor futtatta őket ide-oda, közben mi féllábon álltunk.

 - Lelép! …Vigyá! Tanuljanak. Tovább!

 Nox megállt az ajtó előtt, és vigyázott ránk. Lehetett az ágyakon ülni, feküdni, de egy szót sem szólhatott senki. Tanulnunk kellett, több, mint két órán át! Nox ezt az időt teljesen mozdulatlanul állta végig, csak a szeme járt ide-oda. Háromszor szólalt meg. Először egy óra után:

 - Jelentkezik, akinek ki kell mennie.

 Később, talán tíz perc múlva:

 - Tanonc… Hills!

 - Parancs! - Hills felugrott.

 - Kihallgatás előtt jelentkezik nálam! Tovább!

 Aztán egy órával később:

 - Tanonc… O'Malley!

 - Parancs!

 - Jelentkezik nálam a kihallgatás előtt. Tváb.

 Nem tudom, miért szólt rájuk, valószínuleg megszólaltak, vagy hasonló vétséget követtek el. Hills esetében ez még érthető volt, hiszen vagy húsz méterre feküdt az ajtótól, azonban O'Malley őrültséget csinált: az ő ágya harmadik volt Nox felől.

 A tanulási idő nagy részét olvasással töltöttem, először átnéztem mindent, amit aznap a füzetbe írtam, aztán a szöveggyűjteményben kutattam érdekesebb versek után. Ez volt az egyetlen könyv a kezem ügyében, ráadásul ezt teljesen legálisan olvashattam. Végül azonban eluntam a szöveggyűjteményt is, és jobb híján azzal ütöttem agyon az időt, hogy a szanszkrit írásjeleket próbálgattam. Különféle szavakat próbáltam leírni, kevés sikerrel, mivel a szanszkrit nyelv egészen más hangokból áll. Mellettem Maria King az anatómia albumát nézegette, a bal oldalamon pedig Yards valami rajzot firkált a füzete hátuljába.

 Egyszer csak Nox vigyázzt vezényelt.

 - Pihenő - mondta aztán.

 Néhányan egy pillanatra félreértették, és pihenjt kezdtek csinálni, de aztán észbekaptak. Nox ezzel nem törődött, egyszerűen kilépett a teremből, magunkra hagyva minket. Ryan és Banks a terem végében visszahasaltak az ágyukra, és néhány szót beszéltek egymással William ágya fölött; nem hallottam, mit. Singer is követte a példájukat a másik két tavalyival együtt. Erre aztán már lazultunk, többen beszélgetni kezdtek. Fisher odalopakodottaz ajtóhoz, kinézett.

 - Semmi - mondta egyszerűen Antler és O'Malley felé.

 Lassan felfogtuk, most pihenő van, lehet járni-kelni a teremben, beszélgetni, kimenni az árnyékszékre, miegymás.

Izgalommal néztünk az elkövetkező órák elé: elterjedt a hír, hogy most kezdődik a tanítás. Nekünk Singer mondta, és továbbadtuk. Andrews is megtudta Knighttól, és elmondta másoknak.

 Átvonultunk az egyik tanterembe, az első emelet jobb szárnyán. A kanyarban nyílt az ajtaja, a szomszédban másodévesek ültek. Nox a falnál sorakoztatott, aztán kiosztotta a helyeket. Egy kicsit olyan volt a terem, mint a mozi, úgy lejtettek előre a sorok. Én a harmadikban kaptam helyet. Egy sorban összesen nyolcan ültek: négyen-négyen egy-egy hosszú asztal mögött, közte kihagyás, így két részre volt osztva az egész tanterem. A sorok között is elég hely volt, hogy bárki átférjen, így eléggé könnyen lehetett közlekedni a teremben akkor is, ha telve volt. Az asztal belsejében volt egy kis rekesz, ahová lehetett pakolni; most még nem volt mit.

 Egész jó társaságba kerültem: Collins és Same előttem ült, balra; a mi sorunkban a bal szélen Singer, mellette King, aztán én, jobbra tőlem Kovach. A kis Maria King mintha meg lett volna tőlünk ijedve. Segélykérő pillantásokat küldött az ismerős Taylornek, megszeppenve fordította helyes kis arcát Singer felé. Aha, gondoltam, talán azt hiszi, Singer is Kahnékkal tart, és ő itt terrornak lesz alávetve. Taylor a folyosó másik oldalán, a jobb szárny bal szélén ült, mellette Jay, Lea és a szélén Sword. Fel nem foghattam, Nox miért ültette ilyen közel Taylorhöz.

 Az órák alatt nem volt velünk a felügyelő angyal, csak az első tanárt várta meg. Csendben ültünk; ha Wawer lett volna velünk, halkan lehetett volna néhány szót váltani, ő legfeljebb ránk kiabált az ilyesmiért, és akkor elhallgattunk. Nox viszont egy pisszenésért képes volt megfektetni az egész félszázadot. Az igazság az volt, hogy a két angyal közül Noxban sokkal több megértés és szeretet volt, de ezt csak világkorszakokkal később tudtam meg…

 Nyílt az ajtó. Vigyázz. Nox fájdalmasan összehúzta az arcát a széktolódások csikorgó hangja miatt – ennek nem lett volna szabad hallatszania –, de már szólni sem volt ideje miatta. Minthogy az ajtó bal oldalt állt, jól láthattam, ki jött.

 Egy hát. Egy fekete csuha háta látszott az ajtónyílásban, olyasmi, mint Koledöé, fölötte egy kopasz fej, két milliméteres borostával. Egy tiszt? Vele szemben, kint a folyosón valami fehér ruhát láttam, de az alak nagy részét eltakarta az új jövevény. Az új, az első tanárunk. Óriási nagy darab férfi volt, nem zömök, mint Wawer, inkább olyan, mintha valami nagyítógépbe tették volna be.

 Megfordult. A szeme egészen ijesztően sötétlett, kék színe ellenére is valami fekete mélységet láttam benne, felderíthetetlenül hatalmas sötét űrt. Egy pillantással felmérte a félszázadot, Noxszal nem is törődött. Előrement a katedrára, megállt az asztalánál. Mögötte fehér tábla a falon.

 Kiderült, Nox hangjának teltségét még fokozni lehet. A fekete csuhás megszólalt:

 - Pihenj. - A hangja mélyebbnek tűnt, mint a „közangyaloké”.

 Egy bokamozdulattal kirúgta a székét az asztal alól. Furcsán durva mozdulat volt ez egy angyaltól (ha egyáltalán tényleg az volt), inkább Poräx stílusára emlékeztetett. Egyáltalán a fekete angyal egész mozgása valahogy hasonlított Poräxéra.

 - Üljenek… - mondta, de ő maga nem ült le, csak a széke helyére állt, a combjával még messzebb tolva azt.

 Nox ugyanakkor elindult kifelé, egyetlen szó nélkül. A két angyal mintha tudomást sem vett volna egymásról, egy pillantást sem váltottak.

 Új elöljárónk a tanári asztalból nagy köteg füzeteket vett ki, meg egy csomó vékony, rövid, fekete pálcikát. Bement a két sor közé, megállt az első padnál. Balra-jobbra négy-négy füzetet és pálcikát rakott le.

 - Vegyék el, osszák el - mondta.

 Aztán végigment a sorok között, szétosztotta az egész készletet. Pontosan ötven darab volt mindenből. Visszament az asztalához, és megállt az előbbi helyén.

 - Írják fel a borítóra a félszázad számát és a saját nevüket.

 Tanácstalanság. Halk beszélgetés. Mivel és mit írjunk.

 - A félszázad a négy-száz-har-minc-harma-dik évad egyes félszázada - a számot lassan, tagoltan diktálta. - A saját nevüket nagyjából tudják.

 Kis kuncogás.

 - Csak nagyjából, mint arról értesültem. - Közben rám nézett.

 Elhűltem. Nemcsak tud az eddig történtekről, de név szerint ismer mindenkit!

 - Fantasztikusan nehéz dolog kitalálni: írni az írópálcával kell. Piros pötty van azon a végén, amelyik jelölést hagy a felületen.

 Bár csak 3-4 milliméter vastag volt ez a pálcika, nem hajolt el a kezemben. Mikor tanárunk a másik oldalt nézte, lopva kipróbáltam, mekkora erőt bír ki. Teljes erőből szorítottam, de nem történt semmi; hihetetlenül kemény anyagból készült.

 - Aki eltöri, az legfeljebb is a vérével fog írni - szólt a fekete csuhás, egy pillanatra megint odanézve rám. - Én Bowlel angyaltiszt vagyok. Én fogom maguknak tanítani a biológiát-anatómiát. Talán. Lehet, hogy két nap múlva átvezényelnek, ezt itt soha nem lehet tudni. Úgy volt, a negyedik órájuk lesz velem, de fegyelmi okokból előrehoztuk, kicseréltük Tawazel órájával. Mellesleg én vagyok az évfolyamezredük parancsnoka. - Aztán, miközben visszasétált a katedrára, mintegy mellékesen hozzátette: - Nálam lehet jelenteni mindenféle rendkívüli dolgot az ezredkihallgatáson. A helyettesem Nox angyal, aki egyúttal a maguk századparancsnoka.

 Újabb könyvadag. A tiszt kiosztotta ezt is. Biológia album. Mikor fellapoztam, nyomtatott képeket láttam, illetve inkább olyannak tűnt az egész, mint egy fényképalbum: a képek nem pontokból álltak. Egy részük rajz, más részük fénykép, de teljesen közönséges papírnak tűnt a könyv anyaga; ez a technológiát már ismertem az előcsarnok képeiről.

 Az írópálca vékony, egyenletes fekete csíkot húzott maga után, nem hagyott ki soha, és nem kenődött el. Mikor felírtam a füzet elejére a nevem, kicsit meglengettem a borítólapot, hogy száradjon, mert a tinta csillogásából úgy ítéltem, olyasmi lehet, mint a tus. Singer egy kicsit sziszegett. Odanéztem. Befejezte az írást, aztán a tenyerével elmázgálta az egészet, legalábbis én ezt hittem. Odamutatta nekem a füzetet egy kicsit megdöntve. Nem kenődött el a tinta. King egy kicsit mosolygott.

 A tiszt előadást tartott nekünk a biológia alapjairól. A természet körforgása, ilyesmi. Tudtam már szinte mindent, amit mondott, de hihetetlen logikusan, jól követhetően rendszerezve adta elő az anyagot, új megvilágításba helyezve sok mindet – szavai nyomán egyszerű lett, ami eddig bonyolultnak tűnt.

 Végig egy helyben állt, nem támaszkodott. Pont mint Nox. A másik érdekesség, amiben nagyon különbözött a tanítás menete az otthoni iskolától, a tábla volt. Bowlel hozzá sem ért, magától jelent meg minden rajz és felirat! Álmélkodó hangok töltötték be a termet, mikor először körvonalazódott egy ábra; úgy nézett ki, minta azt is írópálcával csinálták volna, persze vastagabb vonásokkal. Fokozatosan sötétedtek el a vonalak, míg végül megjelent a rajz, teljesen feketén.

 Eltűnődtem a látottakon és az összefüggésükön. Az angyalok szemlátomást bizonyos dolgokat az akaraterejükkel tudnak irányítani. Nox a zuhanyt, Bowlel a táblát. Vajon tényleg így van, vagy valami trükkje van a dolognak? Egy gombnyomás a ruha alatt, ilyesmi… Eszembe jutott Koledö; azt mondta, a levitáció és a teleportáció csak játék volt. Erre gondolt vajon? Erre is, valószínűleg. Meg más dolgokra, amikről még nem tudunk. Vajon az angyalok tudnak teleportálni? Talán. De nem használják a képességüket, gyalog közlekednek az épületben - bár én eddig még egyetlen angyalt sem láttam, aki egyedül tartott volna valahová, tanoncok nélkül.

 A következő órát Veriel angyaltiszt tartotta; egészen fiatal arca volt, vékony termete. Feleakkorának tűnt, mint Bowlel. Ő tanította nekünk a fizikát-kozmológiát. Nagyon kedélyesen magyarázgatott. Elmondta, kezdetben olyan lesz ez a tantárgy, mint az iskolai fizika, de később áttérünk majd az izgalmasabb részekre. Kozmológiából tanuljuk majd a világegyetem működésével kapcsolatos ismereteket, a tudat és a létezés viszonyát, a reinkarnáció folyamatának működését, sőt, a megvilágosodás folyamatáról és a Mesterekről is tanulni fogunk ötödévben! Ha eljutunk addig. Verieltől megtudtuk, nem mindenki megy ötödévre, még kevesebben lesznek hatodévesek. Sokan inkább hamarabb szolgálatba állnak. Veriel könnyed stílusban kezdte tanítani a részecske- és kvantummechanika alapjait, egyáltalán nem tűnt szigorúnak. A hangulat oldódásával néhányan beszéltek is egymáshoz, de Veriel minden hangosabb szónál félbeszakította a magyarázatot, és odakiabált: Csend legyen!

 Az órák között öt-tíz perces szünetek voltak; nem tudtuk pontosan, mikor mennyi idő telik el, hiszen az óráját is elkobozták mindenkinek, mikor az egyenruhát kaptuk.

  Noxék fokozatosan adták rá a nyomást. Eddig csak a bemelegítést tapasztaltuk meg, ezután jött az „indítószakasz” néhány napja. Reggel Nox hangjára ébredtem, ezúttal magamtól:

 - Felébredni.

 Az angyal az ajtóban állt, ő sohasem támaszkodott. Mindig fegyelmezetten, mozdulatlan testtel, egyenes háttal tartotta magát.

 - Felébredni. - Később soha nem fordult elő, hogy elismételtek volna egy parancsot.

 - Felébredni, felkelni. Mosdani, átöltözni, négy perc múlva felöltözve, ágyazva sorakozó. – Hoppá, úgy látszik, egyre szorosabb lesz az időkorlát!

 Lekaptam az alvómat. Felhúztam a nadrágomat. Megakadt a szemem Owenen: kettővel balra volt tőlem, természetes mozdulattal tolta le alvóját, mintha csak tévedés lett volna a tegnapi… meg az előző tizenkét év. A paldón állva meztelenül hajolt le a nadrágjáért. Nox rögtön észrevette, ha valaki nem csinált semmit – rám nézett, erre én gyorsan a mosdó felé indultam. Nox szeme ment tovább, ha jól láttam, Sword irányába. Megúsztam.

 A négy perc alatt ezúttal el is készült mindenki. Sword az első tíz között. Nox kiment, amikor mindenki megállt a helyén, aztán visszajött egy kartonhoz hasonló ismeretlen anyagból készült dobozzal. Végigment az arcvonal előtt, és mindenkinek a kezébe nyomott egy nagyon sűrű kefét meg egy szövetdarabot. Az utóbbit cipőtisztításra kellett használni, az előbbi pedig ruhakefeként funkcionált.

 Nox oszoljt vezényelt, azután végigment az ágyak között, mint előző nap Wawer, és szétdobatta azokat, amiket nem talált szabályosnak. A szekrényeket is kinyittatta, amelyik polcon valamit nem talált rendben, azt egyszerűen lesöpörte. Randallra rászólt:

 - Maga olyan, mint egy disznó; otthon nem tanították meg mosdani? Kifelé, megmosdani rendesen.

Mire az angyal végzett, Randall visszajött. Beállt a helyére. Nox odalépett hozzá, és megszagolta, olyan komikusan gyanakvó arccal, hogy többen kuncogtak.

 - Lesznek maguk még… - mondta az angyal, fenyegetően felemelve az ujját.

 Értettem. Csak röhögjetek nyugodtan, lesztek ti még ennél sokkal rosszabb helyzetben is. Nem tudtam még, hogy az angyaloknak mi akkor elég büdösek voltunk, hiszen a szaglásuk is sokkal jobb, mint egy közönséges emberé, és az otthoni tisztálkodószerek eléggé kezdetlegesek az itteniekhez képest.

 Levonultunk az udvarra. Sok-sok félszázad állt fel odalent, nagyjából a fél barakk. Következett a „csuklógyakorlat” - olyasmi ez, mint a gimnasztika, csak persze a helyi stílushoz igazítva. Nox vezényelte, mit csináljunk; egyelőre kevés sikerrel, mert még a testnevelési szakkifejezéseket sem ismertük, nemhogy a Telep zsargonját. Végtelen hosszúnak tűnt ez a „reggeli torna” (akkor még így neveztem magamban). Nox elment a közelünkben „csuklózó” félszázadhoz, hozott maga mellé egy másodévest, aki bemutatta nekünk a gyakorlatokat – az évismétlő fiúkkal nyilván nem akart kivételezni. Eléggé megizzasztott bennünket; inkább edzésnek tűnt a csuklógyakorlat, mint tornának. Már-már azt hittem, a reggelinket megint elspórolják, úgy éreztem, már egy órája lent izzadunk az udvaron - de aztán végre jött a hátraarc, a fejlődött alakzat (ezt a csuklógyakorlat alatt is tartottuk, most csak összébb kellett húznunk a sorainkat), és bevonultunk az ebédlőbe.

 Amit reggelire osztottak, az nagyjából ismerős volt. Az ital rendkívül hasonlított a kakaóhoz, csakhogy sötétebb, tulajdonképpen kékesebb árnyalata volt.

 - Szentjánoskenyérporból van - mondta Pile.

 Azt hittem, megint viccel.

 - Szentki? Mi van?

 - Szentjánoskenyérpor. Abból is lehet kakaót csinálni.

 - Ammeg ami a frász? - kérdeztem.

 - Nem tudod? - fordult felém csodálkozva Queen.

 - A szentjánoskenyérpor ugyanolyan, mint a kakaópor - magyarázott Pile -, ugyanazt lehet vele csinálni, ugyanolyan az íze is, minden.

 - Akkor az kakaó.

 - Nem. Majom.

 - Miért, mi a különbség?

 - Az, hogy az egyik az egyik, a másik meg a másik.

 - És honnan tudod, hogy ez…

 - Kicsit más az íze.

 - Aha. Hallod, Queen, úgy látszik, mostantól Pile lesz a Negyvenötös Asztal Főkóstolója. Tudod, így csupa nagybetűvel, hallod…

 - Izé. Mit akartam… - szakított félbe Queen. - A szentjánoskenyérpor abban különbözik a kakaóportól, hogy nincs benne koffein.

 - Ez hülyeség - mondta tele szájjal Pile. - A kakaóporban sincs koffein.

 - Hogyne lenne. Te majom. Te, te szivacsállat.

 A kakaóhoz egy zsemleszerű péksüteményt kaptunk - meg egy darab lapos, világosbarna, sajtszerű… valamit.

 - Te, mi ez a guanó? - kérdezte róla Collins.

 - Guanó. Hihi, aszongya, guanó - nevetett Queen.

 - De tényleg - szállt be Pile. - Ez ehető, vagy söralátétnek adták?

 - Söhöhöralátét. Tök hühühülyék vagytok.

 - Kóstold meg. Meg lehet azt enni, nincs semmi baja - mondtam. - Olyan, mint a sajt.

 - Sajt a nénikéd lába - mondta Pile, miután harapott belőle.

 - Mindegy, lényeg, hogy ehető - válaszoltam.

 - De mi a tehénfül ez? - kérdezte Collins, változatlanul gyanakodva méregetve a „guanót”.

 - Mittomén. Majd megkérdezzük Singertől, tudja-e a nevét, vagy hogy miből van.

 - Legalább ez a kenyér ehető - sóhajtott Queen. - Nem bírtam már azt az arab izét, faszságot. Remélem, kivételes eset volt, hogy olyat osztottak.

 Nem volt az. A reggelin és az esetleges – ritkán osztott – uzsonnán kívül soha nem kaptunk kelttésztát. A kenyér pedig nem arab volt, hanem indiai, de ezt még nem tudtuk.

 Alig volt időnk reggelizni, Nox tíz perc után felugrasztott bennünket. Mikor elmentünk előtte négyen, közömbös hangon, kicsit vidám arccal odaszólt nekünk:

 - Mennyit tudnak bohóckodni!

 Begörcsöltünk. Collins behúzta a nyakát. Queen beharapta a száját, ő volt az, aki kifejezetten trágár szavakat használt az asztalnál. Megint megfeledkeztünk a hangerőről. De most már legalább tudtuk, minden angyalnak ugyanolyan hallása van, mint Wawernek.

- Emlékeztek, mit mondtam? A parancs - és itt felemelte a hangerőt -, az parancs! Most zuhanyozni fogunk. Érthető? A barakk szabályzata szerint nem szabad ruhában zuhanyozni. Árt a felszerelésnek. Mármint a göncöknek. És különben is. Eléggé megnehezíti a szappanozást. Megrongáljuk a ruhákat, igaz? Aztán majd kapunk újat, ha elfoszlik, igaz? Na! Ruhákat félretenni, zuhanyozni.

 Ügyes technikája volt, húzta az időt, hogy megnyugodjunk. Markolásztuk a nadrágunk szélét, vettük is volna le, meg nem is. Odanéztem Singerre. A régi társai gyűrűjében állt - mintha sose „ugrott” volna ki -, fegyelmezett félig-vigyázzban, teljesen meztelenül. Aha. Ebben a pillanatban megértettem! Szóval így szokás - vagy ha nem, hát ez volt a parancs. A Parancs. Közel voltam hozzá, hogy kövessem a példájukat, mert rájöttem, fölösleges ellenkezni; de egyedül nem akartam.

 - Vannak itt olyanok, akik már tudják a dolgok menetét. Örülök neki. Tegyünk egy próbát. Tanonc… - körbejártatta a szemét. - …Sword!

 - Parancs - kicsit félszeg volt a mozdulat, ahogy felrakta a kezét.

 - Lépjen előre. Vegye le a nadrágját.

 Sword csak nézett rá kétségbeesetten, ebben a pillanatban egytől egyig megbánta eddigi fegyelemsértéseit, melyek ebbe a helyzetbe juttatták: ő volt a fekete bárány, ezért Poräx őt léptette ki.

 - Hallja, amit mondok?

 Megrettent arc.

 - No? Hallod, vagy nem hallod?

 - I…igenis. - Bágyadt, elhaló hang.

 - Érted a parancsot?

 - Igeni…

 - Akkor miért nem hajtod végre?

 Sword csak nézett Poräxra, olyan arccal, mint akinek már mindegy.

 - Sword! - csattant újra a keményebb hang. - Catherine Sword tanonc! Vegye le a testén található ruhadarabokat, és helyezze azokat egy fogasra, azután haladjon be a zuhanyzóba.

 Poräx legyezett egyet a szeme előtt.

