Egyórás álldogálásunkat csak egyszer zavarták meg, mikor megjött az utolsó újonc a félszázadunkból. Bekopogott a csukott ajtón, és egy másodperc múlva belépett. Az ötödéves pihenjt vezénylet nekünk, és arra fordult.

 - Hello, én...

 - Na! - kiáltott rá hirtelen a gyerekre, aki erre persze elhallgatott, és dermedten várta a folytatást.

 Az ötödéves megvakarta a tarkóját. Háttal állt nekünk.

 - Persze, még nem tudja, hogyan kell jelentkezni. Újoncabb az újoncoknál is. - Felénk legyintett. Bennem egy kis büszkeséghullám áradt szét, máris bennfentesnek éreztem magam, és tudom, többen így voltak még a teremben. Ez a fiú már kezdte eltanulni a bizalomkeltés technikáját.

 - Én izére jöttem, ööö, az ügyeletes...

 - Maradjon már veszteg! - szólt nem túl hangosan, nagyon türelmetlenül az ötödéves. - Éppen álldogálunk, ha nem látná. Maga is ehhez a félszázadhoz fog tartozni. Csatlakozzon hozzánk bátran.

 - Ööö, mit csináljak?

 - Kussoljon, főleg. Azt, amit a többiek. Álljon.

 Az új fiú állt. Mint egy játékos.

 - Nem tud állni se. Vigyázz.

 A gyerek tétovázott. Kis táska volt a kezében, azt letette a földre, és vigyázzba állt, legjobb tudása szerint. Azért a biztonság kedvéért megkérdezte:

 - Te valami felügyelő...

 Még egy mondatot sem sikerült befejeznie eddig. Most is félbeszakították:

 - Csak akkor beszéljen, ha kérdezik! Magának külön elmondom, én ötödéves vagyok. - Felénk fordult. - Nem tudja még, hogy' mennek itt a dolgok. Mutassuk meg neki, oké? - szólt hozzánk cinkos hangon. - Vigyázz!

 Visszhangzó csattanás; megállapítottam, hogy a vigyázzállásunk már kezd katonás lenni. Persze csak én hittem, hogy nagyot szólt: a hangerő felét az öt tavalyi fiú produkálta, a másik felét mi újoncok, negyvennégyen.

 - Leülni! Fel!

 Végrehajtottuk. Az ötödéves bólintott. Visszafordult az új gyerek felé:

 - Látja, így kell ezt. Álljon csak, mint a többiek.

 Innentől kezdve nem szólt semmit, de „elfelejtett” pihenjt vezényelni. A lábam tíz perc után kezdett sajogni, már egyébként is hosszú ideje álltunk. Legszívesebben szóltam volna, hé, mondjon már egy pihenjt - de már ráéreztem, hogy milyen itt az alaphangulat. Kuss legyen.

 Az ötödéves egyszer csak megint odafordult az ajtóban álló fiú felé:

 - Mi a neve?

 - Zenon.

 - Nagyszerű! Végre valaki, aki tudja a nevét! - Persze csak mi értettük, mire gondol.

 - Jöjjön ide elém! - A fejével felénk intett.

 A gyerek tétován megindult, kérdően nézett a másikra, hogy hová kell állnia. "Oda", mutatott a fejével a legközelebbi - már foglalt - ágyra az ötödéves.

 A fejem már kezdett fájni, a tiszta levegő miatt. A tüdőmben a fájdalmat most már nem nagyon éreztem, de azért még néha köhögnöm kellett volna. Nem mertem.

 Már egészen alacsonyan állt a nap, de még mindig furcsán fehér fénye volt. Hat óra lehetett, mikor végre megtört az egyhangú álldogálás. Az ötödévesnek becsületére váljon, hogy velünk együtt állt, igaz nem vigyázzban, bár ennek nem sok jelentősége van. Az ötödévesek már vigyázzállásban tudnak aludni. Elkezdett magyarázni, halkan, mintegy maga elé, a hangja mégis betöltötte az egész termet:

 - Tudják, korcsoportok vannak a tanoncok között. Az elsősök, másodikosok például egyenrangúak. Minden évfolyamezred tagjai a náluk legalább két évfolyammal magasabb fokú tanoncoknak tartoznak engedelmességgel. Így az elsők, akiknek utasítási jogkörük is van, a harmadévesek. Ők például nekünk ötödéveseknek és a hatodéves tanonc uraknak tartoznak engedelmességgel. A tanoncok fölött vannak rangban a szerváns urak, akik a barakktól nyugatra élnek, a főépületben, fölöttük az angyal urak, akik fölött a tiszt urak állnak. A tiszt urak fekete ruhát hordanak, az angyal urak fehéret.

