Még talán soha nem vert olyan gyorsan a szívem, mint ezekben a pillanatokban. Koledö mellett álltam, aki készülődött, magában mormogott valamit - mantrát, vagy talán a Mesterekkel beszélgetett valahogyan? Látszólag nem is törődött velem. Bal kezemben ott szorongattam a régi, kopott kis szürke bőröndöm fülét, benne a „kacatok”, amiket magammal akartam vinni.

 Koledö felemelte a jobb kezét, a balt kinyújtotta felém, fogjam meg. Világosan éreztem, milyen hatalmas erő van Koledöben, még az egyensúlyát is éreztem, azt, hogy az energia nagy része most a felemelt jobb kezében koncentrálódik. Remegtem. Fogalmam sem volt, mi lesz ebből. Csak azt reméltem, nem fog nagyon fájni. A bizonytalanságnak véget akartam vetni, meg akartam kérdezni az öreget, „ugye nem fog fájni?”, de már nem mertem megszólalni. Tudtam, a nagy csoda bármelyik pillanatban bekövetkezhet. Felkészülten akartam várni azt, amire nem lehet felkészülni. Éreztem, hogy rendkívüli dolog fog történni; bár azt hittem, ez ugyanolyan teleportáció lesz, mint amit Koledö bemutatott nekem korábban, fogalmam sem volt, mennyivel komolyabb művelet következik. Úgy tűnt, egyre növekszik az energia a lámában, százhetvenes pulzussal észrevételeztem, hogy az egyik pillanatban elérte a csúcspontot. Aztán megszűnt, visszaállt az egyensúly az öreg két oldala között.

 - Kész - mondta halkan, és leengedte a kezét. Mindkét tenyerem síkosra izzadt, a bőröndöt csak azért tudtam tartani, mert görcsbe szorult rajta a kezem.

 Határtalan megkönnyebbülést éreztem, de ott volt még a kérdés: hogyhogy "kész"? Még mindig remeg a térdem, és még mindig itt vagyunk. Hol a Telep, a Koledö által emlegetett „Belépő”, ki tudja, melyik részén a világnak?

 Egyszerre vak sötétség vett körül. Mintha kihunyt volna a Nap; pillantásnyi átmenettel történt. Koledö már nem fogta a kezem, de tudtam, még mindig ott van mellettem. A testemet sem éreztem teljesen, de még megvolt; bár nem láthattam, tudtam, hogy van kezem és lábam, csak éppen nem tudok mozogni, illetve a mozgás ebben a különös állapotban értelmét veszítette.

 Aztán hirtelen fényesség gyúlt. Óriási fényesség, ami irány és forrás nélkül körülölelt. Közben azonban, valahol belül, még mindig láttam a sötétséget: egy fekete képernyő volt, amin szédületes gyorsasággal kezdett megjelenni valami szöveg. Zöld betűk. Nem egybefüggő szöveg volt, sorokból állt, rövid kijelentésekből, számokkal megtűzdelve - mint valami számítógépes program a képernyőn. Időnként egy pillanatra lassult a kiíródás, villanásnyi rövid szünetet tartott némely sorok előtt. Nem emlékszem semmire a feliratok közül, a fényt sokkal erősebben láttam, a képernyőt mintha csak képzeltem volna.

 A fény hirtelen hatalmasra növekedett, mintha az előbb csak ízelítőt láttam volna; az csak egy fehér papír volt, ez pedig a Nap - vagy inkább egy szupernova. Valójában egy robbanás történt, olyasmi, mint amit Koledö produkált, csak milliószor, milliárdszor nagyobb, én pedig a közepében álltam, Koledövel, és valahol a bőröndöm is ott volt, a tudatom hátuljában, a bal oldalon. A villanástól meg kellett volna vakulnom, de láttam, a dörrenés pedig akkora volt, mintha egy hatalmas űrcirkálót vezetve - készülődés közben sokszor gondoltam erre - kamikazeként fénysebességgel rohantam volna neki egy bolygó felszínének. Egy pillanatig tartott az egész. Darabokra törtem, porrá égtem, azután szublimáltam. Lámástól, bőröndöstül.

