1988-ban kezdődött az egész, a tizenkettedik születésnapom után nem sokkal, talán egy-két héttel – akkor még szállt az idő, tudni véltem, mennyi egy hét, tudni véltem az idő és a valóság súlyát. Hazafelé tartottam az iskolából, és el sem tudtam képzelni - soha nem is jutott eszembe -, hogy lehet másmilyen élete is egy embernek, pláne nekem. Éreztem a dolgok „természetes rendjét”, biztos voltam benne, hogy mindennek úgy kell történnie, ahogy történik - mint minden ember, aki rutincselekedetekkel, gépies reakciókkal élve válaszolgat a monoton külvilág megszokott hatásaira. Hazafelé menet nem voltam igazából tudatában, hogy hol vagyok vagy hogy milyen ruha van rajtam, de annak se, hogy én ki vagyok; nem vettem észre a táskát a kezemben, pedig akkori erőmhöz viszonyítva elég nehéz volt, nem vettem észre a barna festéket a kapun. És nem vettem észre az embereket magam körül (felnőttek - idegenek); egészen addig, amíg meg nem tört a monoton minta.
A dolgok megváltoznak, az ember kizökken a ritmusból, spontán módon kezd reagálni a környezetre - s utólag persze mindig sokkal jobban tudja, mit kellett volna csinálni, utólag felemlegeti, "jaj, miért is nem gondoltam meg jobban..." Persze én Ott megtanultam, hogy a gondolkodás paraméterezett elmeműködés, ha a paraméterek ismeretlenek, szó sem lehet gondolkodásról. Aznap délután viszont még annyit sem tudtam, mint a játékosok - Ott így neveztük a „közönséges halandókat” -, hiszen köztük is csak egy gyerek voltam.
Tehát még nem egészen automatikus.
A ruházata miatt felfigyeltem egy emberre, tőlem harminc, a kaputól körülbelül húsz méterre. Valahogy úgy nézett ki, mint egy pap. Jobb hasonlatot akkor még nem tudtam, még nem sokszor láttam buddhista lámát, illetve szemtől szembe soha. A templomban láthattam a papokon hasonló öltözéket, de ez valahogy nagyobb, bővebb és mutatósabb ruha volt. Az ember, akit úgy vett körül, hogy a testalkatát egyáltalán nem lehetett megállapítani a bő lebernyegben, azonnal felemelte szemét az útról, és egyenesen rám nézett; tulajdonképpen nem találkozott a tekintetünk, ilyen távolságból nem láttuk jól egymás arcát, de éreztem, nem csak nézelődik, hanem tudja, hogy én itt felfigyeltem rá. Talán azt is tudja, hogy én ki vagyok.
Meg is lepődhettem volna, de nem volt időm - amit rám nézett, rettenetesen elzsibbadt a fejem. Olyasmi érzés volt, mint amikor hosszú fekvés után felpattanok, de a látásom nem homályosult el, és sokkal erősebb ütés volt. Igen, mintha valaki belülről megütötte volna a fejem, vagy mintha a külső légnyomás lecsökkent volna, és a belső nyomás szét akarná feszíteni a fejem.
Az ember, aki ezt, csak úgy mellékesen, harminc méterről meg tudta csinálni velem, egy hatvan év körüli idős férfi volt, és a földrajztanáromra hasonlított. Felemelte a kezét, mintha intene, vagy esküdne, és az ujjait egy furcsa mozdulattal behajlította. Többé meg sem tudtam mozdulni. Elhagyott a cselekvőképesség ereje. Akkor még nem tudtam, hogy ez - a jelenség, a mozdulat - mágia. A többi játékoshoz hasonlóan azt hittem, hogy mágia, „varázslat”, „boszorkányság” a mesékben van csak, hiszen a köznapi, a valós - valósnak hitt - élethez semmi köze az efféle jelenségeknek. Méghogy mágia. Mégsem tudtam megmozdulni, de úgy éreztem, mintha saját akaratomból állnék ott.
Az öreg pedig jött. Lassan lépkedett, mintegy óvatosan, mintha csúszna a járda.