 Ennyi. Egy szó sem esett a Mesterekről, de azt már sejtettem, hogy a fehér kabátos „emberek” valójában angyalok voltak.

 - Maguk egyelőre mindenkinek engedelmességgel tartoznak, a saját korcsoportjukat kivéve! Az évfolyamezredük harminc félszázadból áll.

 Később nyílt az ajtó. Azt hittem, a Nox nevű „angyal” jött vissza, de nem: egy sötétszürke tanoncruhás, egészen hihetetlenül szürke arcú fiatalember lépett be. Nem voltak csíkok a vállán. Az ötödéves felé fordult. Kérdő arc a szürke ing fölött.

 - Ottawa tanonc, ötszáznyolcas félszázad, szolgálattételre jelentkezem, uram!

 A szürke körbenézett.

 - Mi ez, óvoda? - kérdezte. Furcsa kiejtéssel beszélt, és sötét, tompa hangja éppen ellentétben állt az angyalokéval.

 Utólag visszagondolva, az igazság az, hogy Ottawa igencsak megdöbbent és egy kicsit meg is ijedhetett, mikor megpillantotta a szürkét, bár ennek szinte semmi jelét nem adta. Pedig akik a Telepen élnek, ritkán szoktak ijedezni.

 - Jelentem, ez az egyes félszázad, elsőéves tanoncok. Egy órája soroztuk őket - mondta Ottawa közömbös hangon.

 - Látom - mondta az vidáman. Odalépett Swordhöz, aki éppen a lábait igazgatta, hogy menjen bele egy kis vér. Már megint ő, gondoltam dühösen. Miért nem fér a bőrébe?

 - Tiéd az a táska? - kérdezte, fejével egy kis fekete bőrtáska felé intve, ami ott feküdt az ágyon, nem messze a lány mögött.

 - Igen - válaszolt gyorsan, miután hátranézett. Topogott egy kicsit.

 A szürke mintha nem törődött volna a fegyelmezetlenséggel, újra a táskára nézett, aztán Swordre.

 - Mi van benne? - kérdezte kedvesen érdeklődve.

 Sword nem válaszolt.

 - No - biztatta a szürke. - Mi van a táskádban?

 - Nem hallotta? - szólt közbe Ottawa kissé ideges hangon. - Poräx szerváns úr kérdezett valamit. Válaszoljon, ha kérdezik!

 Poräx hátraintett egy kis mozdulattal Ottawának, mire az összeszorította a száját. Többé nem szólalt meg.

 - No? - kérdezte újra Poräx.

 - Izé..., a cuccom.

 - Izéacuccom. Aha, szóval izéacuccom van benne. - Ezt olyan viccesen mondta, hogy többen elkezdtek magukban mosolyogni.

 - Vágjátok már fejbe magatokat! - szólt ránk ekkor, mintha tréfálkozott volna. Nem tudtuk, hogy most komolyabb a helyzet, mint mikor Nox üvöltött.

 Erre aztán még jobban mosolyogtak, összeszorítva a szájukat. Igazából nem voltak megijedve, olyan ártalmatlan kis vicces figurának látszott ez a Poräx.

 - Mi ez, humorszázad? - kérdezte. Ettől aztán már mindenki nevetni kezdett. Nem is az volt a vicces, amit mondott, hanem ahogy mondta. Az arca, és a hanghordozása olyan volt, mint egy humoristának. Mintha valami kabarét néznénk, ami a sereget karikírozza. Poräx olyan volt, mint aki komolynak akarna látszani, mégis viccel. Hátranézett Ottawára. Közben én odasandítottam a tavalyiakra, nagyon gyors mozdulattal. Ők teljesen komolyan álltak, mint akik nem is láttak, hallottak semmit. Olyanok voltak, mint a szobrok. Egyik-másik arcán feszültség, talán ijedtség.

 - Leléphetsz - hangzott Poräx szava kurtán.

 Az ötödéves összecsapta a bokáját, vigyázzba állt, hátraarcot csinált, aztán kiment határozott, gyors lépésekkel a teremből.

 Poräx felénk fordult. Nézett bennünket. Pásztázott a szeme.