 Magamhoz tértem; úgy tűnt, nem sokáig lehettem eszméletlen. Fehér csempés, üres helyiségben találtam magam. Fent, a plafon mellett sárgásfehér tejüvegen át szűrődött be a fény. A levegő szinte valószerűtlenül tiszta volt. A bőröndöm az egyik sarokban feküdt, én félig rajta. Lecsúsztam róla, s felültem. Koledö sehol. Egy barna ajtó állt tőlem balra. Felkeltem a földről, és felemeltem a bőröndömet. A levegő furcsán kaparta a torkom. Kinyitottam az ajtót, és kinéztem.

 Előttem, ameddig a szem ellát, füves puszta, aztán messze, legalább egy kilométerre valami azonosíthatatlan csík - úgy nézett ki, mintha a föld meggyűrődött volna, akár valami abrosz, ötven-száz méter magas vonulatot képezve. A tüdőm egy kicsit fájt, tompán, középen egy kicsit élesebben. Kiléptem az ajtón, s megtudtam, egy nyári konyha méretű épületecskében tartózkodtam idáig. Tudtam, hogy ez a Belépő, ide érkeznek az emberek teleportációval, csak nem értettem, minek kell ehhez egy külön kis épületet fenntartani. Nyilván nem olyan gyakori dolog a teleportáció, repülővel szoktak ide jönni, vagy hajóval; nyilvánvaló feltételezés volt, hogy a Telep egy szigeten van, hiszen így a legkönnyebb elzárni a világ elől, a karma világa elől, ahogy Koledö mondta.

 Ahogy jobban körülnéztem, megpillantottam két tereptárgyat jobbra, nagyjából egy kilométerre. Meg tudtam állapítani, hogy óriási épületek. Nagyvárosi gyerekként már hozzászoktam a hatalmas felhőkarcolókhoz, azonban ezek másként festettek: nem voltak különösebben magasak, de az alapterületük igen tekintélyes lehetett. Sokkal messzebb, egészen jobbra - három óránál, ahogy később mondtuk - egy sötét foltot láttam, de arról már nem tudtam megállapítani, hogy micsoda. Azt rögtön észrevettem, hogy a terep teljesen egyenletes, valószínűleg mesterségesen alakították ilyenre. Az ajtónál egy kavicsos út indult jobbra. Balra, nem messze tőlem, a kerítés egészen közel volt. Ott jól megnézhettem a gyűrődést; biztosan láttam, hogy mesterséges, az aljában pedig még egy tíz méter magas fekete kerítés is védte a Telepet. Talán mégsem szigeten van? Lakott vagy legalábbis emberjárta területek lehetnek a közelben? A határvonal sok-sok kilométer hosszan húzódott, balra-előttem kanyarodott, elment az épületek mögött, megint kanyarodott, aztán megint, de a másik irányba; tekergett, mint egy kígyó. Csak most vettem észre, hogy messze a két épületen túl is van valami sötét derengés.

 Az út egészen sima felületű, sárgás kavicsokkal volt kirakva. Elindultam. Bosszantott, hogy itt maradtam segítség nélkül, azt sem tudtam, hova kell mennem, mit kell csinálnom. Elkezdtem köhögni. Tudtam, hogy tiszta a levegő, sőt annyira tiszta, hogy éppen ettől köhögök. Egészen könnyű volt beszívni.

 Közben nyomoztam. Azt már biztosan tudtam, hogy nem telt el sok idő, hiszen a Nap állása szerint négy óra, fél öt lehetett. A Nap valahogy furcsán fehér volt, nem olyan sárga, mint megszoktam - persze, biztosan a tiszta levegő miatt... Fülledt meleg volt, az égen egyetlen kis felhőfoszlány sem látszott. Az időjárás pontosan megfelelt az otthoninak - kora szeptember. Ebből arra következtettem, hogy az északi féltekén maradtam, hasonló szélességen, mert nem volt sokkal melegebb; talán egy kicsivel délebbre vagyok, mert az ég szokatlanul tiszta, nyári hőség van, a levegő pedig majdnem teljesen mozdulatlan.