 - Hahó! Nem érted? - Felsóhajtott. - Jaj, gyerekek. Ez az egész, tudjátok, olyan vicces, szóval… ez az egész „szemérem”-dolog egy nevetséges civil baromság, tudjátok? Itt a Telepen az ilyen régi megszokásokat ki fogjuk irtani belőletek. Mindenképpen. Megvannak rá a módszereink, higgyétek el: sokszázezer embert képeztek már ki ezen a Telepen.

 Még a feszült helyzetben is fennakadtam ezen a számadaton. Sokszázezer?

 - Az itteni eljárások még soha, egyetlen esetben sem mondtak csődöt. Soha! A ti esetetekben sem fognak. Ha látnátok magatokat az én szememmel, fetrengenétek a röhögéstől.

 Bár nem nevetett, nem is mosolygott senki, mégis éreztem, hogy ez jó feszültségoldó volt. Poräx a fejével az öregek felé intett:

 - Ők már tudják - szónokolt, de továbbra is őt néztük, senki nem mert feléjük fordulni -, hogy hogyan állnak a dolgok. Bizony! Valaha én is voltam a ti helyetekben, de én valahogy soha nem tökölődtem ennyit. Nem kell ehhez még ész se: parancs, végrehajtom! Gondolkodás nélkül, illetve ha kell, akkor gondolkodok. Ha szükséges, ha a parancs megkívánja. - Swordhöz fordult. - Most pedig vedd le a ruhádat, mert sokáig fogsz egy sötét cellában üldögélni!

 Sword szeme könnyes volt. Belül megalázta saját magát, gondoltam; a barom. Hogy lehet ebből ekkora ügyet csinálni?

 Elismételtem halkan Collinsnak.

 - Na ja - súgta.

 - Megtanítjuk őket? - kérdeztem.

 - Hogyhogy? - kérdezett vissza Collins.

 Csatlakozott Same is, észrevétlenül lépett egyet felénk. Poräx nem csapott le ránk, nyilván szádékosan.

 - Hogy ne legyenek szivacsállatok - válaszoltam. - A parancs, az parancs.

 - Oké - mondta Collins, és egy kicsit belepirult.

 Pilenak intettem óvatosan. Mutattam, hogy mire készülünk. Megrántotta a szemöldökét.

 Aztán vetkőztünk, hirtelen, egyszerre: egyből velünk tartott Jones, Queen, O'Malley, és szinte azonnal követett minket Lowe, Zenon és Antler. Poräx színpadra illő mozdulattal földig meghajolva invitált bennünket a zuhanyzóba. Ekkor megindultak a tavalyiak is. És jöttek utánunk sorban a fiúk.

 Aztán megmozdult Brown, ő volt talán a legtalpraesettebb a lányok között. Persze akkor már rögtön követte Deep. A fiúk, élükön Poräxszal, megtapsolták őket. Majd elsüllyedtek szégyenükben.

 Zuhanyoztunk. Jöttek sorban a lányok. Clara Taylor rángatta magával Swordot, aki úgy lépett be, mintha mindjárt a föld nyílna meg alatta; de aztán megkönnyebbült, látva, hogy tulajdonképpen nem is törődik vele senki. Poräx kezdettől az ablaknál állt, és rendkívül szigorú szemmel figyelte a társaságot. Lopva azért néztük a lányokat, hogy majd kiesett a szemünk. És egyszerre észrevettem, hogy jön Taylor teljesen meztelenül, mögötte Catherine Sword – rajta a melltartója! Mindegy, majd leveszi, gondoltam. Csak azt nem tudtam, minek hozta be ide.

 Collins persze a mellettem levő zuhanyt használta. Megjegyeztem neki, hogy ahhoz képest, mekkora cirkuszt csinált Sword, nem is olyan nagy szám.

 - Na hallod. Owen sokkal formásabb - mondtam.

 - Hát, a végeredményt még nem lehet tudni - válaszolta.

 - Márhogy, izé… ja, hogy… jóvan… - Hirtelen támadt zavaromban másra tereltem a szót: - Kurva hideg a víz. Nem tudom, itt miért nincs rendes meleg víz, ha egyszer odakint van.

 - De a szappan, az jó.

 Tényleg jó volt; a falba épített kis adagolókból lehetett kinyerni folyékony halványsárga krémet, nagyon jól vitte a piszkot, és nem ragadt.

 Egyszer csak hallom ám, hogy Poräx kiabálása visszhangzik, de a nagy zajban nem értettem, mit mond. Csak a hangsúlyt hallottam, ami most valóban ideges volt, feszült, számonkérő. Rögtön odanéztem. Sword a zuhany alatt. Melltartóban! Collins felröhögött, mikor meglátta. Poräx a karját lengetve magyaráz neki valamit.

 Aztán egyszer csak Sword vigyázzba vágta magát. Lefeküdt. Ott helyben; a lábszárára zubogott a víz. Fel. Még egy parancs Poräx részéről. Semmi reakció Sword részéről. Poräx felénk fordult, és most érteni lehetett a hangját:

 - Még egy perc és elzárjuk!

 Állt Sworddel szemben pontosan hatvan másodpercig, nézett rá türelmetlenül várakozva; azután a víz elállt magától, indultunk volna törölközni.

 - Vigyázz! Leülni! Fel! Itt várjatok! Egy hangot se, egy moccanást se!

 Kiviharzott a zuhanyzóból. Döngött utána a kinti ajtó, ahogy becsapta. Csendesen álltunk, senki nem szólt egy szót sem, néhány tüsszentés hallatszott csak. A legtöbben nem túl feltunő mozdulattal eltakarták magukat.

 Két perc múlva a szerváns jött is vissza – mögötte Nox! Az angyal megállt, félig Sword felé fordulva, komor, ijesztő arccal.

 - Tanonc…

 Nyilvánvaló volt, Swordöt fogja megszólítani. A kemény hang is arra utalt.

 - …Kahn!

 - Parancs!

 - Tanonc…

Két másodpercnyi súlyos szünet…

 - Brown!

 - Parancs!

 - Ide.

 Futottak, hogy majd elcsúsztak a vizes talpukon, aztán megálltak az angyal előtt. Valószínűleg fel sem fogták, hogy meztelenek; a helyükben én sem figyeltem volna ilyen apróságra, ha Nox-szal szemben állok.

 - Nem tud lezuhanyozni - mondta az angyal. - Segítsenek neki!

 Csettintett. Abban a pillanatban magától megindult Sword zuhanya, aki úgy állt ott, mint az áldozati bárány. Nox intésére Kahn elkapta, Poräxszal együtt lefogták, az angyal egyetlen mozdulattal lekapta róla a melltartót. Aztán Brownnak intett. A lány elkezdte mosdatni Swordöt, mintha magatehetetlen lenne.

 - Szivacsállat - mordultam fel halkan.

 - A Főszivacsállat - válaszolta Collins.

 Végignéztem a többieket. Clara Taylor, karba font kézzel eltakarva kicsi mellét, félig sajnálkozva nézte barátnőjét, mint egy anya a szerencsétlen félkegyelmű gyermekét. Ryan a száját húzta, megjegyzéseket tett Banksnek és Andrewsnak. Same leplezetlenül szórakozott a jeleneten. Pile-ék egy kicsit kínosan álldogálltak a zuhany alatt. Singer unottan nézett, mint aki a pokolba kívánja Swordot is, de Poräxékat is.

 Tetőtől talpig végigsikálták a lányt, még az arcát is megmosta Nox egy „csukja be a szemét” figyelmeztetéssel. Láttam, hogy Sword időközben sírdogál, pedig folyt a víz a fejére. Kiderült, hogy a szappan egyúttal sampon is, mert Nox Sword haját is bekente. Időközben Poräx egyszer kiáltott, anélkül, hogy elfordult volna:

 - Ne merjetek röhögni! - De nem is „röhögött” senki, fölösleges közjátéknak éreztük az egészet.

 Amikor teljesen lemosták a lányról a szappant, elállt a víz. Felmerült bennem a kérdés, vajon miként irányíthatják Noxék a zuhanyokat. Nox megfogta Sword karját, egészen haloványan elmosolyodott - először láttunk ilyet -, egy kis ütést legyintett a lány fenekére, és megindult vele. Odakint menet közben lekapta az egyik törölközőt, nem nézte kié – bár úgyis frissen mosott volt mind  -, Sword köré csavarta, aztán kivitte.

 - Gyerünk - mondta Poräx. - Törölközni, öltözni.

 Odakint felvettük a nadrágokat, a lányok a melltartókat. (De vajon miért nem hoztuk magunkkal az alvókat?) Poräx fogkeféket osztott, amik valahogy furcsán néztek ki - mint a legtöbb dolog a Telepen. Kiderült, hogy a falból itt is lehet fakasztani szappant, sőt fogkrémet is.

 - Meghatározott időközönként töltik újra a tisztítószereket. Ha túl hamar elhasználjátok, megnézhetitek magatokat. Van bőven, de ha pazaroljátok, végül elfogy, és akkor büdösek lesztek - figyelmeztetett Poräx.

 Mielőtt visszamentünk a terembe, a szerváns kiadta a parancsot:

 - Sword tanoncnak elég volt mára. Hagyjátok békén. Saját kezdeményezésből senki nem beszélhet vele.

 Bevonultunk a hálóterembe. Sword ott ült az ágyán. Nézett maga elé, mint… mint egy szivacsállat. Odabent Poräx sorakoztatott.

 - Oszolj, az ágyakhoz! Alvókat elővenni. Levetkőzni, alvót vételezni. Hm - mondta, látva, ezúttal milyen gyorsan és kifogástalanul teljesítjük a parancsot. - Az előbb miért nem ment így?

 Erre többen Sword felé pillantottak; Same és Lowe, akik mellette voltak, valamit morogtak is neki a tilalom ellenére.

 - Alvóban sora… Same! Lowe!

 - Parancs.

 - Rancs.

 - Úgy látszik, rossz az emlékezetetek. Ezt biztos az okozza, hogy rossz az agyi vérellátás. Na majd javítjuk. Félszázad… feküdj!

 Mióta bejöttünk, Sword meg sem mozdult, de Poräx nem törődött vele. Utólag meggondolva, lehet, hogy Nox mágiázott valamit a lányon.

 - Föl. Feküdj. Föl. Feküdj. - mondta irgalmatlanul gyorsan. A hálóterem kövén nem volt olyan kellemes hasravágódni, mint az udvaron. - Föl. Feküdj. Föl. Feküdj.

 Koszos lett a tenyerünk, a combunk, az alvónk is. Ráadásul teljesen megizzadtunk. Minek zuhanyoztunk egyáltalán, kérdeztem magamban. Poräx elsétált a terem végéig, majd vissza.

 - Föl. … Feküdj. Föl… kéne má’ itt mosni.

 Nevetés. A félszázad fele állt, a másik fele feküdt. Poräx elhúzta a száját.

 - Na sorakozó!

 Én a "föl"-re elindultam felfelé, aztán a folytatásnál visszaestem; most felugrottam, és rohantam a helyemre, Same és Collins közé.

 - Frissen zuhanyozva, új alvóban szép tiszták vagytok. Oszolj. Miután kimentem, lehet menni kezet mosni. Vagy az árnyékszékre. Holnap kezdődik az első igazi napotok. A többi is jó ideig mind ugyanolyan lesz, mint a holnapi. Készüljetek fel.

 Kiment.

 - Öt perc múlva jövök az altatóval - szólt vissza.

 Collinssal kimentünk a vizeldére. Kifele menet megfigyeltem, a lányoknak egészen másmilyen alvójuk van: olyan, mint egy tornadressz, de valamivel kényelmesebb, lazább viseletnek látszott. Ilyet se láttam még. Visszafele jövet észrevettem, hogy Banks valamit hevesen magyaráz Kahnnak, ideges mozdulatokkal, néha Zenon felé legyintgetve. Ki a frászt érdekel, gondoltam, tehetnek egy szívességet. Fáradt voltam, aludni akartam.

 Minden nehézség ellenére azt állapítottam meg magamban, nem is volt olyan rossz ez az első nap. Jól megleszek itt, a Szolgálati Telepen.

Estig gyakorlatoztunk, azután az angyal bevitt bennünket vacsorázni. Valami vegyes zöldségkeveréket adtak, lapos kenyérrel, amilyet az arabok esznek. Eléggé megfűszerezték ezt is. Wawer előre kikötötte, hogy negyed óra alatt meg kell enni.

 - Hova a nagy sietség? - jegyezte meg halkan Collins.

 - Figyelj, ez itt egy hadsereg - mondtam -, szóval itt arra megy ki a játék, hogy tökös gyerekeket neveljenek belőlünk, ne legyünk olyan… olyan…

 Pile közbeszólt:

 - Olyan szivacsállatok, mint eddig.

 Queen majdnem belefulladt a kenyerébe, olyan hirtelen tört ki belőle a nevetés.

 - Szihihihi… szivacsáháháhállatok. Ezt… hehehe, ezt terjeszteni kell. Az újoncok szivacsállatok!

 Köhögött egy nagyot. Wawer felénk nézett, de nem szólt semmit.

 - Miért, talán nem? - kérdeztem, ettől újult erővel kezdett röhögni.

 - Hehehe, szivacsállatok! Hehehehehe!

 - Arra gondoltam - magyarázott Pile -, hogy a szivacs az az állat, amelyik teljesen béna, magatehetetlen, nem tud gondolkodni, de rohanni se, semmit. Csak van, és kész. Ezek vagyunk mi. Szivacsállatok.

 - Negyvenöt - mondta Wawer. Ezután Queen már csak maga elé vigyorgott óvatosan.

 Vacsora végeztével Wawer megszólalt:

 - Befejezni! Most! Collins tanonc!

 - Prancs! - Collins felpattant.

 - Hozzám.

 Ész nélkül rohant Wawer elé. Az angyal egy széknek támaszkodott karba tett kézzel. Collins eléje vágódott. Wawer ránézett. A fejével egyik jellegzetes szokása szerint viccesen körözni kezdett, mintha tornagyakorlatot végezne, vagy fájna a nyaka.

 - Ó, ó. Szabad legyen kérdeznem mély tisztelettel, mely eltölti szívem egészét, hova a nagy sietség? Fek.

 Ott helyben megfektette Collinsot.

 - Fel. Fek. Egyes félszázad sorakozó. Collins nem - szólt a fekvőre.

 Tizenegy másodperc alatt sorakoztunk, az angyal számolta. Közben Collins ott feküdt.

 - Hova is a nagy sietség? Tényleg! Nem ráérünk? …Föl. Menjen a helyére.

 Megúszta ennyivel. Wawer viszonylag elnéző volt „kis” dolgokban - mert egyébiránt a nemtetszés kifejezésre juttatása volt az egyik legsúlyosabb bűn.

 Az angyal otthagyott minket a hálóteremben, volt egy fél óránk szabadon. Olvasni nem tudtam, nem volt mit, hát odaültem Collinshoz. Beszélgettünk; mesélt nekem a játékos életéről, arról, amit otthagyott.

 Hirtelen nyílt az ajtó. Fisher füttyentett egy kurtát - ő feküdt az egyik ajtó felőli ágyban, így azonnal jelezni tudta a veszélyt. Nem volt nagyon feltűnő zaj: úgy tudott füttyenteni, mintha egy saru talpa megcsúszott volna a kövön. A magas hang végigzengett a termen, és tudtuk, ez azt jelenti, valaki jön. Három másodperc múlva mindenki a saját ágyánál állt vigyázzban.

 Poräx érkezett. Körül se nézett, rögtön megszólalt, már az ajtóban elkezdte a mondatot:

 - Na szivacsállatok, vízbe mártódtok.

 Négyen egyszerre sápadtunk el; elfelejtettük, milyen jó hallása van Wawernek.

 - Megyünk zuhanyozni. Máskor jobban figyeljetek Fisher füttyjelére, három teljes másodperc volt, mire rendeződtetek. Nox angyal úr biztosan nem menne el efölött, tornásznátok vagy tíz percet. - Mérsékelten szigorúnak tűnt.

 Kilépett az ajtón. Egy pillanat múlva visszajött, a kezében egy nagy halom törölközővel.

 - Sorakozó.

 Középen felállt a sor.

 - Tíz másodperc. Hm. Oszolj. … Sorakozó. Leülni. Fel. Jobbra át. Ez egész tűrhető. Wawer angyal úrtól tanultátok, mi?

 Poräx a sor végére ment, és elkezdte osztani a törölközőket.

 - Ne retkezzétek össze, két hétig ezt kell használni. - Vagyis otthoni idő szerint egy évig… ha lehet ilyen összehasonlítással élni egyáltalán.

 A szerváns az arcvonal elejére ért. A törölközőosztás után azonnal megindult kifelé.

 - Utánam - parancsolta.

 A zuhanyzóig vezetett bennünket. Megállt az ajtóban, előreengedte a félszázadot.

 - Befelé. Na. Mozgás - siettette az elhaladókat.

 A zuhanyzó két helyiségből állt. A külsőben, a bal oldali falon rengeteg fogas, ezekre kellett felaggatnunk a ruháinkat, jobb oldalt pedig hosszú, vájúszerű mosdó, huszonöt csappal. Ezeken a víz hőmérsékletét is lehetett szabályozni. A hosszúkás belső terem két szélén egy-egy méter széles szürke csík volt a padlón, és egy kis küszöb választotta el őket a kövezett középső résztől. Szemben, úgy harminc méterre, a helyiség másik végében volt a fűtés és egy ablak, örökké párás üveggel. Pontosan ötvenkét zuhany sorakozott a falnál. Csak a víznyomást lehetett szabályozni, a hőmérsékletet nem. Felügyelőnktől függött, milyen meleg vízben zuhanyozhattunk. A két helyiség között nem volt ajtó, csak egy kis átjáró, egy üres ajtónyílás.

 Poräx belépett utánunk a külső helyiségbe.

 - Vetkőzni - parancsolta. - A fogasokra rakjátok a ruháitokat!

 Állt a félszázad dermedt tanácstalanságban. Néhányan tétován, lassan levették az ingüket, rárakták a fogasra, kifűzték a sarujukat, aztán csatlakoztak az ácsorgókhoz. Poräx a zuhanyzó átjárójában támaszkodott, és nézett unottan. Mintha észre sem venné, mi történik, és minden a dolgok legtermészetesebb rendje szerint zajlana. Lassan példát vettünk egymásról, és mindenki levette az ingét, meg a saruját. Most megtudtuk, hogy a lányok kaptak méretre gyártott melltartót az ing alá. Ők rendkívül zavartan álldogálltak, már így is jobban levetkőztek, mint szándékukban állt volna.

 Poräx komikus arckifejezéseket vágott – de az alaphangulata továbbra is szinte haragosnak látszott.

 - Várok.

 Aztán hirtelen nagyon elkomolyodott.

 - Emlékeztek, mit mondtam? A parancs - és itt felemelte a hangerőt -, az parancs! Most zuhanyozni fogunk. Érthető? A barakk szabályzata szerint nem szabad ruhában zuhanyozni. Árt a felszerelésnek. Mármint a göncöknek. És különben is. Eléggé megnehezíti a szappanozást. Megrongáljuk a ruhákat, igaz? Aztán majd kapunk újat, ha elfoszlik, igaz? Na! Ruhákat félretenni, zuhanyozni.

 Ügyes technikája volt, húzta az időt, hogy megnyugodjunk. Markolásztuk a nadrágunk szélét, vettük is volna le, meg nem is. Odanéztem Singerre. A régi társai gyűrűjében állt - mintha sose „ugrott” volna ki -, fegyelmezett félig-vigyázzban, teljesen meztelenül. Aha. Ebben a pillanatban megértettem! Szóval így szokás - vagy ha nem, hát ez volt a parancs. A Parancs. Közel voltam hozzá, hogy kövessem a példájukat, mert rájöttem, fölösleges ellenkezni; de egyedül nem akartam.

 - Vannak itt olyanok, akik már tudják a dolgok menetét. Örülök neki. Tegyünk egy próbát. Tanonc… - körbejártatta a szemét. - …Sword!

Odafent következett egy nagy csapás. Ágyakat osztott Poräx.

 - A végleges helyek: Antler, Painter, O'Malley, Brown…

 Végigment az ágyak mellett, mint reggel Wawer, egyikre mutatva a másik után. Enyhe zúgolódás hallatszott.

 - Miért nem jó úgy, ahogy volt, szerváns úr? - kérdezte hangosan Same.

 Poräx hirtelen megállt, félbehagyva a nevek dobálását. Ránézett a kérdezőre. Csend lett. Végül halkan szólalt meg:

 - Azért, mert kuss legyen. - Végignézett rajtunk. - Gyerekek, itt nincs miért. Ezt jegyezzétek meg nagyon jól. A parancs, az parancs, Nox angyal úr így határozta meg a fekvésrendet. - Továbbindult. - Lea. Taylor, Queen. Kovach. Goldberg…

 Nyomott volt a hangulat, mikor Poräx otthagyott bennünket. Pár perc múlva beállítottak a lányok; Wawer kísérte őket. Megállt a nyitott ajtó előtt, bementek előtte libasorban, aztán becsukta az ajtót, kívülről.

 Lett nagy derültség, mikor megláttuk őket! Nekik nem nyírták le teljesen a hajukat, három centit hagytak meg belőle. A fülbevalóját mindnek elkobozták. A lányoknak valamiért nagyon rossz hangulatuk volt, valamit elégedetlenül morgolódtak egymás között, egyáltalán nem voltak vevők a fiúk viccelődéseire. Mikor Antler egyenesen nekiszegezte a kérdést a terem közepén leparkolt Sword-Owen-Taylor-King-Brown csoportnak, nem kapott választ. Semmi, semmi. Beszélgetésükből sem lehetett kihámozni semmit. A hülye bunkók, mondogattak egymásnak ehhez hasonlókat. De kik, és miért?

 Persze méltatlankodni kezdtek, mikor látták, hogy fekhelyeiket a fiúk elfoglalták távollétükben; de tudattuk velük, hogy Noxék új ágyrendet léptettek életbe. Ettől még sötétebbre váltott a kedvük. Kiosztották egymás közt a maradék ágyakat, mert mi nemigen emlékeztünk, Poräx kit hova sorolt. Szóltak nekik, hogy ezt úgysem fogják hagyni az angyalok.

 Mindez engem nem igazán érdekelt. Majd éhenhaltam. A Nap már túljutott a delelőjén, de aznap még egyáltalán nem ettünk. Ez kimaradt, hiszen ébresztőtől kezdve egész délelőtt az ágyazást gyakoroltuk. A figyelmemet csak az tudta lekötötni, hogy nyitva voltak a szekrények. Az ágyak melletti kis sötétbarna téglatesteknek eddig nem tudtuk a szerepét; most kiderült.