 - Állunk a szakadék szélén - mondta félig derűsen, elmerengve. - Állunk és várjuk, mikor és melyikünket fogják tarkónlőni - bólogatott parodizált drámai arcot vágva. - És az a legszörnyűbb - nézett ránk tettetett kétségbeeséssel -, hogy még ürügyet is találnak rá.

 Nagy röhögés.

 - Igaz? - kérdezte közben, de kérdése elveszett a hangzavarban.

 Már nem bírtuk magunkat türtőztetni. Poräx láthatóan nem veszélyes, nem kell tőle félni. Többen újra beszélni kezdtek egymással, néhány szót váltottak, kommentálták az eseményeket. Még Swordöt is oldalba bökte a társa és odasúgott neki valamit.

 Végül csend lett, Poräx már kezdett ideges arcot vágni. Megismételte a kérdést:

 - Igazam van? - Aztán Swordre bámult, egyértelműen tőle kérdezte, szinte követelte a választ. - Igazam van?

 - Ugye? - kérdezett újra, fejét megbillentve, olyan hangon, mintha teljesen együttérezne velünk.

 Mintha ő is kiszolgáltatott áldozat lenne. Bizalmasan kérdezte:

 - Ugye, milyenek?

 A vigyázzállás már teljesen szétment. Újra hátra tudtam nézni az öregekre. Álltak, mint akit odatettek. Kezdtem rájönni, hogy be vagyunk csapva.

 Sword nekibátorodott. A hülye!

 - Igen. Én csak beszélgettem, azt sem tudtam, mi a helyzet, hogy ezek is parancsolhatnak nekünk, és akkor erre... úgy csinálnak különben is, mintha valami hadseregben lennénk. Ezek itt katonásdiznak velünk, ilyen...

 - Lett valami bajod? - kérdezte Poräx naiv arccal.

 - Nem, de elkezdtek tornáztatni, leülni, felállni, mint a hülyegyereknek. Itt szórakoztak velem, aztán az egész osztállyal...

 Elhallgatott, látta, hogy valami baj van. Poräx nagyon fürkészően nézte a lányt, mereven, csodálkozva, szinte vörösen ragyogott a szürke arc.

 - Nahát, tényleg? - kérdezte aztán szórakozottan.

 Balra fordítva felemelte a fejét, és a szeme sarkából rápillantott Swordre. Aztán legörbült a szája széle. Visszafordította a fejét. Iszonyú erővel csattant fel a hangja:

 - Sword tanonc, leülni!

 Majdnem belesüketültünk. Sword szinte összerogyott. Pedig Poräx nem ordított, egyszerűen csak beszélt. Mintha ki lett volna hangosítva a terem.

 - Fel! Le! Fel! Le! Fel! - kiabálta olyan gyorsan, hogy Sword nem tudta követni. - Miért nem követi az ütemet? - halkított.

 - Nem bírom - mondta Sword, miközben feltápázkodott.

 - Nem akarja! LE!! Föl! Le! Föl! Gyerünk, mozgás! Le! Föl! Hátra arc!

 Sword vonakodva hátat fordított neki. Poräx odament mögé.

 - Leguggolni! Felállni! Le! Fel! Le! Fel! - harsogta a fülébe. Aztán:

 - Feküdj!

 Sword ezt is megtette. Kezdett beletanulni.

 - Félszázaaaad... feküdj!! Fel! Feküdj! Fel! Le! Fel! Sorakozó!

 Na ez nem ment baj nélkül. Még nem tudtuk, hogyan kell sorakozni. Poräx türelmesen várt. Mikor elkészültünk, véletlenszerű rendben, görbe vonalban állva az ágyak közötti tág részen, elkezdett sétálni „arcvonalunk” előtt.

 - Pontosan ötven szerencsétlen újonc. Köztük egy izéacuccomos, beszélgetős Sword. Pontosan - felemelte az ujját -, pontosan negyvenegy másodpercig sorakozott ez a bizonyos banda. Negyvenegy!! Namajd... hát igen. Nem az én dolgom lesz betörni a seggüket, majd az angyal úr megteszi. Az angyal urak. Nohát.

 Még negyvenegy másodperc alatt sem sikerült volna sorakozni, ha nincsenek ott a tavalyi fiúk, akik elkezdték a sort. Melléjük állt be végül mindenki, így alakult ki a viszonylagos rend.

 Poräx megállt egy helyben.

 - Jobbraaaa át! ...majd ezt is. Alakzatot tartva kivonulni a folyosóra.

 Odakint levonultatott bennünket a lépcsőn. Kezdtünk úgy élni, mint bárki más a barakkban.