 Negyed óra után elértem az úton egy leágazáshoz, de egyenesen tovább haladtam. Aztán kereszteződést pillantottam meg. Balra a két épület, jobbra a nagy semmi, előttem pedig, most már láttam, egy hatalmas, fél kilométer széles, de nem különösebben magas épület. Ez volt a barakk, az elkövetkező hosszú korszak otthona. Elindultam felé.

 Az út egyszerre véget ért, beletorkollott egy merőleges, ugyanolyan kavicsos, pontosan ugyanolyan széles útba. Jobbra volt tőlem a barakk udvara, ahol embereket láttam mozogni. Arrafelé indultam. Hirtelen ötlettel levágtam az utat, és a fűben egyenesen az udvar, illetve az emberek felé indultam. Végre valaki, akitől megkérdezhetem, hogy mi a teendő.

 Összesen ötven percet gyalogoltam. Az épület, most már tisztán láttam, egy legalább négy-öt hektáros U alakú alapterületet foglalt el. Az emberek, akiket láttam, lassan haladtak dél felé; persze fogalmam sem volt, merre van dél, de később mindig így beszéltünk az irányokról a Telepen, a Nap mozgása alapján. Amerről jöttem, az volt dél. Nyugatra a két épület és a kerítés. Északra a barakk. Az emberek már majdnem túlértek az udvar szürke foltján. Feléjük haladtam, kicsit jobbra tartva, hogy pont keresztezzem az útjukat.

 Mikor odaértem, akkor láttam, hogy a szürke terület, amit hirtelen betonnak néztem, felém egy vörös kavicsos, széles útban folytatódik. Négyen mentek lefelé - a barakktól távolodva - ezen a főúton, egymás mellett, egyszerre lépve, szótlanul. Mind a négyen fehér ruhát viseltek. A két oldalsó Koledö láma csuhájának egyszerűsített változatát hordta, illetve egy ahhoz hasonló fehér kabátot, alatta fehér inget, nadrágot és csizmát. Minden ruhájuk valami meghatározhatatlan anyagból készült. Csodálkoztam, hogyhogy nincs melegük ezekben a nagy, nehéz göncökben; láthatóan egyáltalán nem izzadtak. Azok, akiket közrefogtak, ugyanígy voltak öltözve, csak nekik nem volt kabátjuk és valami szandál vagy saru volt a lábukon. Tizenöt év körüli fiúk voltak, három vékony csíkot láttam a vállukon. A szélsők felnőttek voltak; talán ők a tanárok, gondoltam. De miért vannak egyenruhában? Talán inkább valamiféle alkalmazottak? S hol vannak az „angyalok”?

 Fapofával lépegettek egymás mellett, most már viszonylag gyors tempóban. Közvetlenül eléjük értem, de nem is törődtek velem. Mintha ott sem lennék.

 - Elnézést! - szólítottam meg őket.

 Rám néztek csodálkozva, a srácok majdnem döbbenten, vagy felháborodva, a két szélső pedig enyhén elnézőbb arccal. A bal oldali mondott valamit, egy szótagot, nagyon halkan; csak egy "j" betűt hallottam belőle.

 - J - nyögte alig kinyitott szájjal, erre a két gyerek úgy állt meg, mintha falba ütközött volna.

A felnőttek is megálltak, ők sokkal megfontoltabban. Feltűnt nekem, hogy milyen egyenes a tartásuk, milyen laza és mégis fegyelmezetten célszerű a mozgásuk. Elébük álltam.

 - Elnézést, azt szeretném megkérdezni, hogy... szóval én most érkeztem, és...

 - Újonc - szólalt meg a bal oldali.

 Földöntúli hangja volt, egészen sima, tisztán csengő és meleg. A legmélyebb tartományokban is rezgett, de egészen éles, magas színezete is volt.

 - Bemegy a barakkba. – Két centis fejrántással intett maga mögé, az épületre. - Bent balra az üveges fülkénél jelentkezik az ügyeletesnél.

 Az "üveges fülke" említésénél az egyik gyerek arcán enyhe mosoly derengett fel, mintha valami vicceset vagy szokatlant mondott volna a férfi. Újabb egycentis rántás, ezúttal előre, és egyszerre megindultak mind a négyen.