 Persze nekünk Singer mondta, aztán a többiek ellesték a rejtély nyitját tőlünk meg egymástól: ezek szekrények, csak eddig valahogy zárva tartották őket. Meg kellett nyomni az elülső lapját egy kicsit a bal szélén, mire az elfordult, és feltárult a barna szekrényke sötét belseje. Egy méter magas volt, két polccal benne. Mindenki saját szokása szerint bepakolta vagy behajigálta a cuccait. Azon kívül, amit kaptunk, senki nem tudott semmit belerakni, hiszen mindenünket elkobozták. Fájó szívvel gondoltam az otthonról hozott könyvekre, reméltem, vissza fogjuk őket kapni - különben Koledö miért mondta volna, hogy hozzak olvasnivalót? Persze, ha nem adják vissza, akkor értelmetlenné válik az öt fiú akciója Jones könyvével, hiszen Ryanb most azt is leadta sajátjaként. Egyebet nem is tehetett volna. Volt, aki az ágya alatt hagyta a papucsát (Papucsot hozott! Egek!), de mire visszajöttünk a terembe a hajnyírásról, már nem találta ott. Kiürítették az egész termet, amíg mi lent voltunk.

 Húsz perc után jött értünk Wawer. Sorakozó. Jobbra át. Kivonulni. Fejlődött alakzat; ez azt jelenti, hogy ötösével állunk, egy tíz soros menetoszlopot alkotva.

 És levonultunk végre ebédelni. Valami lapos tésztát kaptunk, rajta darált húshoz hasonló, ismeretlen eredetű, csípős dolog. A konyhai ablaknál a vörös ruhások külön adták a tésztát és rá külön ezt a valamit. Én megettem, Pile is; Collins a nagy részét. Queen alig a felét, nem ízlett neki. Wawer morgolódott:

 - Same. Lowe. Queen. Nicol. Nincsen „második fogás”, szabad legyen megjegyeznem. Gyerünk, egyék meg, amit elkértek. - Jó vicc, kérte a fene, adtak, amennyit adtak. - Hagyjuk ezt a játékosokhoz illő marhaságot, hogy „nem szeretem!”… - Kezét a mellére téve, magas hangon, rogyadozó térddel csúfolta ki a játékosokat. - …”nem szeretem!”. Szabad legyen kérnem.

 Elfogyott minden víz a kancsónkból, mert erős volt az étel. Adtak még hozzá valami édes vörös lével leöntött piskótakockát is, aminek mintha enyhe kókuszíze is lett volna.

 Wawer negyed óra elteltével folyamatosan sürgette a félszázadot. Húsz percnél alig több idő után felvonultunk, mindenkinek félbe kellett hagynia az ebédet, akár befejezte, akár nem. Queen panaszkodott:

 - Az anyját, tökre nem ettem eleget. Éhen fogok dögleni estig; ha ugyan lesz vacsora, mert itt sose lehet tudni. És ráadásul még az otthonról hozott kajámat is elrabolták. Tök szar, nem? - kérdezte tőlem.

 - Eh - mondtam, megrántva a fejemet. Erre elment együttműködőbb panaszkönyvet keresni.

 Odafent Wawer feloszlatta a sorakozót, kijelölte a lányok végleges helyét, aztán nekiálltunk megtanulni a szekrényrendet.

 Nadrág, kabát, csizma. Sapka. Wawer fel-le mászkált, nézegette szekrényeink belsejét. Elégedetlen volt. Végül megállt Kahnnál:

 - Tessék - mondta. - Így kell egy szekrénynek kinézni. Nézzék csak meg! Ide lehet csődülni.

 Kahn valószínuleg nem örült neki, hogy az ágyát megrohamozta a félszázad, de a véleményét persze magában tartotta. Halott arccal állt a szekrénye mellett, csak a szeme mozgott most is szakadatlanul, ugrált egyik ember homlokáról a másikéra. Wawerre nem nézett soha.

 Elszórakoztunk egy órát a szekrénnyel, aztán lementünk az udvarra, és ott Wawer szép türelmesen elkezdte tanítani nekünk az alapképzést. Hogyan kell jelentkezni, vigyázzba állni, hátraarcot csinálni, jobbra át, balra át, visszakozz. Aztán elkezdte a különféle meneteléseket tanítani. Menetlépés, gyorslépés, futólépés, még a díszlépésbe is belekóstoltunk egy kicsit, de az iszonyú nehéznek bizonyult.

 Wawer elkápráztatott minket, olyan szakszerűen és gépies pontossággal mutatta be a mozdulatokat. Aztán egyenként szólított minket, jelentkeztetett, visszakoztatott, futólépést, hátraarcot vezényelt. Ha valaki rontott, az egész félszázadot megfektette.

 - Fek. Föl. Küdj. Mi lenne, ha odafigyelne? Szedje össze magát, megkérem nagy tisztelettel. Fel.

 Rajtunk kívül csak három félszázad volt kint az udvaron, de eléggé messze voltak tőlünk. Nem láttam, mit csinálnak. Az udvar, most már jobban felmérhettem, négy hektár területű lehetett, és alkalmam nyílott közelről is megismerni a betonnak hitt anyagot. Egészen hasonlított a flaszterre, csakhogy ha erősen megütötte az ember, egy-két milliméternyit rugalmasan meghajlott, nem ütött tehát nagyot; csak először óvatoskodtunk, azután már bátran vágtuk hasra magunkat Wawer parancsára.

  Poräx a földszintre vitt le bennünket. Odalent kinyitott egy ajtót, a folyosó végén balra. Egy újabb lépcső vezetett lefelé, valamilyen pincébe. Itt is minden szép új volt; mélyvörös dísztéglákkal kirakott falak között haladtunk.

 Lefele menet Jones és Poräx esetén gondolkodtam.

 Mikor a szerváns belépett a terembe, természetesen mindenki felpattant, álltunk az ágyunk mellett fegyelmezetten; amint azt már kezdtük megszokni. Jones viszont nagy sietve Poräx felé kezdett futni, feldúlt arccal. A szerváns kérdően felemelte az egyik kezét. Nem tudtuk még, így kell a védekező mozdulatot álcázni; Poräx arra számított, hogy Jones esetleg rátámad!

 - Jelentem… - kezdte halk hangon Jones, mikor Poräxhoz odaért.

 - Nem kérdeztem semmit! - kiáltott a szerváns. - Mit futkosol itt fel-alá, mint egy őrnaszád? Pattanj a helyedre! Kilométerhiányod van? Majd elmúlik, ha egész éjszaka az Egyes Főúton sétáltatlak ide-oda!

 - De szerváns úr, a…

 - Nincs szerváns úr! Tudod a rendet! - Poräx a tanonc ágya felé mutatott. - …Vagy valami baj van? - kérdezte hirtelen. Persze úgy értette, baleset történt, vagy valami hasonló rendkívüli jelentenivalója van Jonesnak.

 - Igenis.

 - Na mondjad gyorsan.

 - Szóval az volt, izé, jelentem, hogy a tavalyiak közül ketten odajöttek…

 Poräx arca kezdett elváltozni, sejtette, hogy valami nem stimmel; valójában nincs baj, de majd lesz!

 - …meg az egyik újonc, és elvették a könyvem. Aztán…

 - Hejjjjj…. - nyögött fel fojtott hangon, nagyon hangosan Poräx, a kezét a szívére nyomva. - Úgy értettem, valami rendkívüli esemény, baleset, ilyesmi…

 - Nem, csak…

 - Kuss!!!! - hangzott fel a tegnapról ismert Poräx-féle rettentő üvöltés. - Hogy jut eszedbe jelenteni! Ez!!! Ez a…!!!!

 Jonesban munkált még a düh a veresége miatt. Még egyszer meg mert szólalni.

 - De jelentem, még meg is vertek, mikor megpróbáltam…

 - Elvegyem a kedved a pofázástól?! …Vigyázz.

 Álltunk csendben egy fél percet, Jones letett a további kísérletekről.

 - Ki vette el a könyved?

 - A… nem tudom a nevüket.

 Jones hátrafordult. A tavalyiak kifejezéstelen arccal álltak, csak Banks húzta össze a szemöldökét. Andrews viszont villogó szemmel, gyűlölködve nézett az „árulóra”.

 - Izé, ketten a tavalyiak közül, és…

 - Ki vette el? Azt kérdeztem.

 - Andrews tanonc.

 - Tanonc… Andrews!

 - Parancs!

 - Hozzám! Futólépés!

Andrews odaért.

 - …Feküdj. Föl. Miért vetted el a könyvét?

 - „Lázatosanylentem” szerettük volna elolvasni mi is.

 - Utána visszaadjátok Jonesnak. Vacsora után jelentkezel nálam. Lelépni!

 Joneshoz fordult.

 - És ki vert meg?

 - A… szóval, az alacsony…

 - Tanonc… Banks!

 - Parancs!

 - Hozzám! Futólépés! Állj. Visszakozz. …Hozzám. Futólépés. Miért verted meg Jones tanoncot?

 - Alázatosan jelentem, rátámadt Andrews tanoncra.

 - Így volt? - kérdezte Poräx Jonestól.

 - Azért, mert nála…

 - Feküdj! Fel! Igaz, amit Banks tanonc állít, vagy nem?

 - I-igenis.

 - Jelented a holnap délutáni kihallgatáson, hogy rátámadtál az egyik bajtársadra a félszázadban. Lelépni mindketten! Félszázad, pihenj!

 Poräx furcsa igazságot tett. Illetve tulajdonképpen igazságtalan volt - mégis Jonesra haragudtam inkább. Ha valami baja van valakivel, miért nem oldja meg maga, barátok segítségével, vagy ahogy tudja? Miatta álltunk vigyázzban megint; szerencse, hogy Poräx nem tornáztatott meg mindenkit. Mit kell itt árulkodni? Dehogy védem meg legközelebb, felőlem agyon is verhetik, miszlikbe darabolhatják az összes könyvét. Majom.

 Az alagsorban voltunk. Bementünk a 7-es terembe. Odabent aztán egyesével szólították az embereket. Két halványpiros ruhás, rangjelzés nélküli férfi állt ott, valószínűleg szervánsok; az egyikük megvizsgálta az embereket. Közben tudtunk halkan beszélgetni. Akit hívtak, az odament, letette minden cuccát, levette az összes ruháját, odaállt az egyik piros ruhás elé, aki felemelt kézzel, behajlított gyűrűsujjal (a tartást megismertem, Koledö is pont így csinált), félig csukott szemmel mozdulatlanul állt. Ennyi volt a vizsgálat. Utána a másik férfi fogott egy gépet, és pillanatok alatt leszedte az összes haját az embernek. Hét millimétert hagytak meg. Erre számítottam, hiszen a másod- és harmadéveseknek is ilyen hajuk volt. Az ötödévesek már hosszabbra is növeszthették. Negyed- és hatodévest még egyáltalán nem láttam. Álítólag egy hatodéves foglalkozott az újoncokkal, mielőtt én megjöttem, de ő még nem parancsolgatott.

 A hajvágás után beállították a soron lévőt a zuhany alá. Törölközni kellett, aztán mindenki kapott új ruhát, fehéret, csík nélkül. Végre nem lógtunk ki a Telep lakói közül játékos ruházatunkkal. Az egész öltözék csak három darabből állt: egy ing, egy nadrág, meg a sarunak nevezett szandálszerűség. Nem volt alsónadrágunk sem. A ruhának szép bő szabása volt, de rajtunk úgy állt, mint tehénen a gatya. Össze-vissza gyűrődött, púposodott, lógott, buggyot vetett, ferdén állt. Mindenesetre mi nagyon büszkén nézegettük magunkat (tükör persze nem volt), végre nem voltunk kívülállók. Az öt tavalyi unatkozott, nekik semmi mulatság nem volt a ruhavételezésben. Rá sem néztek többet Jonesra. Jones kerülte őket. Singer ugyan nem mutatott ellenséges érzéseket, vagy haragot, de határozottan elkülönült régi társaitól. Kovachon igazgatta a ruhát, aztán Collinson. A régieken persze úgy állt az ing meg a nadrág, mintha rájuk szabták volna - az igazság az volt, hogy a ruháinkat tényleg ránk szabták, csak még nem tudtuk, hogyan kell hordani őket. Persze ezt nem is sejthettük, hiszen nem vett méretet rólunk senki; különben is luxusnak tűnt volna. Kaptunk még egy inget és nadrágot, váltásnak, egy kisebb, térdig érő vékony nadrágot hálóruhának (ezt egyszerűen alvónak hívták), egy pár csizmát és egy kabátot – ami persze egészen más szabású volt, nem olyan, mint az angyaloké: az ő térdig érő nagykabátjukkal ellentétben a miénk szegényesebb-szabályosabb alakú, csípőig érő darab volt; valamint egy kis sapkát.

 Képtelen voltam megmagyarázni, de úgy éreztem, hogy ebben a ruhában erősebb vagyok, sőt nagyobb is, szó szerint. Határozottan érződött, ez a ruha azt jelenti, a Hatalmat szolgálom, az egyetlen igazi hatalmat.

 A holminkat nem adták vissza. Az új ruhákkal megpakolva vonultunk fel a termünkbe. Felfelé menet újra megcsodáltam a speciális falfestést, Arnold Schwarzenegger már ismerősként nézett ránk az egyik képről terminátor-bőrkabátjában. Ismét megállapítottam, ez fénykép, nem pontokból áll; egyszerűen a meszelt fal szemcsés, és minden szemcsének más a színe. Elképesztő.

Éppen a Mesterekről akartam kérdezni Singert, mikor egy újszerű jelenet tanúja lettem; ez később nap mint nap előfordult.

 A tavalyiak megindultak a terem végéből. Velük tartott a negyedik is. Döbbenten láttam, hogy ő mintha éppen az ellentéte lenne Ryannek! Kerek, macskaszerű mozdulatokkal lépkedett és gesztikulált, miközben halkan Banksnek és Ryannek magyarázott. A szeme épp olyan nyílt volt, mint Ryané, azonban a tekintete elevenen járt ide-oda, szinte egy pillanatnyi szünetet sem tartva; mintha támadást várna valahonnan. Mikor elhaladtak mellettünk, én őt néztem, ő „mindent”, mégsem nézett a szemembe. Mintha kerülte volna az emberek tekintetét. Az ő arca is meglehetősen fagyott volt, Ryanéhez hasonlóan.

 - Ohó - szólt Singer. - Ryan és Kahn már megint együtt.

 - Mi van velük? - kérdezte Same.

 - Ők tavaly kezdetben ellenségek voltak, de aztán összefogtak, és terror alatt tartották a félszázad nagy részét. Knight is néha velük tartott. Most úgy látszik, Banksszel is jobb viszonyban vannak, ami nem csoda, hiszen itt mindenki más idegen. Én soha nem voltam nagyon jóban Banksszel, Kahnnal pedig egyenesen tele van a tököm. Erőszakos pöcs. Ryan meg megközelíthetetlen, érinthetetlen, vagy mi. Alig két mondatot beszéltem vele egy év alatt. – Sötét tekintettel figyelte régi csoporttársait. - Ezek itt semmibe vesznek benneteket. Szerintem ne bízzatok bennük, és ha lehet, kerüljétek el őket.

 - Na, majd – mondtam. – Adjon valaki egy tiszta pelenkát.

 Észre sem vettem, hogy már én is a Telep nyelvén beszélek! „Na, majd meglátjuk, mi lesz, ha nem kerülöm el őket!” A második mondatom pedig a helyi szellemességek mintájára készült.

 - Ne tökös legyél – szólt rám Singer, miközben továbbra sem vette le a szemét a frissen alakult bandáról –, azzal itt nem mész semmire. Eszes legyél. És ne gondold, hogy le tudnád verni bármelyiküket is.

 Jones ágyánál álltak meg mind az öten, de nem egy kupacban, hanem nagy távolságokat tartva, mint akik nem is ismerik egymást. Ryan leült a szomszéd ágy szélére, ami Deepé volt. A lány persze nagy hangon rá akart szólni, hogy „mit képzel”. Ryan fél kézzel befogta a száját, Deep pedig hiába feszegette Ryan kezét, meg sem tudta mozdítani, pedig erős lány volt, a második legerősebb Brown után.

 Knight balról leült Jones ágyára, aki most felnézett; eddig egy könyvet olvasott. Én visszamentem a saját ágyamhoz, aztán odaültem Collinséra, hogy lássam, mit fognak csinálni. Singer figyelmeztetése ellenére úgy gondoltam, ha kell, be fogok segíteni Jonesnak. Knight nem volt nekem szimpatikus, az alacsony Banks még kevésbé.

 Ryan a falat bámulta nem messze Jones feje fölött. Andrews odaállt Jones jobb oldalára. Kahn a szemben levő ágynak támaszkodott a térdével. Banks balra tőle; Jones felől nézve jobbra állt, három-négy ágynyira.

 - Mit olvasol? - kérdezte hideg hangon Knight.

 Jones szó nélkül odamutatta neki a könyv borítóját.

 - Jó könyv, ugye? - hangzott változatlan hangnemben.

 Jones vállat vont. Érezhette, hogy valami baj készül, de nyilván úgy gondolta, képtelenség. Milyen jogon erőszakoskodnának vele ezek itt?

 - Jó könyv. Tudom, hogy az. - Knight lenézett maga elé. - Már régóta keressük. Kéne nekünk.

 - Add ide - szólt egyszerűen Ryan.

 Jones feljebb csúszott az ágyon. A feje körbe forgott, de nem tudta megállapítani, Ryanen és valószínűleg Andrewson kívül ki tart még Knighttal. Antler felé nézett; nagy, erős gyerek, ő segíthetne rajta. Tegnap együtt ökörködtek a zuhanyzóban. De Antler éppen nagyon el volt foglalva, Brownnal beszélgetett elmélyülten; felőle tömegmészárlás is lehetett volna a teremben.

 - Na! - szólt rá Knight. - Add kölcsön. Hallod?

 - Mmmm… miért?

 Egyre riadtabban nézett. A könyvet távolabb húzta Knighttól. Az folytatta:

 - Na. Adod? Add már. Ryan az előbb elkérte. - Mondatonként kis szünetet tartott. - Kölcsön! Na. Irígyled Ryantől?

 - Mmmm… most én olvasom. Majd…

 - Te olvasod? És akkor más nem juthat hozzá. Irígy vagy, mi?

 - De nem érted, majd később izé, odaadom, ha már…

 - Te nem érted! Add ide! - Kicsit utánanyúlt.

 Jones jobban elhúzta.

 - Add már! - Megint egy kis mozdulat.

 A könyv már az ágy jobb szélén volt. Knight tett egy hirtelen mozdulatot, mintha váratlanul el akarná ragadni, mire Jones keze megrándult jobbra. Andrews egyszer csak elkapta a könyvet; az volt a csel, hogy ő kirántja Jones kezéből nagy hirtelen. Csakhogy Jones erősen fogta. Felállt, miközben a könyvét szorította, és megpróbálta Andrews kezéből kicsavarni. Senki nem jött oda segíteni, se Knight, se Kahn, se más. Ketten birkóztak, egy-egy ellen; kiderül, ki a gyengébb…

 A könyv volt. Hirtelen kettészakadt a gerincénél; furcsa módon a lapjai nem hullottak szét.

 - Irígy pöcs - mondta ugyanakkor Knight, és felállt Jones ágyáról.

 Andrews pedig nagy lépésekkel elindult a terem vége felé, kezében a fél-zsákmánnyal. Jones utána. A könyv másik felét ledobta az ágyra, aztán Andrews után rohant. Mikor utólérte, nekiugrott hátulról.

 Mérnöki pontossággal volt kiszámítva Banks helye: az orra előtt történt mindez, kicsit balra tőle. Elkapta Jonest, és egyszerűen lerántotta Andrewsról, közben fejbevágta. Jones vagy másfél fejjel magasabb volt nála. Iszonyú dühvel odavágott egyet Banksnek, aki könnyedén kivédte a támadást, aztán hasba rúgta Jonest. A fiú meggörnyedt kilencven fokban. Banks egy gyors mozdulattal meglökte felülről a fejét.

 Jones elterült, a hasát fogva.

 - Irígy pöcs - szólalt meg Banks, aztán távozott a terem végébe. Knight és Ryan követte, Ryan kezében ott volt a könyv másik fele. Utánuk ballagott Kahn; utálkozva kikerülte Jonest.

 Én pedig nem avatkoztam közbe. Mire elindultam volna, már késő volt – és utólag örültem is neki, hogy nem keveredtem bele. Banks nálam is sokkal alacsonyabb volt, de mostantól kezdve kissé tartottam tőle. A mozdulatai pontosak és szakszerűek voltak, amikor elbánt Jonessal. Persze még nem tudtam, hogy a Telepen harcművészetet tanítanak mindekinek.

Kilencen menekültek meg ezúttal. Tovább. Sorakozó. Tizenöt szerencsés. Sorak. Vább. Húsz; ebben már én is benne voltam. Nem tudtam, milyen logika alapján selejtez az angyal, de nem találomra, mert soha nem tévesztett. Akinek egyszer fent hagyta a párnáját, többet nem dobta le. És mindannyiszor rászólt arra, aki nem dobta szét és hajtogatta újra az ágyneműjét, csak igazgatni próbálta. Így telt a délelőtt nagy része.

 Az angyal egyszer csak minden ágyat rendben talált.

 - Henj. Oszo. - Megint az ajtóban állt. - Csendben legyenek. Tváb.

 Ezzel kiment, a sorakozó pedig felbomlott. Pár másodperc néma csend - megvártuk, amíg elmegy -, aztán fokozatosan megindult a beszélgetés. Hallottam, ahogy Sword Taylornek és az egyik tavalyi fiúnak magyaráz:

 - És azért már mindjárt feküdj, meg fel. Ez is tök hülye...

 A fehér ruhás eddig türelmesen hallgatta fél füllel, undorral az arcán, most viszont úgy ordított Swordre, mintha ő is feljebbvalónk lenne.

 - A faszomat már! - Csend támadt a teremben. - Mit pofázol itt? Én a helyedben úgy kussolnék, hogy belehal, aki megpróbálja utánam csinálni! - Itt egyszerre vigyorodtunk el Collinssal. - Miattad fektette meg – most hallottuk először ezt a kifejezést – Wawer angyal úr az egész félszázadot, és akkor még itt ugatsz, hogy milyen hülye. Méghogy hülye! Te vagy hülye, te ribanc, állítsd le magad, mert ha még egyszer miattad szívunk, kurvára megbánod, hogy egyáltalán. - Itt elhallgatott.

 Úgy találta, túl nagy nézőközönsége támadt. Befejezte a prédikációt három szóval:

 - Hiszen. Szóval ez.

 Ez körülbelül azt jelentette: hiszen majd meglátod, milyen kis senki újonc vagy, majd meglátod, milyen világ ez; szóval ez van, ez a helyzet, ehhez tartsd magad, ha jót akarsz. Később mi is megtanultuk ezt a nyelvet, mint mindenki a telepen.

 Sword persze felháborodott először, de a szóáradat felénél a haragja átment sértődöttségbe, annyira durván beszélt vele a másik – az ő mértékei szerint, játékos mértékek szerint. Egyébként csak kedves figyelmeztetéssel helyreigazította. A közönség lassan eloszlott, mivel a régi fiút lefoglalta az egyik társa, aki Andrewssal ment oda hozzá. Messziről megszólította:

 - Hé, te. - Egy pillanatra az a nevetséges elképzelésem támadt, hogy Sword védelmére akar kelni az egyébként eléggé magabiztos és ijesztő megjelenésű fiú. Aztán láttam, hogy egyáltalán nem érdekli, mi történik itt. Beszélni kezdett valamiről, élénk mozdulatokkal mutogatva a háta mögé. A másik arca először felderült, aztán gondterhelt lett. Elgondolkodva dörzsölgette az állát, és valamit válaszolt. Aztán egyszer csak intett a vele szemben levő tavalyi fiúnak.

 - Banks.

 - Miva?

 - Gyere.

 - Minek?

 - Ryan akar valamit.

 Erre aztán Banks pattant.

 Megfigyeltem ezt a Ryant. A szeme tágra volt nyitva, mintha nagyon figyelne, de tulajdonképpen nem nézett rá senkire és semmire. Mindenen keresztülnézett; mintha vak lett volna, csak bámult a semmibe, alig-alig pislantott. A mozgása egészen esetlen és szögletes volt. Nemcsak a szeme, az egész arca eléggé élettelen, mozdulatlan, kifejezéstelen volt.

 Andrews csak ácsorgott ott, egy szót sem szólt. Most már négyen álltak együtt. A negyedik régi tanonc ott ült a szomszéd ágyon, és figyelte őket, az ötödik pedig messze tőlük, Same ágyán ült – ahogyan én is. Beszélgettünk.

 - Halljátok, ez nem lesz ám pihenés - mondta nekünk okítólag a tavalyi Singer.

 - Kösz, azt már észrevettük - mondtam. Aztán nevettem egyet.

 - Mi van? - kérdezte Same.

 - Semmi, Collinson röhögök.

 Odanézett.

 - A pancser - mondta Same. - Már nem azért.

 Collins éppen egy szőke hullámos hajú lánnyal beszélt. Akkor nevettem, amikor észrevettem, Collinsnak milyen piros az arca.

 - Mint a paradicsom, hihi - mondtam.

 - Micsoda? - kérdezte Singer.

 - Semmi. Lemaradtál - válaszoltam. - Mondjad csak.

 - Ö, izé, nem, csak annyit mondtam, hogy kössétek fel a gatyátokat, különben magatokat köthetitek fel.

 Same nevetett.

 - Szokjatok hozzá ezekhez beszólásokhoz - mondta Singer. - Ha vigyorogtok rajtuk, zöldfülűek benyomását keltitek. A Telepen mindenki az unalomig ismeri ezeket a fordulatokat.

 - Milyen „fordulatokat”?

 - Például amit itt az előbb Knight mondott ennek a Swordnek. Hogy „belehal, aki megpróbálja utánam csinálni”. Rengeteg ilyen szófordulat járja. Egyik-másik állítólag a Mesterektől származik.

 Odakaptam a fejem, majdnem felugrottam.

 - A Meste...! Mit tudsz a Mesterekről?!

 - Hát ők futtatják itt a balhét. Neked talán nem mondták? - Kettőt pislantott. - Ki sorozott be?

 - Koledö Láma.

 - Na, akkor te még többet is tudhatsz, mint én. Lama Koledö méltóságos úr buddhista láma, és folyton prédikál, meg teológiát magyaráz, amikor csak teheti.

 - Nekem ugyan nem mondott szinte semmit. De mi ez a méltóságos úr?

 - Noxtól hallottad, mi? Poräxra mondta.

 - Meg az ügyeletestől is. De mindketten mintha gúnyolódva mondták volna.

 - Pedig nincs ebben semmi gúnyos. Szolgálati fokozatuk szerint nagyságos, tekintetes, méltóságos és kegyelmes úrnak szokták nevezni tiszteletteljesen a népeket itt a Telepen.

 - Tényleg? ...Noxnak mi a megszólítása?

 - Méltóságos úr.

 - És Wawer?

 - Ő is. Minden angyal. A tisztek kegyelmes urak. De - felemelte az ujját - ezeket a megszólításokat ne használjátok. Nem... izé, nem szokás. Nox angyal úrnak kell szólítani. A tiszteket tiszt úrnak.

 - Boräxot? - kérdezte Same. Furcsán hangzott az idegen név az ő szájából.

 Singer vigyorgott.

 - Nem Boräx ő, hanem Poräx. Hehe, ez tök jó. Boräx.

 - Mit tudom én, olyan furcsa a neve...

 - Állítólag nem földi ember. Nézzétek meg a bőrszínét! Szürke ruhát hord, hogy ne látsszon annyira, milyen furcsa színű... Őt szerváns úrnak kell szólítani, mint minden szervánsot. Legyetek vele nagyon óvatosak! Hallottátok, mit mondott Nox angyal úr?

 - Nem. Mit? - kérdezte Same.

 - Különleges parancsot teljesít.

 - Igen, emlékszem! - szóltam közbe. - De mi az?

 - Ő valami ellenőrféle. Azt mondják. Fegyelmi kivizsgáló. A Telep összes félszázada a felügyelete alá tartozik. Egy angyaltiszt megbízásából működik; az a tiszt úr képezte ki. Nem tetszik nekem, hogy ennyit van velünk. Úgy látszik, az angyal urak szerint nem elég szilárd a fegyelem.

 Ezért néztek hát csodálkozva Poräxra a lépcsőn. Az ő személye élő figyelmeztetés volt: "Itt valami disznóság van! De majd mi kiderítjük, és akkor jaj nektek!" Ezért tartott Poräxtól minden tanonc. Senkinek nem volt tiszta a lelkiismerete, mivel senki nem tudta betartani az összes szabályt, képtelenség volt teljesen hibátlanul élni ebben a szigorú rendszerben. Ezt én akkor még nem tudtam, és már korábban elhatároztam, hogy minden parancsot igyekszem pontosan végrehajtani; igyekszem megfelelni minden elvárásnak. Nem volt kedvem Sword sorsára jutni.

 - Amikor azt mondom, hogy tovább, akkor oszolj és mindenki vegyen magához mindent, amije csak volt. Úgy álljon ide vissza, ahogy érkezett. ..Tovább!

 Huszonhét másodperc múlva voltunk kész.

 - Huszonhét alatt oda-vissza. Alakul. - Poräx újra végignézett rajtunk, és hátra lépett egyet. - Férfiak kilépni!

 Egy lépést tettünk harminchatan. Tizennégy lány volt. Poräx odalépett Zenonhoz.

 - Te talán férfi vagy?

 A kis Zenon riadtan nézett rá.

 - Na? Férfi vagy, vagy nem vagy férfi?

 - Fiú vagyok, szóval...

 - Kitérő válasz. Minek léptél ki?

 - Hát mert arra gondoltam...

 - Itt nem kell dumálni. A lényeget mondja mindenki. Azt mondtam, hogy a férfiak lépjenek ki. Erre kiléptél. Akkor férfi vagy, nem?

 - I...Igenis.

 - Na, hiszem, ha látom.

 Enyhe derültség. Nem tudtunk még uralkodni magunkon.

 - Szóval, férfiak, jobbra át! Indulás kifelé, alakzatot tartva, odakint sorakozni.

 Libasorban ügettünk ki. Alakzatot tartottunk. Odakint sorakoztunk. Jobbra tőlem Collins, kezemben a bőröndömet szorongattam idétlenül, legszívesebben elhajítottam volna.

 Poräx jött utánunk. Amikor mellénk ért, kiadta az újabb parancsot: levonulni. A lépcsőn lefele menet találkoztunk egy másik félszázaddal, másodévesek voltak, felfelé jöttek. Néhányak arcán csodálkozást láttam. Poräxot nézték lopva, azt furcsállhatták, hogyhogy ő vezet egy félszázadot, ami ráadásul hiányos.

 Délelőtt már hallottam egyet-mást Poräxról.

 Első napunk estéjén végül otthagyott bennünket. Már-már kicsit csalódottak voltunk, elfelejtettük neki, hogy ő is megfektette a csapatot - inkább Sword számlájára írtuk, mint Poräxéra. Komolyan pipa voltam Swordre, mert az utolsó hülyesége minden képzeletet felülmúlt, de amikor szóba hoztam Collinsnak, csak a fejét billegtette, a vállát vonogatta.

 - Ja, ja. Hm.

 Bár már sokak összeismerkedtek, és nem voltunk úgy megilletődve, mint kezdetben, mégsem volt hangzavar. Magunktól is csöndben tudtunk maradni; túlságosan féltünk, hogy Nox bejön. Lezuhanyoztunk, fogat mostunk felügyelet nélkül. Okulva az előző estéből, amikor én még otthon aludtam - és másnap iskolába mentem (jó ég, mintha egy hónap telt volna el!), most a fiúk nem voltak udvariasak. Bevonultak a zuhanyzóba, de nem egyszerre, hanem kinek mikor kedve volt. Arany élet volt ez, de nem tudtuk kiélvezni; fogalmunk sem volt, milyen jó dolgunk van. Az ajtó előtt Antler állt őrt vigyorogva, nehogy betévedjen egy lány. Kovachtól még egy napszemüveget is kapott kölcsön, hogy úgy nézzen ki, mint egy biztonsági őr. Röhögött rajta mindenki, aki meglátta. Amíg Antler zuhanyzott, Kovach strázsált. Baromkodtunk össze-vissza, lazsáltunk - de még így is fél óra alatt elkészült mindenki. Előző nap az itt levő néhány fiú egy teljes órát várt a lányokra, pedig akkor még csak heten voltak. Végül úgy robbantották ki őket a zuhanyzóból, hogy berontással fenyegetőztek. Odabent a nyurga, erős Brown és Deep tartották az ajtót; persze a fiúk benyomhatták volna, de óvakodtak balhét csinálni az új, ismeretlen körülmények között.

 Egy fél órával fürdés után, amint ment le a nap, Poräx megjelent. Nem sokat akadékoskodott a fegyelem miatt, csak néhány mondatot mondott, mielőtt eloltotta a lámpát és kiment:

 - Szép a pizsamád, Zenon. - Nevetés. - Feküdjetek le. Mindenki az ágyba. ...A sajátjába! - Vihogás. - Holnap lesz az első napotok. William, fejenállást abbahagyni. Mindenki bevonult, már nem jönnek többen; nem is férnének, teljes a létszámotok. Akiknek ez az első éjszakájuk: ne hugyozzatok be, ha kérhetem. - Derültség. - Mindenki fekszik? Jóéjtpuszi nincs. ...Hiányzik az alvóállatod, Porter? Aludj magaddal. – Röhögés, kattant a villany.

 Nem tudtam aludni. Persze nem „az alvóállatom” hiányzott - az otthonom talán, a jól ismert világ, amit hátrahagytam. Vajon beszélt már Koledö a szüleimmel? Biztosan, különben már az FBI-val kerestetnének, anyámat ismerve. Koledö is hiányzott; nem is mondta, hogy nem lesz itt érkezésnél. De utólag végiggondolva, az ügyeletes úgy mondta ki Koledö nevét, mintha ismerné személyesen. Vajon milyen kapcsolata van a lámának a Telep fenntartóival? ...Egyáltalán kik a Telep fenntartói? Az angyalok? Vagy ők is csak parancsokat teljesítenek vak fegyelemmel, mint a tanoncok?

 Hihetetlen, hogy még csak egy nap telt el. Hogyan fogok itt egy évet eltölteni?

 Ennyi idő meghaladta a felfogóképességemet. Egy év a Telepen többnek tűnt előretekintve, mint az egész eddigi életem. Utólag visszatekintve úgy becsültem, körülbelül harmincad sebességgel telt az idő - bár az efajta összehasonlításhoz nem volt semmilyen objektív vagy éppen mérhető alapom.

 Reggel arra ébredtem, hogy Collins ütögeti a vállamat.

 - Felkelni! Mi van veled, izé, David? Ébredj már!

 A terem szaga rögtön az ébredés pillanatában tudatta velem, hol vagyok: a Szolgálati Telepen. Ez a valóság. Nincs visszaút.

 Lassan felkeltem. Egy termetes, göndör hajú angyal állt az ajtóban, türelmesen nézte, ahogy ébredezünk. Collins halkan megszólalt:

 - Itt észnél kell lenni, öregem. Annyi az ébresztő, hogy bejön egy angyal, és aszongya „felébredni”. Én fel is ébredtem. De még háromszor el kellett ismételnie, mire a többiek is kelni kezdtek. Öt perc múlva felöltözve, beágyazva sorakozó. Pattanjunk!

 És pattantunk. Én alsónadrágban aludtam. Magamra vettem a tegnapi ruháimat. Voltak még páran Zenonon kívül, akik tényleg pizsamában aludtak (a hülyék!), ők a takaró alatt szerencsétlenkedtek az átöltözéssel. Az angyal meg sem moccant; öt percet adott, a mi dolgunk, hogyan használjuk ki. Az idő leteltével negyvenhatan álltunk a sorban; négyen nem voltak készen, mind lányok. Köztük volt Sword is. Kapkodtak, hogy ne kelljen rájuk várni, de ettől csak még ügyetlenebbek és lassabbak lettek.

 - Öt huszonkettő. Gratulálok - szólt nyugodt hangon az angyal, és középre sétált a sor előtt. - Most biztosan arra gondolnak, hogy mi az a huszonkét másodperc. Semmiség, igaz? Kívánom, sose tudják meg, mennyi sok idő is az. Például, ha zárótűzben kell kibírni, huszonkét másodperc akár több is lehet, mint egy óra. Szóval én itt órákig várok magukra, és aztán állnak itt nekem elégedett arccal. Igaz, miss Sword?

 Sword elpirult egy kicsit. Bosszantotta, hogy megint őt macerálják; nem tudta még, hogyan működik itt a fegyelmezési recept. Nekem inkább az ragadta meg a figyelmem, milyen részletesen tájékoztatják egymást az idomításunkra kijelölt személyek. Visszaemlékeztem, hogy előző nap Ottawa Davidizéként szólított meg engem, holott akkor nem volt jelen, mikor én oly szerencsétlenül bemutatkoztam Noxnak.

 - Kügy.

 A legtöbben nem értettük a parancsot, a régi tanoncokat követtük. Hasra vágódtak.

 - Fö. Fekü. ...Egy, kettő, három, négy, öt...

 Az angyal számolta a másodperceket. Meg akarta nekünk mutatni, „mennyi sok idő is” az a huszonkét másodperc.

 Fektemben megláttam, hogy Same karján van óra. Néztem, ahogy ugrálnak a másodpercek. Az angyal döbbenetes pontossággal követte. Ekkor fogtam csak fel, hogy Poräxnál sem volt óra. Honnan tudják, pontosan hány másodperc alatt sorakozunk?

 Mintha óra lenne a fejébe építve, az angyal gépiesen, tévedhetetlenül számolt:

 - Tizenkile. Húsz. Huszone. Szonkettő. Föl. Vigyázz. Fekü.

 Visszasétált a terem elejébe.

 - Gyáz.

 Elindult az ágyak előtt, ellenőrizte őket. Dobálta le a párnákat, majdnem mindegyikről. Aztán vissza a második sor mentén; ott se sokan menekültek meg. Végül megállt az ajtónál.

 - Akinek levettem a párnáját, az szétdobja az ágyneműjét, aztán újra összehajtja. Tovább.

 Indultunk az ágyakhoz az öregek mintájára. Hét kivételével mindenkinek újra kellett csinálnia. Az öt öreg, Sword és Queen csak álldogáltak, nekik rendben találta az angyal az ágyukat.

 - Sorakozó.

 Volt, aki még nem fejezte be az ágyazást; most az is félbehagyta. Az angyal újra végigment. Dobálta le a párnákat. Közben mintha hallottam volna, hogy Sword súgott valamit Owennek; nem voltam benne biztos, bár csak két méterre voltak.

 - Kügy - jegyezte meg mellékesen az angyal a terem túlvégében. Nekem könnyű dolgom volt, a tavalyi Singer ott állt Same mellett, Swordtől jobbra. Őt utánozva elsők között zuhantam hasra. Elámultam a gondolatra, milyen éles hallása van az angyalnak.

  A hálóteremben Poräx sorakoztatta a félszázadot. Mellém került véletlenül Taylor, ezúttal nem Sword társaságában volt, el akart különülni az enyhe közharag tárgyától. Láttam, nem csak én vagyok pipa Catherine-re a délutáni balhé miatt. Taylor a profilját mutatta nekem a sorban, úgy beszélt a másik oldalán levő Kinghez. Rávicsorogtam. Collins röhögött.

 - Ez is egy dumagép – mondtam neki fojtott hangon. - Ha ő nem beszél, ki sem szúrják Swordöt. És amikor kiszúrták, ő lapított.

 Akkor nem jutott az eszembe, hogy mást nem tehetett; itt senkinek nincs választása.

 Poräx átrendezte a sort, magasság szerint. Collins megint mellém került, eggyel magasabb volt. A másik oldalamon Same, barna hajával, majomszerű frizurájával, legalábbis engem egész megjelenése egy majomra emlékeztetett. Kettővel lejjebb Sword.

 Még vagy hússzal lejjebb Taylor, mellette Zenon. Collins mellett William. A sor elején Antler, egy hatalmas termetű fekete fiú. Volt vagy száz kilós. Ronda hájfejű állatnak nézhette volna az ember, de  valójában nem volt az. A szemében nyugalom és értelem látszott. Az öt egyenruhás is elvegyült az átrendezésben, egyikük most beszélgetni kezdett Andrewssal.

 - Csend legyen már végre! - mondta Poräx, amint kialakult a sor. Végignézett a félszázadon. - Egy fokkal jobb. Oszolj, mindenki az ágyához.

 A következő húsz percben megtanultunk ágyat vetni. Egészen különleges ágyneműnk volt, nem volt rajta huzat, illetve mintha ránőtt volna - legalább nem kell majd lehúzni-felhúzni, gondoltam. Poräx pedig magyarázott, viccelődött. A hangulat egyre lazább lett. Painter és Zenon csak nem tudtak megbirkózni az ágyazással. Soha nem lett pontos a takaró összehajtása, a lepedőről már nem is beszélve. A szerváns a szomszéd ágy szélén ült.

 - Igazítsad már meg azt a takarót, hogy egyenesen álljon! - mondta kedélyesen, valódi jóindulattal.

Zenon addig húzgálta a szélét, hogy a takaró lecsúszott a földre. Felemelte.

 - Nézzétek meg, most ott húzza a földön - nevetett Poräx -, nem nyugszik, amíg retkes nem lesz a paplanja. De én nem viszem el kimosatni!

 Ez volt a csúcshangulat, mióta bevonultunk. A nagy zajban észre sem vettük, hogy nyílt az ajtó, még az öt régi tanonc sem. Poräx azonnal meghallotta és felpattant, vigyázzt vezényelve. Nox állt az ajtóban.

 - Mi ez a klub? Magukra hagyják a tisztelt tanoncokat és rögtön elkezdik...

 Úgy tűnt, ekkor vette csak észre Poräxot. De lehet, hogy megint csak komédiázott.

 - Poräx. Maga itt.

 - Alázatosan jelentem...

 - Kuss legyen! - ismerős ordítás. Nox áttért a természetes hangnemre. Közelebb lépett Poräxhoz.

 - Szerváns úr? - szólt gúnyosan.

 Poräx állt vigyázzban. Most nem szólt semmit.

 - Ilyen fegyelmet tart? Poräx tekintetes méltóságos úr? Örülök neki. Átveszem a szolgálatot. Rendben?

 - Alázatosan jelentem, még korai lenne.

 - Aha! Szóval. Igen. Végre akarja hajtani a feladatát, mi?

 - Igenis, angyal úr.

 - Szóval végre. Hm. Hát nagyon jól csinálja, azt látom. Sorakozó!

 Húsz másodpercnél hamarabb még mindig nem ment. Ezúttal Poräx is velünk sorakozott, Antler mellett állt, kétszeres távolságot tartva.

 Nox végigment az arcvonal előtt, aztán visszalépdelt Poräx elé.

 - Szóval, speciális parancsot teljesítünk, ugyebár. Gondolom, nem örülne, ha jelentést kérnék...

 Poräx lehajtotta a fejét.

 - Szóval viselje magát rendesen, és tartsa pórázon a bandát. Még nem tudják maguktól, hol van a helyük.

 - Igenis, tudom, mi a dolgom, angyal úr.

 Valami szót kiáltott Nox gyúnyosan, talán "Hát!", vagy ilyesmi, aztán kiment.

 Poräx kilépett a sorból. Szembe állt velünk.

 - Ne balhézzunk gyerekek, mert szívás lesz a vége.

 Egészen megváltozott. Most úgy beszélt, mintha egyenrangúak lennénk. Persze, gondoltam, hiszen őt is ugyanúgy kiosztják az angyalok, mint minket; sorstársak vagyunk. Milyen naiv hülye voltam!

 - Oszolj. - Inkább kérésnek hangzott, mint parancsnak. Visszaült az ágy szélére, mi körülvettük.

 - Tudjátok, valaha én is úgy kezdtem, mint ti. Bevonultam, és azt sem tudtam, mi folyik körülöttem. Rémültebb és tanácstalanabb voltam, mint ti most; nem voltam elég talpraesett. De az angyalok... ők megtanítottak nekem rengeteg dolgot. Az életről. A világról. Ők kiképeztek, és most... most ilyen vagyok. Hálás lehetek nekik. De akkor még nem értettem ezt. Csak azt láttam, hogy „gonoszkodnak”, és kegyetlenek. De ez a civil szemszög. Valójában nem erről szól a dolog. Higgyetek nekem, hiszen én is voltam a ti helyetekben.

 - Nox már akkor is itt volt? - kérdeztem csendesen. Mindenki kíváncsian várta a választ.

 - Nox angyal úr? Ő a barakk egyik alapköve. Torul barátom az egyik legidősebb szerváns, lassan kilencven éves. Nox angyal úr már akkor is itt volt, amikor ő újoncként bevonult.

 Dermedt csend. Poräx végignézett az elhűlt arcokon.

 - Figyeljetek ide. Én tudom, hogy ti még nem érthetitek, mire megy ki a játék, de higgyétek el, érdemes ezt az egészet végigcsinálni! Néha nehéznek tűnik - de azért végül mégiscsak egy nagy élmény lesz. Embert próbáló feladat, megismerhetitek önmagatokat, megkeményedhettek; és a végén olyasmi birtokában lesztek, ami megért minden perc, minden perc fáradságot! Végül is...- Poräx szeme ismét végigszántott rajtunk - az egész... egy nagy kaland, mulatság lesz.

 Egy percre még hittem is neki.

Odakint levonultatott bennünket a lépcsőn. Kezdtünk úgy élni, mint bárki más a barakkban. A földszinten végigmentünk az előcsarnokon, aztán a lenti folyosón, és eljutottunk az étkező bejáratáig. Poräx vacsorázni hozott le bennünket, de ezt nem tartotta szükségesnek közölni. Bevonultunk a terembe. Az ebédlő vagy három-négyezer négyzetméteres volt, legalább 2500 főre jutó asztal volt itt. Már két század ült odabent, másodévesek. A fal mellett sorakoztunk, Poräx kinyitott egy falba épített szekrényt az ajtó mellett, ami tele volt papirokkal és felirat nélküli könyvekkel, aztán kivett egy lapot.

 - Oszolj. Egy hang nélkül kövessetek, és akinek mondom a nevét, leül a székre, amit kijelölök. Az lesz mostantól a helye.

 Elindult a teremben. Az egyik asztalhoz érve elkezdte nézni a papírját. Néha sorban, néha össze-vissza ráütött a székekre.

 - Andrews. Antler. Banks. Brown. Collins...

 Collins eddig mellettem állt, mivel együtt mentünk sorakozni. Most elfoglalta a helyét.

 - ...Jones. Kahn. King. Knight. Kovach...

 A szerváns már össze-vissza ugrált az asztalok között, de egyenletes sebességgel mondta a neveket. Kíváncsi voltam, vajon ki és milyen elv alapján állította össze ezt az ülésrendet.

 - ...Painter. – aztán három egymás melletti helyre csapott: - Pile. Porter. Queen.

 Collins asztalánál, balra tőle kaptam helyet. Odaléptem. Rám vigyorgott. Örültünk egy viszonylag ismerős valakinek a nagy összevisszaságban. Négy fős asztalok voltak, Queen is hozzánk került. Később sokat csúfolták King miatt, főleg mivel ő fiú volt, King pedig lány; szerencsétlenül jött ki, de ha fordítva lett volna, akkor is ugyanígy szórakoztak volna rajtuk, vagy talán még jobban. Most azonban még észre sem vette senki a két párba illő nevet.

 - Ryan. Same. Singer. Sword. Taylor.

 Sword és Taylor pont asztalszomszédságba kerültek. És pont egymás után jöttek a névsorban. Taylor volt az a lány, akivel Sword beszélgetett.

 Egy olyan asztalt kaptunk, ami viszonylag közel esett a másodévesekhez. A velem szemben ülő tanonc arcát néztem - próbáltam megállapítani, vajon fiú vagy lány... az asztaltársainak mind rövid, tüskés haja volt, csak ő növesztette hosszabbra egy-két centivel. Nem voltak elég szögletes vonásai, hogy fiú legyen, viszont túl kemény volt az arca lány létére. Arra gondoltam, talán a folyosón korábban látott tanoncok egy része is lány volt, csak észre sem vettem.

 Vacsorára valami teljesen ismeretlen ételt kaptunk. A Telepen szinte kizárólag korábban ismeretlen ételeken éltünk. Ez olyan volt, mint valami krumplifőzelék, csak sokkal sötétebb sárga színe volt; édes volt, és valami megfoghatatlan keserű mellékíz bujkált benne. Feltét sehol. Poräx majdnem beleőszült, mire megettük.

 - Hé - szólalt meg halkan Pile, göndör fekete hajú gyerek, negyedik az asztalunknál -, láttátok, milyen tök tiszta meg új minden?

 - Aha, már megfigyeltem. Legalábbis amit én láttam - mondtam.

 - Minden olyan. Hidd el. Én tegnap reggel óta vagyok itt...

 - Kuss, zabál - mordult fel Poräx a távolban.

 Pile egy pillanatra elhallgatott, de nem nekünk szóltak.

 - Szóval tegnap reggel óta vagyok itt, én már voltam a zuhanyzóban meg a retyón, ott is ilyen patyolat minden. Tök király - szájába tömte a főzeléket.

 Akkor még nem tudhattuk, hogy nem sokáig tart az öröm; azért ilyen szép új minden, mert év elején a Mesterek mindig „megújítják” a barakkot.

Végre egy veterán, gondoltam, majdnem két napja van itt!

 - Hallod - kérdeztem - izé, hogy is hívnak...

 - Pile. Anthony Pile.

 - Szóval, végig ott voltatok? A kétszázegyesben?

 - Milyen kétszázegyesben?… Ja, hát persze. Miért, gondolod, minden éjszaka más termet kapunk? Vetésforgóban alszik a barakk, vagy mi?

 Ez jó volt, ezen röhögnünk kellett. Pilenak voltak néha jó beszólásai, csak úgy magától jött, nem is mindig viccnek szánta. Később - miután rájött, díjazzuk a poénjait - néha erőltette a dolgot, és olyankor egyáltalán nem volt humoros.

 - Nem, de hallod - mondtam -, egy teremben aludtatok a lányokkal?

 - Persze - szólt közbe Queen -, én tegnap este jöttem. Egy teremben aludt az egész izé, fél-század.

 - És a mosdó? A zuhanyzó?

 - Ott van a folyosón, jobbra, nem messze a teremtől - mondta Pile.

 - Jól van. Nem azt kérdezem. Hanem. Hogy van külön női meg férfi zuhanyzó, vagy mi van?

 - Á, nem. Megbeszéltük a lányokkal, hogy kiosztjuk az időt. Persze akkor még kevesen voltunk. De a zuhanyzó is kurva nagy, mint itt minden, befér egyszerre akár egy egész félszázad is, asszem, bár nem tudom.

 - De tényleg? Befér? - kérdeztem.

 - Mittudomén, csezmeg, nem vittem tolómérőt, hogy lemérjem!

 Ezen megint vigyorogtunk.

 - Na és ezekben a ruhákban vagytok tegnap óta?

 - Ja, ja. Bár van, aki hozott magával tiszta ruhát, de szerintem tök kreténség.

 - Negyvenötös. Kuss. - Ezzel félbeszakította Poräx a beszélgetésünket. Mi voltunk a negyvenötös asztal.

  Egyórás álldogálásunkat csak egyszer zavarták meg, mikor megjött az utolsó újonc a félszázadunkból. Bekopogott a csukott ajtón, és egy másodperc múlva belépett. Az ötödéves pihenjt vezénylet nekünk, és arra fordult.

 - Hello, én...

 - Na! - kiáltott rá hirtelen a gyerekre, aki erre persze elhallgatott, és dermedten várta a folytatást.

 Az ötödéves megvakarta a tarkóját. Háttal állt nekünk.

 - Persze, még nem tudja, hogyan kell jelentkezni. Újoncabb az újoncoknál is. - Felénk legyintett. Bennem egy kis büszkeséghullám áradt szét, máris bennfentesnek éreztem magam, és tudom, többen így voltak még a teremben. Ez a fiú már kezdte eltanulni a bizalomkeltés technikáját.

 - Én izére jöttem, ööö, az ügyeletes...

 - Maradjon már veszteg! - szólt nem túl hangosan, nagyon türelmetlenül az ötödéves. - Éppen álldogálunk, ha nem látná. Maga is ehhez a félszázadhoz fog tartozni. Csatlakozzon hozzánk bátran.

 - Ööö, mit csináljak?

 - Kussoljon, főleg. Azt, amit a többiek. Álljon.

 Az új fiú állt. Mint egy játékos.

 - Nem tud állni se. Vigyázz.

 A gyerek tétovázott. Kis táska volt a kezében, azt letette a földre, és vigyázzba állt, legjobb tudása szerint. Azért a biztonság kedvéért megkérdezte:

 - Te valami felügyelő...

 Még egy mondatot sem sikerült befejeznie eddig. Most is félbeszakították:

 - Csak akkor beszéljen, ha kérdezik! Magának külön elmondom, én ötödéves vagyok. - Felénk fordult. - Nem tudja még, hogy' mennek itt a dolgok. Mutassuk meg neki, oké? - szólt hozzánk cinkos hangon. - Vigyázz!

 Visszhangzó csattanás; megállapítottam, hogy a vigyázzállásunk már kezd katonás lenni. Persze csak én hittem, hogy nagyot szólt: a hangerő felét az öt tavalyi fiú produkálta, a másik felét mi újoncok, negyvennégyen.

 - Leülni! Fel!

 Végrehajtottuk. Az ötödéves bólintott. Visszafordult az új gyerek felé:

 - Látja, így kell ezt. Álljon csak, mint a többiek.

 Innentől kezdve nem szólt semmit, de „elfelejtett” pihenjt vezényelni. A lábam tíz perc után kezdett sajogni, már egyébként is hosszú ideje álltunk. Legszívesebben szóltam volna, hé, mondjon már egy pihenjt - de már ráéreztem, hogy milyen itt az alaphangulat. Kuss legyen.

 Az ötödéves egyszer csak megint odafordult az ajtóban álló fiú felé:

 - Mi a neve?

 - Zenon.

 - Nagyszerű! Végre valaki, aki tudja a nevét! - Persze csak mi értettük, mire gondol.

 - Jöjjön ide elém! - A fejével felénk intett.

 A gyerek tétován megindult, kérdően nézett a másikra, hogy hová kell állnia. "Oda", mutatott a fejével a legközelebbi - már foglalt - ágyra az ötödéves.

 A fejem már kezdett fájni, a tiszta levegő miatt. A tüdőmben a fájdalmat most már nem nagyon éreztem, de azért még néha köhögnöm kellett volna. Nem mertem.

 Már egészen alacsonyan állt a nap, de még mindig furcsán fehér fénye volt. Hat óra lehetett, mikor végre megtört az egyhangú álldogálás. Az ötödévesnek becsületére váljon, hogy velünk együtt állt, igaz nem vigyázzban, bár ennek nem sok jelentősége van. Az ötödévesek már vigyázzállásban tudnak aludni. Elkezdett magyarázni, halkan, mintegy maga elé, a hangja mégis betöltötte az egész termet:

 - Tudják, korcsoportok vannak a tanoncok között. Az elsősök, másodikosok például egyenrangúak. Minden évfolyamezred tagjai a náluk legalább két évfolyammal magasabb fokú tanoncoknak tartoznak engedelmességgel. Így az elsők, akiknek utasítási jogkörük is van, a harmadévesek. Ők például nekünk ötödéveseknek és a hatodéves tanonc uraknak tartoznak engedelmességgel. A tanoncok fölött vannak rangban a szerváns urak, akik a barakktól nyugatra élnek, a főépületben, fölöttük az angyal urak, akik fölött a tiszt urak állnak. A tiszt urak fekete ruhát hordanak, az angyal urak fehéret.

 Ennyi. Egy szó sem esett a Mesterekről, de azt már sejtettem, hogy a fehér kabátos „emberek” valójában angyalok voltak.

 - Maguk egyelőre mindenkinek engedelmességgel tartoznak, a saját korcsoportjukat kivéve! Az évfolyamezredük harminc félszázadból áll.

 Később nyílt az ajtó. Azt hittem, a Nox nevű „angyal” jött vissza, de nem: egy sötétszürke tanoncruhás, egészen hihetetlenül szürke arcú fiatalember lépett be. Nem voltak csíkok a vállán. Az ötödéves felé fordult. Kérdő arc a szürke ing fölött.

 - Ottawa tanonc, ötszáznyolcas félszázad, szolgálattételre jelentkezem, uram!

 A szürke körbenézett.

 - Mi ez, óvoda? - kérdezte. Furcsa kiejtéssel beszélt, és sötét, tompa hangja éppen ellentétben állt az angyalokéval.

 Utólag visszagondolva, az igazság az, hogy Ottawa igencsak megdöbbent és egy kicsit meg is ijedhetett, mikor megpillantotta a szürkét, bár ennek szinte semmi jelét nem adta. Pedig akik a Telepen élnek, ritkán szoktak ijedezni.

 - Jelentem, ez az egyes félszázad, elsőéves tanoncok. Egy órája soroztuk őket - mondta Ottawa közömbös hangon.

 - Látom - mondta az vidáman. Odalépett Swordhöz, aki éppen a lábait igazgatta, hogy menjen bele egy kis vér. Már megint ő, gondoltam dühösen. Miért nem fér a bőrébe?

 - Tiéd az a táska? - kérdezte, fejével egy kis fekete bőrtáska felé intve, ami ott feküdt az ágyon, nem messze a lány mögött.

 - Igen - válaszolt gyorsan, miután hátranézett. Topogott egy kicsit.

 A szürke mintha nem törődött volna a fegyelmezetlenséggel, újra a táskára nézett, aztán Swordre.

 - Mi van benne? - kérdezte kedvesen érdeklődve.

 Sword nem válaszolt.

 - No - biztatta a szürke. - Mi van a táskádban?

 - Nem hallotta? - szólt közbe Ottawa kissé ideges hangon. - Poräx szerváns úr kérdezett valamit. Válaszoljon, ha kérdezik!

 Poräx hátraintett egy kis mozdulattal Ottawának, mire az összeszorította a száját. Többé nem szólalt meg.

 - No? - kérdezte újra Poräx.

 - Izé..., a cuccom.

 - Izéacuccom. Aha, szóval izéacuccom van benne. - Ezt olyan viccesen mondta, hogy többen elkezdtek magukban mosolyogni.

 - Vágjátok már fejbe magatokat! - szólt ránk ekkor, mintha tréfálkozott volna. Nem tudtuk, hogy most komolyabb a helyzet, mint mikor Nox üvöltött.

 Erre aztán még jobban mosolyogtak, összeszorítva a szájukat. Igazából nem voltak megijedve, olyan ártalmatlan kis vicces figurának látszott ez a Poräx.

 - Mi ez, humorszázad? - kérdezte. Ettől aztán már mindenki nevetni kezdett. Nem is az volt a vicces, amit mondott, hanem ahogy mondta. Az arca, és a hanghordozása olyan volt, mint egy humoristának. Mintha valami kabarét néznénk, ami a sereget karikírozza. Poräx olyan volt, mint aki komolynak akarna látszani, mégis viccel. Hátranézett Ottawára. Közben én odasandítottam a tavalyiakra, nagyon gyors mozdulattal. Ők teljesen komolyan álltak, mint akik nem is láttak, hallottak semmit. Olyanok voltak, mint a szobrok. Egyik-másik arcán feszültség, talán ijedtség.

 - Leléphetsz - hangzott Poräx szava kurtán.

 Az ötödéves összecsapta a bokáját, vigyázzba állt, hátraarcot csinált, aztán kiment határozott, gyors lépésekkel a teremből.

 Poräx felénk fordult. Nézett bennünket. Pásztázott a szeme.

 - Állunk a szakadék szélén - mondta félig derűsen, elmerengve. - Állunk és várjuk, mikor és melyikünket fogják tarkónlőni - bólogatott parodizált drámai arcot vágva. - És az a legszörnyűbb - nézett ránk tettetett kétségbeeséssel -, hogy még ürügyet is találnak rá.

 Nagy röhögés.

 - Igaz? - kérdezte közben, de kérdése elveszett a hangzavarban.

 Már nem bírtuk magunkat türtőztetni. Poräx láthatóan nem veszélyes, nem kell tőle félni. Többen újra beszélni kezdtek egymással, néhány szót váltottak, kommentálták az eseményeket. Még Swordöt is oldalba bökte a társa és odasúgott neki valamit.

 Végül csend lett, Poräx már kezdett ideges arcot vágni. Megismételte a kérdést:

 - Igazam van? - Aztán Swordre bámult, egyértelműen tőle kérdezte, szinte követelte a választ. - Igazam van?

 - Ugye? - kérdezett újra, fejét megbillentve, olyan hangon, mintha teljesen együttérezne velünk.

 Mintha ő is kiszolgáltatott áldozat lenne. Bizalmasan kérdezte:

 - Ugye, milyenek?

 A vigyázzállás már teljesen szétment. Újra hátra tudtam nézni az öregekre. Álltak, mint akit odatettek. Kezdtem rájönni, hogy be vagyunk csapva.

 Sword nekibátorodott. A hülye!

 - Igen. Én csak beszélgettem, azt sem tudtam, mi a helyzet, hogy ezek is parancsolhatnak nekünk, és akkor erre... úgy csinálnak különben is, mintha valami hadseregben lennénk. Ezek itt katonásdiznak velünk, ilyen...

 - Lett valami bajod? - kérdezte Poräx naiv arccal.

 - Nem, de elkezdtek tornáztatni, leülni, felállni, mint a hülyegyereknek. Itt szórakoztak velem, aztán az egész osztállyal...

 Elhallgatott, látta, hogy valami baj van. Poräx nagyon fürkészően nézte a lányt, mereven, csodálkozva, szinte vörösen ragyogott a szürke arc.

 - Nahát, tényleg? - kérdezte aztán szórakozottan.

 Balra fordítva felemelte a fejét, és a szeme sarkából rápillantott Swordre. Aztán legörbült a szája széle. Visszafordította a fejét. Iszonyú erővel csattant fel a hangja:

 - Sword tanonc, leülni!

 Majdnem belesüketültünk. Sword szinte összerogyott. Pedig Poräx nem ordított, egyszerűen csak beszélt. Mintha ki lett volna hangosítva a terem.

 - Fel! Le! Fel! Le! Fel! - kiabálta olyan gyorsan, hogy Sword nem tudta követni. - Miért nem követi az ütemet? - halkított.

 - Nem bírom - mondta Sword, miközben feltápázkodott.

 - Nem akarja! LE!! Föl! Le! Föl! Gyerünk, mozgás! Le! Föl! Hátra arc!

 Sword vonakodva hátat fordított neki. Poräx odament mögé.

 - Leguggolni! Felállni! Le! Fel! Le! Fel! - harsogta a fülébe. Aztán:

 - Feküdj!

 Sword ezt is megtette. Kezdett beletanulni.

 - Félszázaaaad... feküdj!! Fel! Feküdj! Fel! Le! Fel! Sorakozó!

 Na ez nem ment baj nélkül. Még nem tudtuk, hogyan kell sorakozni. Poräx türelmesen várt. Mikor elkészültünk, véletlenszerű rendben, görbe vonalban állva az ágyak közötti tág részen, elkezdett sétálni „arcvonalunk” előtt.

 - Pontosan ötven szerencsétlen újonc. Köztük egy izéacuccomos, beszélgetős Sword. Pontosan - felemelte az ujját -, pontosan negyvenegy másodpercig sorakozott ez a bizonyos banda. Negyvenegy!! Namajd... hát igen. Nem az én dolgom lesz betörni a seggüket, majd az angyal úr megteszi. Az angyal urak. Nohát.

 Még negyvenegy másodperc alatt sem sikerült volna sorakozni, ha nincsenek ott a tavalyi fiúk, akik elkezdték a sort. Melléjük állt be végül mindenki, így alakult ki a viszonylagos rend.

 Poräx megállt egy helyben.

 - Jobbraaaa át! ...majd ezt is. Alakzatot tartva kivonulni a folyosóra.

 Odakint levonultatott bennünket a lépcsőn. Kezdtünk úgy élni, mint bárki más a barakkban.

Fent az emeleten a templom-küllem már szerényebb formát öltött. Közönséges fehérre meszelt falak, mindenhol ugyanaz a szürkés mintájú kövezet, fehér oszlopok. A folyosó tíz-tizenkét méter széles lehetett, és körülbelül háromszáz méter hosszú azon a részen, ahol én álltam.

 Helyes ösztönnel jobbra indultam el. Az első teremnél megnéztem a számot. 229. Aztán: 228. Fehér ruhás fiúk jöttek szembe a folyosón, négyen voltak; egymás mellett mentek, a két szélső kissé lemaradva. Az ügyeletes intésére hallgatva nem köszöntem nekik. Rám se pillantottak. Hamarosan újabb csoportok jöttek szembe és mögülem is, de senki nem törődött velem; mintha levegőnek néztek volna.

 Nagy ablak jelezte, hogy elértem az épület széléhez; a folyosó elkanyarodott jobbra. Már csak a jobb oldalamon voltak termek - balra végig ablakok -, és a folyosó végén ott volt a 202-es után egy újabb kanyar mögött a 201-es. A kanyar után csak egy zuhanyzó, egy „árnyékszék” és a 201-es volt. Hamarjában nem tudtam, milyen iszonyú szerencse, hogy ezt a termet kaptuk; egy emeleten 78 terem van, és csak az egyes ilyen jó helyen, eldugva. Korábban a hatodévesek lakhattak ezekben a termekben: nem elég, hogy ilyen kiváltságos helyen van, rejtve felügyelőink szeme elől, de még „saját” zuhanyzója is van.

 Nyitva állt az ajtó. A teremben mérsékelt alapzaj; nagyjából ötven, velem egyidős gyerek volt már odabent. A fal mellett kétoldalt ágyak, az ágyak mellett egy-egy magas barna fahasáb - talán szekrények. Az egyik oldalon végig ablakok.

 Hirtelen nagyon elcsodálkoztam, mivel észrevettem néhány lányt, bár a fiúk voltak többségben. Erről nem is esett szó Koledövel. Mindegy, csak örültem neki, nem tudtam, hogy ez a vegyes beosztás később milyen kellemetlenségekkel fog járni. Néhányan észrevettek, rám néztek, aztán beszélgettek tovább. Nyilván ismerkedtek, hiszen évekig leszünk együtt, összezárva... Bár valami itt nem stimmel: ez egy hálóterem, de talán nem is ez a végleges helyünk, gondoltam, hiszen itt vannak a lányok is; talán most csak összegyűjtötték ide az osztályt, aztán majd kapunk külön hálótermet. Egy kicsit reménykedtem, hogy nem, de tudtam, hogy így lesz.

 Láttam a hosszúkás terem végében néhány fehér egyenruhás gyereket is, de nekik egészen másmilyen volt az arckifejezésük, a mozgásuk, a viselkedésük. Egymással beszéltek, szóba sem álltak az újoncokkal. Később megtudtam, hogy őket évismétlésre vezényelték, úgyhogy már tavaly egy teljes évet lehúztak itt.

 Kerestem egy üres ágyat, egy szimpatikus gyerek szomszédságában. A tetejére rádobtam a bőröndöm, és leültem.

 - Hello! - köszöntem rá a másikra, miközben eszembe jutott az ügyeletes figyelmeztetése. Ő azonban visszaköszönt, sőt felállt, kezet nyújtott, és bemutatkozott. Vincent Collins. Akkor még inkább a keresztnevét jegyeztem meg, ami azonban később mindenkinek kikopott. Collins is aznap jött, egy órával előttem.

 Éppen mondani készültem valamit, amikor váratlanul egy „HEJ!” hangzott fel az ajtóból. Belezengett a terem.

 Egy fehér kabátos lépett be. Az öt egyenruhás rögtön felugrott. Egyenesen álltak, mint akikkel az udvaron találkoztam, meg az ügyeletes. A fehér kabátos végignézett rajtunk. Negyvenöt-ötven év körüli férfi lehetett, egészen nyugodalmas, barátságos arca volt; igaz, kemény vonásokkal, ezért nehéz volt a korát megállapítani. Sötétebb tónusú bőre volt, kicsit olaszos arcvonásokkal, hátrafésült fekete hajjal.

 Néhányan még mindig beszélgettek, bár csendesebben, mint az előbb.

 - Bejöttem - jegyezte meg halk, mégis éles hangon. Egy pillanatra elhallgattak a beszélgetők – azután soha többé nem jutottak szóhoz. Ebben a pillanatban ért véget játékos-életünk. Tanoncok voltunk a Szolgálati Telepen.

 - Nézzék csak meg az öreg bakákat - szólt a férfi békés hangon. - Ők már tudják, hogy mennek itt a dolgok.

 Az „öreg bakák” közül ketten-hárman egy kicsit elmosolyodtak.

 - Ők felpattantak, ugye, amikor megláttak engem. Rám figyelnek, ugye. És nem beszélgetnek, ugyebár. - Ugyanolyan fajta telt-éles hangja volt, mint a kinti férfié, s éppolyan faarca. Szinte bűvölően szuggesszív erővel bírt az, ahogyan beszélt.

 Minden arc őt nézte kíváncsian. Már el is hintette az érzést mindenkiben, hogy valami rosszat tettünk, de ő elnéző, türelmes, és megértő. Így egyúttal bizalmat is ébresztett maga iránt; belül mindenki lesni kezdte az alkalmat, hogy hol javíthatná ki azt a „hibát”.

 - Na felállni - hangzott egy kicsit keményebben.

 Azok, akik eddig ültek, egyszerre felálltak. Persze nevetségesen néztek ki a régi fiúkhoz képest. Görbén álltak, némelyek zsebre dugott kézzel, féllábon, izegtek, mozogtak. Néhányan még egy-két szót is súgtak valakinek.

 - Szép - mondta a kabátos. Lenézett maga elé. - Isten szolgái, személyesen. Vigyázz.

 Az egyenruhások felől egy puffanás hallatszott, ahogy vigyázzba vágták magukat. Mi, többiek lassan fogtuk fel az utolsó szó jelentőségét, mivel az „öreg bakák” a hátunk mögött voltak, a terem végében; ők okosan tudták, hogy az a legjobb hely, nem pedig az, amelyik közelebb van a mosdóhoz vagy ilyesmi.

 A férfi újra végignézett a termen.

 - Aha - mondta, és kilépett az ajtón. Becsukta maga után. Idebent az emberek rögtön lazítottak, a legtöbben visszaültek az ágyak szélére, és újraindultak a beszélgetések, izgatott hangon. Mi lesz ebből? Az egyenruhás fiúk is leültek, váltottak néhány szót.

 A férfi feje kilencven fokban hátradöntve megjelent az ajtóban. A szemeit forgatta viccesen, de továbbra is fapofát vágott.

 - Nem mondtam, hogy pihenj.

 Felálltunk megint, vigyázzállásba. Közben hátrafordultam, odanéztem az öregekre. Mind úgy álltak ott, mintha időközben meg sem mozdultak volna. Mikor visszafordultam, már mindenki a férfit nézte, aki rendes szögben állva belépett az ajtón.

 Látta, hogy én fordultam felé utolsónak. Rám mutatott, azután magára. Azután a földre maga előtt. Nem tudtuk, hogy most még csak játszik velünk.

 Tétováztam, aztán lassan elindultam felé. A fejével egy csodálkozó mozdulatot tett, mintha azt kérdezné: "Tényleg?"

 - Mondtam, hogy pihenj, vagy nem mondtam? - kérdezte, félreérthetetlenül tőlem.

 - Nem mondta - válaszoltam.

 - Állj - szólt rám. - Mi a neve?

 - David - válaszoltam, miközben megálltam. - Ö, David Port...

 - Áááááá!

 A férfi felüvöltött, az arca elé kapta a kezét, és összerogyott. Ott maradt, guggolva, fejét lehajtva, arcát a kezébe temette. Aztán lehúzta a kezét az arcáról, felnézett rám.

 - Maga szerint mit csináljak? - kérdezte tőlem fájdalmas arccal.

 - Miért, mi van? - kérdeztem vissza gyorsan.

 A feje újra előrehanyatlott. Mosolygott, és a fejét rázta. Felnézett, aztán felegyenesedett, egyre mosolyogva végignézett újra a termen, megint a fejét rázta. És egyszer csak, anélkül, hogy az arca elváltozott volna, földöntúli hangon ordítani kezdett:

 - Nem mondtam, hogy pihenj!! Vigyázzba állni!

 Lopva a többiekre pillantottam. Riadtan néztek.

 - És amikor vigyázzban áll! Akkor nem forgatja a fejét!! Ugye, Mr. Davidööödavidport!

 Kicsit alacsonyabb hangerőn folytatta:

 - Miért kérdezte tőlem azt, hogy mi van?

 - Hát mert nem tudtam - válaszoltam halkan, bizonytalanul -, hogy miért kérdezi, mi baja van...

 - Majd én rendbe szedem! - Még hangosabban ordított. - Az egész koszos gyülevész újoncbagázst! Vigyázba kéne állni még mindig! Csak nem tudják, hogy kell, ugye? Nem tanulták az iskolában, ugye? Aki megmoccan, az példaként fog szolgálni a többieknek! Utána. Amikor megtapasztalja. - Ezt még nem egészen értettem. A Telepnek saját zsargonja volt, sokszor hihetetlenül tömör rövidítésekkel.

 A kabátos megint hirtelen, de fokozatosan halkított az utolsó szavaknál. S kilépett a teremből.

 - Itt vagyok, nem mentem el - mondta még, aztán becsukta az ajtót.

 Teljes volt a csönd.

 Aztán két lány beszélni kezdett egymással, nagyon halkan suttogva, még a mellettük állók sem érthették. Nem mertem hátrafordulni az öreg fiúkra. Még néhány elsuttogott félmondat törte meg a csendet. De mindenki meg volt ijedve, a hátsó ötös kivételével. Én éreztem magam a legidétlenebbül, a terem kellős közepén egyedül ácsorogva.

 Öt percig álltunk így talán, aztán visszajött a férfi, egy tizenhét év körüli fiúval, akinek öt csík volt a vállán. Először ő tűnt fel az ajtóban. A lányok nem hagyták abba a beszélgetést. Aztán belépett a fehér kabátos, és teljes csend lett. Türelmetlenül végignézett rajtunk, aztán a fiú felé fordult. Az a fejével a két lány felé mutatott. A kabátos bólintott, aztán kiment. Visszanézett a feje, 90 fokban megdőlve.

 - Lemegyek az ügyeleteshez, névsorozni - mondta a fiúnak.

 Az határozott mozdulattal biccentett egyet, kicsit összehúzta a bokáit. A fej eltűnt. Néhányan elkezdtek mocorogni. Tudták, hogy most nem fog visszajönni ez az ordítozó. Az ötcsíkos rájuk nézett.

 - Ki mondta azt, hogy pihenj? Hm? - kérdezte csodálkozva. - Nem mondta senki, vagy dögöljek meg. – Itt kis vihogás a teremben. - Maguk ketten! - szólt a két lányhoz. - Mi volt a sürgős megbeszélnivalójuk?

 Az alacsonyabb lány arcán tanácstalanság látszott, a másik mintha dühös lett volna.

 - Jöjjenek ide! - mondta az ötcsíkos. - Szóval mi volt az?

 - Te meg mit piszkálsz bennünket - kezdte a dühösebbik -, nem volt elég a...

 - Kuss legyen már! - kezdett ordítani most az ötcsíkos is. - Miért nem a kérdésemre válaszolnak? Majd mindjárt! Nacsak! Figyeljenek! Leülni!

 A lány még élesebb nyelvvel válaszolt.

 - Te ne csinálj úgy, mintha tanár lennél - a fiú kezdett elsápadni -, azért, mert téged bízott meg ez a hárpia, hogy...

 - Pofa súlyba! - azonnal vörösre váltott az ötcsíkos arca. - Ha azt mondom, hogy vigyázz, akkor vigyázz! Ha leülni, akkor LEÜLNI!!! Tud számolni, tündérke? Öt! - iszonyú erővel a saját vállára csapott. - Én ötödéves vagyok! Ha nem ül le most azonnal ott, ahol van, úgy lecsukatom függelemsértésért, de úgy, hogy a haja elzöldül tőle egy hétre! Le! ül! ni! - vágta ki a várom szótagot külön tagolva.

 Időközben a lány arcán a düh fokozatosan ment át rettenetbe. Lassan felfogta a szavak értelmét, és leült. Azért, amikor meghallotta az ötletet gondosan növesztett szép hosszú fekete haja elszíneződéséről, sértődött fintort láttam az arcán, de csak egy pillanatra. Még nem tudta, hogy hamarosan búcsút mondhat a szép hosszú hajának, fülbevalójának, szép ruhájának és minden egyéb nőiesnek tartott dolognak.

 - Vigyázz! - hangzott abban a pillanatban, amint leért a földre.

 A lány egy elégedetlen grimaszt vágott, és elkezdett feltápázkodni.

 - Ez itt színészszázad? - kérdezte ordítva az ötödéves. - Ott szoktak pofákat vágni! És a parancsot mindenki legjobb tudása szerint végrehajtja! Olyan gyorsan áll fel, amilyen gyorsan csak tud! Leülni!

 Valamivel olajozottabban ült le a lány.

 - Felállni! ...Leülni! Felállni! Leülni! Felállni! Látom, megy ez végül mégiscsak. Hozzám - vett vissza a hangerőből a fiú.

 A lány lassan megindult. Nem tanult az én hibámból.

 - Futólépés! Gyerünk! Megmondtam, amilyen gyorsan csak tudja! - most már nem ordított az ötödéves annyira. Éppen csak kiabált.

 A lány odapattant hozzá. Megállt előtte, nagyjából-vigyázzban.

 - Mi a neve?

 Egy pillanatnyi szünet, a lány felém sandított, aztán válaszolt.

 - Sword, Catheri...

 - Az nem érdekel, hogy szólítják a társai. Na lássuk.

 Felnézett a lány arcáról.

 - Leülni!

 Catheri...-Sword rögtön ülésbe pattant. A fiú szája remegni kezdett.

 - Azt mondtam, leülni!

 Nagy nehezen kapcsoltunk. Mindenki a földre vágódott, én az elsők között. Persze az öreg fiúk már régen leültek, csak nem hallottuk. A lány egymaga nagyobb zajt csapott, mint ők öten.

 - Fel! ... Leülni! Fel! Leülni! Fel! És vigyázzban állunk, még mindig!

 Hozzám fordult.

 - Maga van kiléptetve. Ugye maga a Davidizé.

 - Igen.

 - Úgy érti, igenis. - Megvakarta a homlokát. - Na hogy hívják?

 - Porter.

 - Jó. - A lányhoz fordult. - Lelépni!

 Sword néhány lépést hátrált, aztán megfordult, és úgy indult el; végül észbekapott és futni kezdett. Megállt az ágyánál, vigyázzban, a másik lány mellett, aki szerencsésen megúszta az egészet.

 Őszintén szólva akkor egyáltalán nem bántam volna a haját. Haragudtam a lányra, mert úgy gondoltam, még nálam is sokkal élhetetlenebb volt, és miatta „megültette” a csoportot az ötödéves - aki most magyarázni kezdett:

 - Akkor egy kis alapvető életmentő lecke. Ha valakit szólítanak, akkor felteszi a kezét, miközben azt mondja „Parancs”. Így: Parancs. – Be is mutatta. Tényleg rendes volt. - Ha valaki azt hallja, „Hozzám!”, akkor odamegy, megáll egy méterre, és várja a parancsot. „Lelépni” esetén hátraarcot csinál és távozik. Mi nem szoktunk köszönni. Nem szoktunk kérni, és megköszönni. "Igenis"-sel jelzi, ha tudomásul vett valamit. Fölöslegesen nem beszélünk. Mindenki csak akkor szól, ha kérdezik. És egyáltalán, mindenki csak parancsra cselekszik. Mint a robotember. Pihenj.

 Végignézett rajtunk.

 - Na jó. Ha valaki ezt hallja, a kezét szétteszi oldalt, vagy a háta mögé rakja, a lábát kicsit széjjelebb húzhatja. Így - és megmutatta, csinált egy szakszerű pihenjt, ahogy már százezerszer életében.

 - És most állunk. Vigyázzban! Nox angyal úr parancsa szerint.

  Még talán soha nem vert olyan gyorsan a szívem, mint ezekben a pillanatokban. Koledö mellett álltam, aki készülődött, magában mormogott valamit - mantrát, vagy talán a Mesterekkel beszélgetett valahogyan? Látszólag nem is törődött velem. Bal kezemben ott szorongattam a régi, kopott kis szürke bőröndöm fülét, benne a „kacatok”, amiket magammal akartam vinni.

 Koledö felemelte a jobb kezét, a balt kinyújtotta felém, fogjam meg. Világosan éreztem, milyen hatalmas erő van Koledöben, még az egyensúlyát is éreztem, azt, hogy az energia nagy része most a felemelt jobb kezében koncentrálódik. Remegtem. Fogalmam sem volt, mi lesz ebből. Csak azt reméltem, nem fog nagyon fájni. A bizonytalanságnak véget akartam vetni, meg akartam kérdezni az öreget, „ugye nem fog fájni?”, de már nem mertem megszólalni. Tudtam, a nagy csoda bármelyik pillanatban bekövetkezhet. Felkészülten akartam várni azt, amire nem lehet felkészülni. Éreztem, hogy rendkívüli dolog fog történni; bár azt hittem, ez ugyanolyan teleportáció lesz, mint amit Koledö bemutatott nekem korábban, fogalmam sem volt, mennyivel komolyabb művelet következik. Úgy tűnt, egyre növekszik az energia a lámában, százhetvenes pulzussal észrevételeztem, hogy az egyik pillanatban elérte a csúcspontot. Aztán megszűnt, visszaállt az egyensúly az öreg két oldala között.

 - Kész - mondta halkan, és leengedte a kezét. Mindkét tenyerem síkosra izzadt, a bőröndöt csak azért tudtam tartani, mert görcsbe szorult rajta a kezem.

 Határtalan megkönnyebbülést éreztem, de ott volt még a kérdés: hogyhogy "kész"? Még mindig remeg a térdem, és még mindig itt vagyunk. Hol a Telep, a Koledö által emlegetett „Belépő”, ki tudja, melyik részén a világnak?

 Egyszerre vak sötétség vett körül. Mintha kihunyt volna a Nap; pillantásnyi átmenettel történt. Koledö már nem fogta a kezem, de tudtam, még mindig ott van mellettem. A testemet sem éreztem teljesen, de még megvolt; bár nem láthattam, tudtam, hogy van kezem és lábam, csak éppen nem tudok mozogni, illetve a mozgás ebben a különös állapotban értelmét veszítette.

 Aztán hirtelen fényesség gyúlt. Óriási fényesség, ami irány és forrás nélkül körülölelt. Közben azonban, valahol belül, még mindig láttam a sötétséget: egy fekete képernyő volt, amin szédületes gyorsasággal kezdett megjelenni valami szöveg. Zöld betűk. Nem egybefüggő szöveg volt, sorokból állt, rövid kijelentésekből, számokkal megtűzdelve - mint valami számítógépes program a képernyőn. Időnként egy pillanatra lassult a kiíródás, villanásnyi rövid szünetet tartott némely sorok előtt. Nem emlékszem semmire a feliratok közül, a fényt sokkal erősebben láttam, a képernyőt mintha csak képzeltem volna.

 A fény hirtelen hatalmasra növekedett, mintha az előbb csak ízelítőt láttam volna; az csak egy fehér papír volt, ez pedig a Nap - vagy inkább egy szupernova. Valójában egy robbanás történt, olyasmi, mint amit Koledö produkált, csak milliószor, milliárdszor nagyobb, én pedig a közepében álltam, Koledövel, és valahol a bőröndöm is ott volt, a tudatom hátuljában, a bal oldalon. A villanástól meg kellett volna vakulnom, de láttam, a dörrenés pedig akkora volt, mintha egy hatalmas űrcirkálót vezetve - készülődés közben sokszor gondoltam erre - kamikazeként fénysebességgel rohantam volna neki egy bolygó felszínének. Egy pillanatig tartott az egész. Darabokra törtem, porrá égtem, azután szublimáltam. Lámástól, bőröndöstül.

 Magamhoz tértem; úgy tűnt, nem sokáig lehettem eszméletlen. Fehér csempés, üres helyiségben találtam magam. Fent, a plafon mellett sárgásfehér tejüvegen át szűrődött be a fény. A levegő szinte valószerűtlenül tiszta volt. A bőröndöm az egyik sarokban feküdt, én félig rajta. Lecsúsztam róla, s felültem. Koledö sehol. Egy barna ajtó állt tőlem balra. Felkeltem a földről, és felemeltem a bőröndömet. A levegő furcsán kaparta a torkom. Kinyitottam az ajtót, és kinéztem.

 Előttem, ameddig a szem ellát, füves puszta, aztán messze, legalább egy kilométerre valami azonosíthatatlan csík - úgy nézett ki, mintha a föld meggyűrődött volna, akár valami abrosz, ötven-száz méter magas vonulatot képezve. A tüdőm egy kicsit fájt, tompán, középen egy kicsit élesebben. Kiléptem az ajtón, s megtudtam, egy nyári konyha méretű épületecskében tartózkodtam idáig. Tudtam, hogy ez a Belépő, ide érkeznek az emberek teleportációval, csak nem értettem, minek kell ehhez egy külön kis épületet fenntartani. Nyilván nem olyan gyakori dolog a teleportáció, repülővel szoktak ide jönni, vagy hajóval; nyilvánvaló feltételezés volt, hogy a Telep egy szigeten van, hiszen így a legkönnyebb elzárni a világ elől, a karma világa elől, ahogy Koledö mondta.

 Ahogy jobban körülnéztem, megpillantottam két tereptárgyat jobbra, nagyjából egy kilométerre. Meg tudtam állapítani, hogy óriási épületek. Nagyvárosi gyerekként már hozzászoktam a hatalmas felhőkarcolókhoz, azonban ezek másként festettek: nem voltak különösebben magasak, de az alapterületük igen tekintélyes lehetett. Sokkal messzebb, egészen jobbra - három óránál, ahogy később mondtuk - egy sötét foltot láttam, de arról már nem tudtam megállapítani, hogy micsoda. Azt rögtön észrevettem, hogy a terep teljesen egyenletes, valószínűleg mesterségesen alakították ilyenre. Az ajtónál egy kavicsos út indult jobbra. Balra, nem messze tőlem, a kerítés egészen közel volt. Ott jól megnézhettem a gyűrődést; biztosan láttam, hogy mesterséges, az aljában pedig még egy tíz méter magas fekete kerítés is védte a Telepet. Talán mégsem szigeten van? Lakott vagy legalábbis emberjárta területek lehetnek a közelben? A határvonal sok-sok kilométer hosszan húzódott, balra-előttem kanyarodott, elment az épületek mögött, megint kanyarodott, aztán megint, de a másik irányba; tekergett, mint egy kígyó. Csak most vettem észre, hogy messze a két épületen túl is van valami sötét derengés.

 Az út egészen sima felületű, sárgás kavicsokkal volt kirakva. Elindultam. Bosszantott, hogy itt maradtam segítség nélkül, azt sem tudtam, hova kell mennem, mit kell csinálnom. Elkezdtem köhögni. Tudtam, hogy tiszta a levegő, sőt annyira tiszta, hogy éppen ettől köhögök. Egészen könnyű volt beszívni.

 Közben nyomoztam. Azt már biztosan tudtam, hogy nem telt el sok idő, hiszen a Nap állása szerint négy óra, fél öt lehetett. A Nap valahogy furcsán fehér volt, nem olyan sárga, mint megszoktam - persze, biztosan a tiszta levegő miatt... Fülledt meleg volt, az égen egyetlen kis felhőfoszlány sem látszott. Az időjárás pontosan megfelelt az otthoninak - kora szeptember. Ebből arra következtettem, hogy az északi féltekén maradtam, hasonló szélességen, mert nem volt sokkal melegebb; talán egy kicsivel délebbre vagyok, mert az ég szokatlanul tiszta, nyári hőség van, a levegő pedig majdnem teljesen mozdulatlan.

 Negyed óra után elértem az úton egy leágazáshoz, de egyenesen tovább haladtam. Aztán kereszteződést pillantottam meg. Balra a két épület, jobbra a nagy semmi, előttem pedig, most már láttam, egy hatalmas, fél kilométer széles, de nem különösebben magas épület. Ez volt a barakk, az elkövetkező hosszú korszak otthona. Elindultam felé.

 Az út egyszerre véget ért, beletorkollott egy merőleges, ugyanolyan kavicsos, pontosan ugyanolyan széles útba. Jobbra volt tőlem a barakk udvara, ahol embereket láttam mozogni. Arrafelé indultam. Hirtelen ötlettel levágtam az utat, és a fűben egyenesen az udvar, illetve az emberek felé indultam. Végre valaki, akitől megkérdezhetem, hogy mi a teendő.

 Összesen ötven percet gyalogoltam. Az épület, most már tisztán láttam, egy legalább négy-öt hektáros U alakú alapterületet foglalt el. Az emberek, akiket láttam, lassan haladtak dél felé; persze fogalmam sem volt, merre van dél, de később mindig így beszéltünk az irányokról a Telepen, a Nap mozgása alapján. Amerről jöttem, az volt dél. Nyugatra a két épület és a kerítés. Északra a barakk. Az emberek már majdnem túlértek az udvar szürke foltján. Feléjük haladtam, kicsit jobbra tartva, hogy pont keresztezzem az útjukat.

 Mikor odaértem, akkor láttam, hogy a szürke terület, amit hirtelen betonnak néztem, felém egy vörös kavicsos, széles útban folytatódik. Négyen mentek lefelé - a barakktól távolodva - ezen a főúton, egymás mellett, egyszerre lépve, szótlanul. Mind a négyen fehér ruhát viseltek. A két oldalsó Koledö láma csuhájának egyszerűsített változatát hordta, illetve egy ahhoz hasonló fehér kabátot, alatta fehér inget, nadrágot és csizmát. Minden ruhájuk valami meghatározhatatlan anyagból készült. Csodálkoztam, hogyhogy nincs melegük ezekben a nagy, nehéz göncökben; láthatóan egyáltalán nem izzadtak. Azok, akiket közrefogtak, ugyanígy voltak öltözve, csak nekik nem volt kabátjuk és valami szandál vagy saru volt a lábukon. Tizenöt év körüli fiúk voltak, három vékony csíkot láttam a vállukon. A szélsők felnőttek voltak; talán ők a tanárok, gondoltam. De miért vannak egyenruhában? Talán inkább valamiféle alkalmazottak? S hol vannak az „angyalok”?

 Fapofával lépegettek egymás mellett, most már viszonylag gyors tempóban. Közvetlenül eléjük értem, de nem is törődtek velem. Mintha ott sem lennék.

 - Elnézést! - szólítottam meg őket.

 Rám néztek csodálkozva, a srácok majdnem döbbenten, vagy felháborodva, a két szélső pedig enyhén elnézőbb arccal. A bal oldali mondott valamit, egy szótagot, nagyon halkan; csak egy "j" betűt hallottam belőle.

 - J - nyögte alig kinyitott szájjal, erre a két gyerek úgy állt meg, mintha falba ütközött volna.

A felnőttek is megálltak, ők sokkal megfontoltabban. Feltűnt nekem, hogy milyen egyenes a tartásuk, milyen laza és mégis fegyelmezetten célszerű a mozgásuk. Elébük álltam.

 - Elnézést, azt szeretném megkérdezni, hogy... szóval én most érkeztem, és...

 - Újonc - szólalt meg a bal oldali.

 Földöntúli hangja volt, egészen sima, tisztán csengő és meleg. A legmélyebb tartományokban is rezgett, de egészen éles, magas színezete is volt.

 - Bemegy a barakkba. – Két centis fejrántással intett maga mögé, az épületre. - Bent balra az üveges fülkénél jelentkezik az ügyeletesnél.

 Az "üveges fülke" említésénél az egyik gyerek arcán enyhe mosoly derengett fel, mintha valami vicceset vagy szokatlant mondott volna a férfi. Újabb egycentis rántás, ezúttal előre, és egyszerre megindultak mind a négyen.

 Bent az épületben, amit ők barakknak neveztek, leesett az állam. Talán egy barakkra számítottam. Inkább olyan volt, mint egy templom. Hatalmas előcsarnokba léptem, díszesen faragott oszlopok futottak a mennyezet felé magasan a fejem felett, a szemközti falon festmények és - hihetetlen! - valamilyen ismeretlen nyomtatási eljárással odafestett fényképek. Filmekből kivágott kockák. Fehér ruhás fiúk szabályos alakzatban állnak. A festmények legtöbbje nem ábrázolt semmit, csak színes kavargást, ami nyugtatólag hatott az emberre. A padló kövezett volt, mint egy iskolában, de nem olyan kopott és elhasznált, hanem mély, tiszta színekben játszó gyönyörű üveges csillogással terült el előttem. Egyáltalán, minden úgy festett, mintha tegnap adták volna át az épületet.

 És a légkör! Nem is a látvány volt rám a legnagyobb hatással, hanem az épület kisugárzása, a hely szelleme - bár ez szoros összefüggésben állt a látottakkal is. De valami szokatlan erő vibrált a levegőben, amit nem tudtam hova tenni. Valami furcsa, mintegy víz alatti remegés, mintha valamiféle hatalmas és nagyon öreg élőlény testébe léptem volna be. Különös illat terjengett az egész épületben, kicsit gyógynövényre, kicsit műanyagra emlékeztető. Érdekes volt; nem túl erős, mégis átható, és valahogy minden szippantás egy kicsit másmilyennek tűnt, mint az előző.

 Balra lépcső vezetett fel valahova, aljában az üveges fülke, amit kerestem - ragyogó, tiszta, hófehér üvegből, oldalt tolóajtóval -, jobbra boltíves folyosó húzódott krémsárga falakkal, kristálykék világítással.

 Odamentem a fülkéhez. Bent egy fehér egyenruhás fiú ült, és valami ismeretlen írásjelekkel nyomtatott könyvet olvasott. Bekopogtam. Rám nézett, letette a könyvet, odalépett az üvegajtóhoz, és egy ujjal meglökte, vagy inkább megpöckölte párnázott barna fogót. Alig hittem a szememnek, mikor ettől a kis mozdulattól az ajtó elcsúszott, és nekicsapódott a padlóra rögzített gumidarabnak, amitől aztán megállt. Láttam, hogy nem motor mozgatta, hanem a kis lökés ereje. Az ügyeletes kilépett a fülkéből. Öt vékony fekete csík volt a vállán.

 - Helló! - kezdtem. - Én most jöttem a...

 - Nem vagyok vak - mondta szinte kelletlenül.

 Ugyanazt láttam az arcán, mint a kintiekén. Enyhe megvetést, lenézést, semmibe vevést. Elnézik nekem, hogy vagyok. Eltűrik, hogy az én fajtám is létezik szeptemberenként.

 - A hellózásról szokjon le, ezt már most megmondom, még mielőtt kap érte.

 Akkor nem tudtam méltányolni, milyen figyelmesség és törődés volt ez a részéről. Ő volt Aron, mint később megtudtam, egy nem túl veszélyes ötödéves. Ha valamelyik társát kaptam volna ki, az mindjárt helyretett volna.

 - Miért, itt hogyan szoktak köszönni? - kérdeztem. Amikor elkeztem a mondatot, egy pillanatnyi ijedtségszerű meghökkenést láttam az arcán, aztán mintha kapcsolt volna, visszaváltott közömbös-utálkozóra az ábrázata.

 - Nem szoktunk... köszönni - mondta gúnyosan, a "köszönni" közben kissé el is mosolyodva.

 - De hát akkor...

 Felemelte a kezét. Ő nem mágiázott, még nem tudott, mégis elhallgattam, olyan parancsoló volt ez az egyszerű mozdulat. Még nem sejtettem, milyen határtalan kedvesség volt a részéről ez a fajta eljárás, a türelem, amit irányomban tanúsított.

 - Második lecke: ne beszéljen fölöslegesen, sőt tulajdonképpen egyáltalán ne. - Kis füzetet húzott elő a zsebéből. - Ki sorozta be?

 - Koledö - feleltem egy pillanatnyi gondolkodás után.

 Türelmetlen lapozás. Megint.

 - Lama Koledö méltóságos úr - jegyezte meg mellékesen az ügyeletes, miközben elmélyülten tanulmányozta a noteszét, de nem tudtam megállapítani, gúnyolódik-e, vagy miért mondja ezt.

 Újabb vad lapozás.

 - Neve?

 - Öö, David Porter.

 Közben néhány idősebb fehér ruhás fiú haladt el mellettünk szótlanul. Felmentek a lépcsőn. Távolról néha zsivaly hallatszott, gyerekek kiáltozása és egy-egy kemény, határozott felnőtt-hang, mindannyi elmosódva, ezernyi visszaverődéssel. Az ügyeletes megtalált a feljegyzései között.

 - Menjen fel a lépcsőnamásodikra, kétszázegyesterem, ottvárjon. - Választ sem várva hátat fordított, visszament a fülkébe, és a lábával csukta maga mögött az ajtót. Többet rám se nézett. Mire leült, én tétován megindultam a lépcső felé.

A hátam mögött szólalt meg:

 - Hogy tetszett?

 Odafordultam.

 - Hogy tetszett... csinálni? - kérdeztem.

 - Ez csak egy kis játék volt, nincs semmi jelentősége - mondta.

 Megint eltűnt, de abban a pillanatban meg is jelent a fotelban ülve. Teleportáció! A jelenség annál megdöbbentőbb volt, mivel az előbb állt, a fotelba pedig már ÜLVE érkezett.

 Kábán magam mögé nyúltam, mintha attól féltem volna, hogy eltűnt a fotel; megmarkoltam az ismerős anyagot - a Telepen az ágyam anyaga egy hét után ismerősebb volt -, és leültem.

 - Mint mondtam - szólt Koledö -, a Mesterek hatalmának nincs határa.

 Még mindig kábulatban voltam kissé, de hirtelen eszembe jutott valami, amitől egészen beindult az agyam. Felhúztam a lábam a fotelba, félig térdelve ültem, és izgatottan kérdeztem az öreget:

 - Ezt... ezt én is meg fogom tanulni a Telepen? - kérdeztem.

 - Attól függ, hogy milyen dolgokra szakosodsz.

 Hogy ezt nem egészen én fogom eldönteni, azt persze nem kötötte az orromra.

 - Ha elég szorgalmas vagy - folytatta -, persze előbb-utóbb eljutsz arra a szintre, ahol megtanítják neked, akár meg is tanulhatod magadtól. Néhányan a szervánsok közül később angyalok lesznek!

 - És ők... tudják ezt?

 - Ezt? Ó persze, ők mind sokkal többet tudnak ennél, legalábbis a tisztek. Az előbb mondtam, hogy ez csak játék volt. De rengeteg mindent biztosan meg fogsz tanulni. Sokkal kevesebb unalmas tanulnivalóval fognak ott gyötörni, mint itt, az iskolában.

 Határozottan kezdett megjönni a kedvem az egészhez. Egyvalami különösen megragadott így, hogy már bizonyítva láttam a láma minden szavát. (Igen, ennyire naiv voltam.)

 - Koledö láma, azt mondta, hogy „földi” gyerekek lesznek ott. Eszerint... vannak más bolygók is, amiken élet van?

 - Persze, hiszen itt a Naprendszerben is van más bolygókon fizikai élet, illetve egyes bolygók holdjain: egysejtűek. A Marson viszont "emberek" is élnek, csak a földi tudomány még nem jutott el odáig, hogy érzékelni tudja őket, mivel egészen más frekvenciájú anyagból áll a testük, mint nekünk. Nekik csak úgy nevezett finom fizikai testük van, mint a kísérteteknek. Nekünk is van ilyen finom testünk vagy étertestünk, de mi csak a magunk és egymás durva fizikai testét tudjuk érzékelni, közvetlenül vagy műszerekkel. Más naprendszerekben is élnek megtestesült szellemek, természetesen.

 - Űrlények? Olyanok, mint...

 - Különböző testeket kaphat valaki, mikor leszületik. Attól függ, hogy hova kerül, és hogy milyen sors vár rá. A Földön kívül még nagyon sok helyen élnek humanoidok, némelyeknek csak egy egészen kicsit tér el a testfelépítésük az itteniekétől. Tudtad például, hogy eredetileg csak a fehérek és a feketék földiek? A feketéket nevezhetnénk "bennszülötteknek", a bolygó ősi, természetes gazdáinak: a fehéreket utánuk tenyésztették ki az emberi faj alkotói. A másik két helyi változat pedig idegen származású; a sárgákat (én is félig az vagyok) később telepítették be és adaptálták az emberi léthez nagyon fejlett civilizációk, a rézbőrűek pedig egy "baleset" folytán kerültek a Földre, s szintén egy magasabb hatalom segítségével adaptálódtak.

 Ámultan hallgattam, szóhoz sem tudtam jutni.

 - Vannak nagyobb eltérések is. És vannak, nos vannak - mintha tétovázott volna - más fajok is. Ezt majd a Telepen részletesen megtanítják neked. Vannak például szakszóval megnevezve szaruoidok, egyszerűbb, de kicsit félrevezető szóval sárkányok. Sokat háborúznak velük a humanoidok, bizonyos esetekben azonban jóindulatúak velünk szemben. Eme lények emlékét őrzi a kínai kultúra is. Aztán ott vannak a... bogarak. Mi csak így nevezzük őket. Elméletileg vannak kivételek, de gyakorlatilag kibékíthetetlen az ellentét a két faj, köztük és az emberek között. A Föld korábbi látogatói közül említhetném még a „metanoidokat” is, valamint egy másik fajt, akiket nem kívánok megnevezni, akik körülbelül harminc év múlva meg fogják támadni a Földet. A csata jelentős része az űrben fog lezajlani, de azért elég... kellemetlen idők lesznek azok a földiek számára. - Sóhajtott. - De ez még messzebb van, ahhoz képest, hogy mi az elkövetkezendő néhány évről beszélünk, a kiképzésedről. Ha elég magas szintet, rangot érsz el, te magad is részt vehetsz majd ebben a háborúban.

 - Űrhajóval fognak jönni? - kérdeztem bambán. - Végre biztosan tudni fogják a Földön, hogy vannak idegenek, nem csak találgatni fognak....

 - A találgatás ébren tartja a kíváncsiságot - szólt élénken a láma -, és ez üzletileg is hasznos, azonfelül a tudás hatalom. Bizonyos illetékesek már réges-régen tudják, hogy... szóval, már tárgyalásokat is folytattak más bolygók lakóival. Rengeteg idegen eredetű technológia van a Földön.

 Természetesen a különböző anyagi civilizációk eltérő fejlettségűek. Vannak, akik ókori körülmények között élnek, megint mások összehasonlíthatatlanul fejlettebbek, mint a földiek. Ha úgy szakosodsz, te is meg fogsz tanulni űrhajóval repülni, és más olyan járműveket vezetni, amiket most még csak el sem tudsz képzelni. - Egy pillanatra elhallgatott, aztán ravaszul megtoldotta: - No, akkor én megyek is.

 - Ne! Várjon még, hiszen...

 Felemelte a kezét. Megint az az érzés, mint az utcán, a fejbevágás.

 - Ezt hogy csinálja?

 - Mágia - felelte. De nem szólt többet.

 - De ugye nem ártalmas?

 Nem válaszolt semmit. Folytattam:

 - Csak, mert olyan furcsa érzés, mintha a fejemben a vér...

 - Ne aggódj, nem veszélyes, amit csináltam. Ezt bizonyos energiák bevitele okozza. Most el kell mennem. Tudom, hogy kezdett érdekes lenni, amit meséltem, de sokkal többet már úgysem szabad mondanom. Két óra múlva visszajövök, addig dönts. De akárhogyan is, ami itt történt, amit elmondtam neked, arről nem beszélhetsz soha senkinek.

 - Ha mégis úgy döntenék... szóval, mit kell vinnem...

 - Magadat.

 - Semmit? Semmi mást?

 - Amire úgy érzed, hogy szükséged lehet egy - mosolygott - bentlakásos katonai iskolában, hogy úgy mondjam.

 Én is elmosolyodtam.

 - És hogyan fogunk odamenni, hogyha...

 - Teleportációval.

 Tágra nyílt a szemem.

 - Igen? - kérdeztem lelkesen. - És akkor mennyi holmit vihetek?

 - Ajaj. - Nem vettem észre, hogy valamit nagyon titkol előlem. - Nem hiszem, hogy az angyalok örülni fognak, ha a fél lakást bedobozolva állítasz be a Belépőre. Férjél el valami kisebb bőröndben, ha már mindenáron magaddal akarsz hurcolni különféle kacatokat. Ruhát úgyis adnak. A világon mindent adnak, amire ott szükséged lehet. Van egy jó tanácsom - halkította le a hangját, mintha nem akarná, hogy valaki, talán a Mesterek meghallják (ez a gondolat akkor még nem volt mulatságos, hiszen nem tudtam semmit a Mesterekről) -, inkább könyveket vigyél magaddal, minél sűrűbb betűkkel nyomtatott könyveket.

 - A szüleim - mondtam. - El kéne búcsúznom tőlük, ha egyáltalán...

 - Majd írsz nekik levelet. A Telepen működik posta, jószerivel az egyetlen kapcsolat a külvilággal, a játékosokkal. Azon kívül egy év múlva meglátogathatod őket.

 Nagyon izgatottan próbáltam a részleteket megtudni, pedig szinte biztos voltam benne, hogy nem fogok elmenni. Ilyen hirtelen, egyik pillanatról a másikra, biztosan nem. Volt egy itteni életem, amit legalábbis nyugodtan le akartam zárni. Egy kérdés azért mégiscsak fontosnak tűnt:

 - Egy évig fogok ott maradni?

 A láma összehúzta a száját.

 - Hű, ez nagyon sok mindentől függ. Az alapképzés egy évig tart, de az tényleg csak a legalapvetőbb dolgokból áll. Egy biztos: a szolgálat örök életre szól, halálig tart. Persze, nagyon sokféle élete lehet egy-egy közszolgálatisnak. Azok a híres emberek, akiket hallomásból, tévéből ismersz, részben a Mesterek szolgálatában vannak. Persze a legtöbb közszolgálatisnak fogalma sincs arról, hogy kiket szolgál, öö... hogy is mondjam, „tudat alatti” utasításokkal irányítják őket, bár ez nem a legjobb kifejezés. De erről is tanulni fogsz majd természetesen. Nem is húzom tovább az időt, megyek.

 - Jaj, láma! Muszáj?

- Igen, máshol azonnal szükség van rám. De ebben a pillanatban! Gondold meg ésszel, jó alaposan - hirtelen gyorsította a beszédét, ez egész furcsa volt tőle -, aztán készülj. Itt leszek időben, és indulhatunk.

 Hirtelen eltűnt a fotelból, el sem köszönt. Persze, hiszen nemsokára úgyis visszajön. Én pedig gondolkodni kezdtem, hogyan szereljem le a lámát, hogyan mondjam meg neki, hogy ilyen hirtelen nem mehetek vele?

 Koledö összehúzta a száját, nála ez volt a mesterséges elkomolyodás, aztán beszélni kezdett:

 - Kétszáz évvel ezelőtt... az emberiség úgy döntött, lemond a tekintély konzervdobozos, ám kifogyhatatlan protektorátusáról, és saját kezébe veszi a sorsát, kizárólag az értelem erejére támaszkodva. Azonban kérdéses, hogy a gyermek milyen korban rendelkezik elegendő bölcsességgel, tudással, ...értelemmel, hogy a maga urává váljék. A világ, úgy tűnik, túl türelmetlen volt, ezért is ment végbe az elszakadás folyamata olyan hirtelen, erőszakos módon. Az értelem nem nyújt még elegendő támaszt. Azonnal láthatod, ha valóban körülnézel...

 Én türelmesen ültem, és hallgattam. Kezdetben olyan dolgokról beszélt, amikről tudtam (valamennyit); a világ állapotát elemezte nagy vonalakban. Történelemről, politikáról beszélt, társadalmi jelenségekről, környezetszennyezésről, ilyesmikről. Az újdonság mindabban, amit mondott, a nézőpontja volt: a meggyőződése arról, hogy a világban néhány évtized múlva változások fognak végbemenni, változások sora, ami egy egy-két év múlva bekövetkező világméretű eseménnyel kezdődik majd. És beszélt nekem a különféle szerepekről, amelyekkel az emberek megszületnek. Én kezdettől fogva keresztény nevelést kaptam a szüleimtől, így nem volt semmi rendkívüli abban, hogy Koledö Istenről beszélt.

 - Tehát, mint mondtam, az emberek meg vannak győződve arról, hogy egyéni sorsuk is teljes mértékben saját kezükben van - magyarázott.

 Felmerült bennem a kérdés, hogy hol jövök majd én, mi közöm ehhez az egészhez.

 - Emögött persze az a törekvés áll, hogy istenek akarnak lenni mindannyian. Hiszen az előbb már említettem, ez irányítja minden cselekedetüket. Azonban a világegyetemet Isten irányítja, de nem úgy, ahogy azt te tanultad korábban. Te soha nem hallhattál a Mesterekről: ők kormányozzák az Univerzumot, tévedhetetlen biztonsággal. Valaha ők is közöttünk éltek. Ugyanolyan emberek voltak, mint mi... csakhogy azóta, valamikor, elérték a tökéletességet. Ez tulajdonképpen a buddhizmus egyik alapvető tanítása. Azonban néhányunk számára ez sokkal több, mint egyszerű hit. Magam is sokszor találkoztam a Mesterekkel. Bár ők szellemek, de néha, speciális körülmények között, megtestesülve nyilvánulnak meg. Általában ők sem avatkoznak bele közvetlenül a dolgok folyásába. Különböző emberek, szellemek állnak a szolgálatukban, ezeket utasítják a szükséges cselekedetekre. Én is egy ilyen... szolgájuk vagyok.

 Ez kezdett érdekessé válni. De még mindig nem tudtam, hogy jövök én ide.

 - Hiszen akkor... ugye Ők küldték ide hozzám, láma? - kérdeztem.

 - Pontosan. Ők figyelemmel kísérik minden élőlény sorsát. Tehát, személyesen ismernek mindenkit a világegyetemben. Én... azért jöttem, hogy meghívjalak, az Ő társaságukba... hogy állj be közénk, akik szolgáljuk Őket - és ezáltal az egész világot.

 Ettől a hirtelen fordulattól leállt az elmém. Olyan sok mindent kellett volna gondolnom egyszerre, hogy teljesen megbénultam. Persze, megint a paraméterek hiánya - amiről akkor még nem tudtam.

 - Beszéltem már neked arról, hogy vannak, akik szolgálatra születnek, és vannak, akik csak egyszerű... játékosok. Előfordulhat azonban az is, hogy valaki később lép szolgálatba! Így vagy úgy, mindenképpen szüksége van bizonyos képzettségre egy embernek ahhoz, hogy szolgálni tudjon.

 - De mit kellene tennem? - kérdeztem hirtelen.

 - Vállald el a szolgálatot!

 - De... akkor mit kell...? Szóval, mi van, ha elvállalom?

 - Ó, ó, hát azt a Mesterek mondják meg, hogy kinek mit kell tennie. Ha a szolgálatot választod, el kell menned tanulni; mint az előbb mondtam, képzésre van szükséged. Van egy telep... ahol különleges, tartalékos, "karmán-kívüli" közszolgálatis szellemek élnek - és itt kaphatnak képzést a hozzád hasonlók, aztán szolgálhatnak ott, a Telepen, vagy visszatérhetnek a földi karma világába, a játékosok közé.

 Zsargonnal teli beszédéből lassan kihámoztam a lényeget.

 - Nekem egyébként is tanulnom kell - mondtam elmosolyodva -, iskolába járok. A szüleim..., nem hiszem, hogy elengednének anélkül, hogy...

 A láma nevetett. Először, mióta leültünk beszélgetni.

 - Egy ilyen nagyságrendű kérdésbe - mondta - a szüleidnek egyáltalán nincs beleszólása! Neked kell döntened, egyedül. Ha vállalod, még ma délután elviszlek a Telepre, és este megbeszélek mindent a szüleiddel.

 - Node, azt hiszik, hogy el tetszett rabolni, és a rendőrség...

 - Ezt csak bízd rám! Nem te vagy az első, akit... beszervezek. Tizenkét éves gyerekeket kell összegyűjtenem, azokat, akiket a Mesterek kijelöltek. Ez a munkám, többek között. Van gyakorlatom a szülők leszerelésében.

 - De ha elmegyek, mi lesz a... mi lesz... mindennel?!

 - Mindennek annyi - vigyorgott a láma. - Az itteni életedet felszámolhatod... magadban. Többé nem számít se az iskola, se semmi.

 - De miért?

 - ..."Miért"? Hogyhogy miért?

 - Miért kell, hogy elvállaljam? Miért én?

 - Hogy miért te, azt nem tudom, a Mesterektől kell megkérdezni. De nem akarsz tenni semmit az emberekért, a világért? Figyelj rám. Tudajdonképpen egy hadseregbe invitállak: a szolgálatban vannak különféle stílusok, itt a Földön pedig, és más helyeken is, jelenleg eléggé hathatós eszközöket kell alkalmazni, mivel az embereket nagyon nehéz befolyásolni. Mindenki csak a saját feje után menne, nem fogad el senkitől tanácsot; mondom, istenek akarnak lenni. Azt mondják magukban: nekem csak ne mondja meg senki, hogy mit csináljak.

 Tehát, mi azért vagyunk, hogy segítsünk a játékosokon. De gondold csak el, milyen nehéz valakin akarata ellenére segíteni! Beláthatod, hogy ehhez speciális tudás, különösen nagy erejű és ügyesen kieszelt odahatás szükségeltetik.

 Beláttam. De biztos voltam benne, hogy nem fogok tudni egy délután alatt dönteni.

 - És... milyen ott az élet? - kérdeztem. - A Telepen.

 - Vannak dolgok, amiket nem mondhatok el - válaszolt -, legalábbis addig biztosan nem, amíg bele nem egyezel, hogy velem jössz. Ha bevonulsz ebbe a seregbe, akkor ott, a Telepen fogod megkapni a képzésed. Az ottani személyzet fog titeket tanítani, az angyalok részvételével. Veled egyidős, földi gyerekekből álló csapatba fognak beosztani. És évek múlva, mikor a kiképzésnek vége, és felnőttek lesztek, átköltöztök a Telepnek arra a részére, ahol az úgynevezett szervánsok élnek; ők azok a közszolgálatisok, akik nem a nagyvilágban tevékenykednek, hanem ott a Telepen.

 Elhallgatott, talán a következő kérdést várta. De én nem szóltam semmit, csak ültem és emésztettem.

 - No? Meg kell emésztened az egészet? - kérdezte. – Akkor azt hiszem, én hamarosan indulok is.

Ahogy ezt kimondta, valahogy megkönnyebbültem. Mintha a döntési kényszer megszűnt volna; az ismeretlentől való félelem alábbhagyott. Kivárom azt a kis időt, amíg Koledö továbbáll, aztán el is felejthetem az egészet...

 Mégsem nyugodtam meg teljesen.

 - Nem is tudom - szólaltam meg végül. - Olyan hihetetlen az egész. Egyáltalán hol van ez a Telep?

 A láma elmosolyodott a „hihetetlen” szóra.

 - Azt még nem mondhatom el, hogy hol van. De... azt mondod, hihetetlen. Bizonyítsak?

 Nem válaszoltam semmit. Feszülten vártam, mi lesz itt.

 - Bemutatom, hogy a Mesterek számára nincs lehetetlen - mondta. - Figyelj!

 Összetette a két kezét, mintha imádkozna. Felhúzta a lábát a fotelba, törökülésbe. Félig becsukta a szemét, és a leeresztett szemhéjak mögött látni lehetett, hogy kiüresedett a tekintete. Mintha a semmibe nézne.

 Hallottam a saját felgyorsult szívverésem; aki rászokott, hogy rutincselekedetekkel tölti ki az életét, az mindig fél az ismeretlentől. Két-három másodpercig ültünk így, csöndben, mozdulatlanul, aztán felnyögtem. Kiáltásnak indítottam, de úgy megfeszült minden izmom, hogy nyögés lett belőle.

 Koledö láma ugyanis emelkedni kezdett. Először azt hittem, hogy csak helyzetet változtat a fotelban; a bő ruhától nem láttam, mi történik. A láma azonban felemelkedett húsz centi magasra, aztán már fél méternél tartott; a ruhája lefele lógott, jelezve, hogy a gravitáció változatlanul hat rá. Egészen lenyűgözött a látvány - később a Telepen már nyomasztó volt látni a levitációt, mint a hatalom egyik jelképét. Mosolyogtam, vigyorogtam, aztán nevetni kezdtem. A láma is elmosolyodott, de különben mozdulatlan maradt. Amikor felért a plafonhoz, megállt. A ruhája pedig elkezdett fényleni. Egyre erősebben világított, vörösből átment fehérbe, végül már alig bírtam ránézni. A szobát elárasztotta a fény.

 Azután „felrobbant” - hirtelen egy éles, rövid durranás hallatszott, ugyanakkor megremegett a padló egy kicsit, közben felvillant a ruha olyan erősen, hogy egészen elvakított a fénye. És ezzel véget ért az egész jelenség.

 A fotel előtt álltam, minden teljesen normálisnak látszott, semmi jele nem volt, hogy egy pillanattal azelőtt egy csoda szemtanúja voltam. Levitációról ugyan már hallottam, de ez a világító ruha teljesen új és megdöbbentő jelenség volt.

 Koledö pedig sehol. Egyszerűen eltűnt. Körbenéztem a szobában. Talán tényleg felrobbant, gondoltam, fénnyé alakult a teste.

… Az öreg pedig jött. Lassan lépkedett, mintegy óvatosan, mintha csúszna a járda.

 Már csak öt méterre volt, amikor újra felemelte a kezét; bár a mozdulat ugyanúgy kezdődött, mint az előző, ezúttal csak az orrát vakarta meg - talán. Így utólag, részletes képzés birtokában sem tudom megállapítani, vajon akkor is csinált-e valami olyat, amit én szemmel nem láthattam. Ahogy odaért hozzám, kopasz fején megcsillant a napfény. Mosolygott; de nem úgy, mint a többi ember. Nem udvariasan, de nem is szívből. Derűsen, mint akinek teljesen mindegy, hogy kire vagy min mosolyog.

 - Szervusz - köszöntött barátságosan.

 Szüleimtől megtanultam, hogy az idegen emberek, főleg ha ok nélkül barátságosnak és jóakaratúnak mutatkoznak, veszélyesek lehetnek, mégis azonnal rokonszenvesnek éreztem az öreget, sőt megbíztam benne, egykedvű mosolyával. Nem hagyott szóhoz jutni, azonnal folytatta:

 - Én Koledö Láma vagyok. Szeretnék... - félbehagyta a mondatot, intett a kapu felé és megindult. - Gyere, menjünk. Szeretnék beszélni veled.

 Ilyesmit legfeljebb a tanárok mondtak nekem az iskolában, ha valami miatt nagy komolyan meg akartak róni vagy a lelkemre akartak beszélni. Folytatta:

 - Én tudom, hogy te ki vagy. Nem véletlenül akadtam az utadba.

 Elég lassan beszélt, de gyorsan mentünk, mert hozzám kellett igazítania a sebességét.

 - Mi... - kezdtem mondani valamit, de félbeszakított:

 - Ha kérdésekre kapott válaszok útján akarod megtudni, mit akarok, az sokkal tovább fog tartani. Miért nem hagyod, hogy beszéljek?

 Vártam, mi lesz ebből. Mentünk tovább, nem szólalt meg azonnal. A földszinten laktam, úgyhogy már majdnem odaértünk az ajtóhoz.

 - Tehát. Hosszú sora van annak, amit el akarok mondani. Menjünk be, és nekikezdek.

 - De... én nem engedhetek be senkit, mert...

 Elhallgattatott, mágiával - ezúttal nem emelte fel a kezét. Szétszaladt egy elnéző mosoly az arcán.

 - Tudom - szólt. - Sőt... tiéd ez a lakás? - kérdezte mintegy ötletszerűen.

 - Igen... illetve dehogyis, mármint a szüleimé.

 - És te akkor ide bemehetsz. Mert ők a te szüleid. Más nem mehet be, igaz?

 Nem válaszoltam.

 - Meg tudnád mondani, miért pont éppen ők a te szüleid?

 Két másodperc, mire megértettem a kérdést.

 - Véletlenül lettél te az ő gyerekük, igaz? Talán lehettem volna én is - helyetted. És akkor most én mennék be oda. Helyetted. Igaz?

 Kezdett összezavarni. Végre megszólaltam:

 - Dehát én vagyok a gyerekük. Ön idősebb, mint a szüleim, úgyhogy...

 Persze megint félbeszakított, hiszen tudta, mit gondolok.

 - A nevem Koledö. A láma... Buddhista kifejezés, Koledö Láma: olyasmi, mintha nálatok azt mondaná valaki, hogy ikszipszilon atya.

 - Szóval pap?

 - Igen, tibeti buddhista pap vagyok. És voltam én is tizenkét éves. Ha kicsit később születek, akár most is lehetnék annyi; és lehetnék a szüleid gyereke, helyetted.

 - Node, akkor... szóval... én attól vagyok én, hogy a szüleim gyereke vagyok.

 Emlékszem a jóleső érzésre, hogy végre sikerült megragadnom a lényeget, a hibát az öreg okfejtésében. Már egy kis ideje az ajtó előtt álltunk.

 - Igen? Tehát mi van akkor, ha én születek helyetted? Akkor én vagyok te? - Ez, összevetve az eredeti problémával, még jobban összezavart.

 - De én csak én lehetek! - mondtam, a legegyszerűbb ténybe kapaszkodva.

 - Miért? Ki mondta neked? Olyan sok mindent tanulsz az iskolában, ugye? ...nos, mit tanítottak magadról?

 - Ezt nem értem.

 Gondolkodtam. Még kevésbé értettem.

 - Mit kellett volna tanulnom magamról? És hogyan? Hogyan tanulhat az ember saját magáról?

 - Hát ez az, David. Nem tudod, hogy ki vagy te. Akkor meg...

 - Honnan tudja a nevem?

 - Ha nem tudod, hogy ki vagy te, akkor honnan tudod, hogy nem ÉN vagy te? Ha én vagyok te, akkor ugyanúgy tudom a neved, ahogy te is. És bemegyek ide, ahogy te is.

 - Nem tud összezavarni. - Igyekeztem határozottnak tűnni. - Akkor sem lehet bemenni, édesapám azt...

 - Tényleg nem lehet! Koledö Láma hiába ügyeskedik, nem juthat be, igaz? - Megint mosolygott. - De ha én vagyok te, akkor te vagy Koledö Láma, szóval nem mehetsz be ide!

 Elnevettem magam.

 - Na! Hát ez az! Ön Koledö Láma, én meg én vagyok, ez nyilvánvaló; az én zsebemben van a lakás kulcsa!

 Diadalmasan néztem az öregre.

 - Igaz. De ha én vagyok te, akkor az én zsebemben van.

 - Na jó! - mondtam, és a zsebembe nyúltam, a kulcsot keresve. - Ha én vagyok Koledö Láma és viszont, akkor Koledö Lámánál van a kulcs, ő fog most bemenni ide, Davidke pedig kint marad! Viszlát! - mondtam nevetve, nem azért, mert ott akartam hagyni, hanem hogy jelezzem, a játszmát megnyertem.

 A láma kacagott. Teljesnek éreztem a diadalt, csak a kulcsomat nem találtam.

 - Megtaláltad a lényeget! - mondta az öreg nevetve. - Egész jó, igen, nagyon jó!

 Én azonban kezdtem megrémülni. Hol van a kulcsom? Csak nem elhagytam? A farzsebemben volt, onnan nem tudják kivenni úgy, hogy ne vegyem észre - legalábbis én ezt hittem. A Telepen Poräx gyakran kilopott ezt-azt a zsebemből. A láma nagyon jól mulatott, láthatóan nem vette észre, hogy valami nincs rendben.

 - Nem találom a kulcsom - néztem enyhén sápadtan Koledöre. - Nincs a zsebemben.

 Ahogy kimondtam, hirtelen megéreztem, milyen rossz a helyzet, a szüleim későn érnek haza, addig nem tudok bejutni, ráadásul le fognak szidni a gondatlanságért, hogy elhagytam a lakáskulcsot.

 A láma hirtelen elkomolyodott. Azt hittem, arra gondol, hogy be akarom csapni. De egy másodperc gondolkodás után felderült az arca.

 - Egészen összezavartál - szólt. - Bravó! Azt mondod, nincs a zsebedben a kulcs. Pedig ott van. Csakhogy - és felemelte az ujját - te Koledö Láma zsebében keresed a kulcsodat. Ott pedig tényleg nincs.

 Megdermedtem. Végiggondoltam, amit mondott, és azt, amit mindez jelent. Az nem lehet. Hiszen a kulcs volt...

 - Igen – bólintott, és válaszolt gondolatomra: - A kulcs volt a bizonyíték, hogy te vagy te. Látod, most meglátjuk, a kettőnk közül kicsoda TE. - Benyúlt a ruhája alá. Megfagyott a vérem. Nem lehet...

 De az öreg mosolyogva előhúzta az én kulcscsomómat.

 - Nem, Láma bácsi - mondta, engem utánozva -, nem lehet bemenni. Tessék innen elmenni. - Bedugta a kulcsot a zárba. - Tessék engem békénhagyni.

 - Ellopta!! - suttogtam.

 Erre nevetni kezdett. Rám nézett. Látta halálra vált arcomat, a döbbenetet, a rémületet, a tanácstalanságot. Rázkódott a nevetéstől. Ezt látva egy kicsit megnyugodtam; nem gúnyosan nevetett, kárörömmel, hanem mint aki egy ártalmatlan tréfát eszelt ki.

 - Dehogy loptam. Hiszen végig nálam volt.

 - A kapunál még a zsebembe nyúltam, és megmarkoltam...!

 - Dehogy is. Én markoltam meg. Hogy került volna Koledö Lámához az én kulcsom?

 Kinyitotta az ajtót. Belépett a lakásba, én utána. Tudtam, hogy játék, amit csinál, mégis azon gondolkodtam, mit tegyek, ha nem az. Az öreg úgy mozgott, mintha tényleg a saját lakásába ért volna haza.

 - Köszönöm, hogy hozta a táskámat - mondta, és a vállamon lévő táska után nyúlt.

 Megint nevetni kezdett. Bezárta az ajtót, aztán elindult befelé.

 - A cipőt tessék levetni! - szóltam rá; egyúttal így próbáltam megbizonyosodni arról, hogy nincs rossz szándéka.

 - Nem koszos a lábam - felelte, hátra se fordulva. - Ha egyetlen lábnyomot is találsz, felnyalom.

 Olyan határozottan lépdelt előre, mintha legalább századszor lenne nálunk vendégségben, és csukott szemmel is tudná az utat.

 - Dehát az utcáról tetszett...

 - Hidd el, hogy nem koszos. - Hátrafordulva nekitámaszkodott a szoba ajtajának, és rám nézett. Hirtelen eszembe jutott, hogy kezdte a mondókáját. Milyen idegen volt akkor! Most úgy éreztem, mintha már egy hete ismerném, vagy még régebben.

 - Ez a játék megindította az agyadat, és mellékesen bejutottam vele. Hagyjuk abba!

 - Tudom, hogy csak azért csinálta - feleltem a cipőmet kikötve -, hogy juthasson a lakásba.

 - Nem elsősorban a lakásba akartam bejutni. Inkább a fejedbe. Meg a szívedbe.

 Hogy ez mennyire sikerült neki, azt csak sokkal később ismertem fel; két nap után, mikor már úgy emlékeztem vissza minderre, mintha két éve történt volna.

 Bementünk a szobába, és mindezek után nem küzdöttem tovább, leültettem a lámát. Mondja csak, amit akar; nincs ártó szándéka, erről már megbizonyosodtam. (Milyen naiv voltam!)

  1988-ban kezdődött az egész, a tizenkettedik születésnapom után nem sokkal, talán egy-két héttel – akkor még szállt az idő, tudni véltem, mennyi egy hét, tudni véltem az idő és a valóság súlyát. Hazafelé tartottam az iskolából, és el sem tudtam képzelni - soha nem is jutott eszembe -, hogy lehet másmilyen élete is egy embernek, pláne nekem. Éreztem a dolgok „természetes rendjét”, biztos voltam benne, hogy mindennek úgy kell történnie, ahogy történik - mint minden ember, aki rutincselekedetekkel, gépies reakciókkal élve válaszolgat a monoton külvilág megszokott hatásaira. Hazafelé menet nem voltam igazából tudatában, hogy hol vagyok vagy hogy milyen ruha van rajtam, de annak se, hogy én ki vagyok; nem vettem észre a táskát a kezemben, pedig akkori erőmhöz viszonyítva elég nehéz volt, nem vettem észre a barna festéket a kapun. És nem vettem észre az embereket magam körül (felnőttek - idegenek); egészen addig, amíg meg nem tört a monoton minta.

 A dolgok megváltoznak, az ember kizökken a ritmusból, spontán módon kezd reagálni a környezetre - s utólag persze mindig sokkal jobban tudja, mit kellett volna csinálni, utólag felemlegeti, "jaj, miért is nem gondoltam meg jobban..." Persze én Ott megtanultam, hogy a gondolkodás paraméterezett elmeműködés, ha a paraméterek ismeretlenek, szó sem lehet gondolkodásról. Aznap délután viszont még annyit sem tudtam, mint a játékosok - Ott így neveztük a „közönséges halandókat” -, hiszen köztük is csak egy gyerek voltam.

 Tehát még nem egészen automatikus.

 A ruházata miatt felfigyeltem egy emberre, tőlem harminc, a kaputól körülbelül húsz méterre. Valahogy úgy nézett ki, mint egy pap. Jobb hasonlatot akkor még nem tudtam, még nem sokszor láttam buddhista lámát, illetve szemtől szembe soha. A templomban láthattam a papokon hasonló öltözéket, de ez valahogy nagyobb, bővebb és mutatósabb ruha volt. Az ember, akit úgy vett körül, hogy a testalkatát egyáltalán nem lehetett megállapítani a bő lebernyegben, azonnal felemelte szemét az útról, és egyenesen rám nézett; tulajdonképpen nem találkozott a tekintetünk, ilyen távolságból nem láttuk jól egymás arcát, de éreztem, nem csak nézelődik, hanem tudja, hogy én itt felfigyeltem rá. Talán azt is tudja, hogy én ki vagyok.

 Meg is lepődhettem volna, de nem volt időm - amit rám nézett, rettenetesen elzsibbadt a fejem. Olyasmi érzés volt, mint amikor hosszú fekvés után felpattanok, de a látásom nem homályosult el, és sokkal erősebb ütés volt. Igen, mintha valaki belülről megütötte volna a fejem, vagy mintha a külső légnyomás lecsökkent volna, és a belső nyomás szét akarná feszíteni a fejem.

 Az ember, aki ezt, csak úgy mellékesen, harminc méterről meg tudta csinálni velem, egy hatvan év körüli idős férfi volt, és a földrajztanáromra hasonlított. Felemelte a kezét, mintha intene, vagy esküdne, és az ujjait egy furcsa mozdulattal behajlította. Többé meg sem tudtam mozdulni. Elhagyott a cselekvőképesség ereje. Akkor még nem tudtam, hogy ez - a jelenség, a mozdulat - mágia. A többi játékoshoz hasonlóan azt hittem, hogy mágia, „varázslat”, „boszorkányság” a mesékben van csak, hiszen a köznapi, a valós - valósnak hitt - élethez semmi köze az efféle jelenségeknek. Méghogy mágia. Mégsem tudtam megmozdulni, de úgy éreztem, mintha saját akaratomból állnék ott.

 Az öreg pedig jött. Lassan lépkedett, mintegy óvatosan, mintha csúszna a járda.

Sok töprengés után kezdtem neki ennek... ennek az egésznek. Hirtelen szántam rá magam, és már itt is ülök - írni kezdek, mielőtt meggondolhatnám magam.

 Tudom, most is "látnak", de nem érdekes. Úgyis megakadályozzák, hogy ez a szöveg nyilvánosságra kerüljön, vagy egyáltalán létrejöjjön - ha szükségesnek tartják. Tudom, hogy látszólag ellenük fordítom, amit tőlük tanultam, de azt is tudom, hogy a mi szempontunk soha nem egyezik az övékkel, hiszen mi nagyon keveset tudunk, Ők pedig mindent tudnak.

 Úgy érzem, le kell írnom azt, ami velem, velünk történt... ott, mert onnan nagyon kevesen térnek vissza, ahol én kilenc évet töltöttem 1988 és 1997 között, gyermekkorom javát feláldozva. Remélem, elég jól emlékszem az események logikus folyamatára, és legalább nagyjából meg tudom tartani az időrendet.

 Most biztosan kéne írni olyasmit, hogy ELSŐ FEJEZET, vagy netán ELSŐ RÉSZ, hiszen így tanultam tőlük is - vagy legalább egy nagy egyest kéne írni. De azt hiszem, elég nehéz lenne fejezetekre tagolni az eseményeket, hiszen az idő ott egyáltalán nem tűnik egyenletesnek, sőt sokkal kevésbé tűnik valóságosnak, mint itt (azt hiszem, ez is az Ő trükkjük), ráadásul nem biztos, hogy a logika fonalát követve mindig meg tudom tartani a cselekmény egyirányú menetét, és főleg szeretném elkerülni azt a látszatot, hogy regényt írok. Csak emlékezem. Emésztem azt, amit láttam és tapasztaltam.