 Bent az épületben, amit ők barakknak neveztek, leesett az állam. Talán egy barakkra számítottam. Inkább olyan volt, mint egy templom. Hatalmas előcsarnokba léptem, díszesen faragott oszlopok futottak a mennyezet felé magasan a fejem felett, a szemközti falon festmények és - hihetetlen! - valamilyen ismeretlen nyomtatási eljárással odafestett fényképek. Filmekből kivágott kockák. Fehér ruhás fiúk szabályos alakzatban állnak. A festmények legtöbbje nem ábrázolt semmit, csak színes kavargást, ami nyugtatólag hatott az emberre. A padló kövezett volt, mint egy iskolában, de nem olyan kopott és elhasznált, hanem mély, tiszta színekben játszó gyönyörű üveges csillogással terült el előttem. Egyáltalán, minden úgy festett, mintha tegnap adták volna át az épületet.

 És a légkör! Nem is a látvány volt rám a legnagyobb hatással, hanem az épület kisugárzása, a hely szelleme - bár ez szoros összefüggésben állt a látottakkal is. De valami szokatlan erő vibrált a levegőben, amit nem tudtam hova tenni. Valami furcsa, mintegy víz alatti remegés, mintha valamiféle hatalmas és nagyon öreg élőlény testébe léptem volna be. Különös illat terjengett az egész épületben, kicsit gyógynövényre, kicsit műanyagra emlékeztető. Érdekes volt; nem túl erős, mégis átható, és valahogy minden szippantás egy kicsit másmilyennek tűnt, mint az előző.

 Balra lépcső vezetett fel valahova, aljában az üveges fülke, amit kerestem - ragyogó, tiszta, hófehér üvegből, oldalt tolóajtóval -, jobbra boltíves folyosó húzódott krémsárga falakkal, kristálykék világítással.

 Odamentem a fülkéhez. Bent egy fehér egyenruhás fiú ült, és valami ismeretlen írásjelekkel nyomtatott könyvet olvasott. Bekopogtam. Rám nézett, letette a könyvet, odalépett az üvegajtóhoz, és egy ujjal meglökte, vagy inkább megpöckölte párnázott barna fogót. Alig hittem a szememnek, mikor ettől a kis mozdulattól az ajtó elcsúszott, és nekicsapódott a padlóra rögzített gumidarabnak, amitől aztán megállt. Láttam, hogy nem motor mozgatta, hanem a kis lökés ereje. Az ügyeletes kilépett a fülkéből. Öt vékony fekete csík volt a vállán.

 - Helló! - kezdtem. - Én most jöttem a...

 - Nem vagyok vak - mondta szinte kelletlenül.

 Ugyanazt láttam az arcán, mint a kintiekén. Enyhe megvetést, lenézést, semmibe vevést. Elnézik nekem, hogy vagyok. Eltűrik, hogy az én fajtám is létezik szeptemberenként.

 - A hellózásról szokjon le, ezt már most megmondom, még mielőtt kap érte.

 Akkor nem tudtam méltányolni, milyen figyelmesség és törődés volt ez a részéről. Ő volt Aron, mint később megtudtam, egy nem túl veszélyes ötödéves. Ha valamelyik társát kaptam volna ki, az mindjárt helyretett volna.

 - Miért, itt hogyan szoktak köszönni? - kérdeztem. Amikor elkeztem a mondatot, egy pillanatnyi ijedtségszerű meghökkenést láttam az arcán, aztán mintha kapcsolt volna, visszaváltott közömbös-utálkozóra az ábrázata.

 - Nem szoktunk... köszönni - mondta gúnyosan, a "köszönni" közben kissé el is mosolyodva.

 - De hát akkor...

 Felemelte a kezét. Ő nem mágiázott, még nem tudott, mégis elhallgattam, olyan parancsoló volt ez az egyszerű mozdulat. Még nem sejtettem, milyen határtalan kedvesség volt a részéről ez a fajta eljárás, a türelem, amit irányomban tanúsított.

 - Második lecke: ne beszéljen fölöslegesen, sőt tulajdonképpen egyáltalán ne. - Kis füzetet húzott elő a zsebéből. - Ki sorozta be?

 - Koledö - feleltem egy pillanatnyi gondolkodás után.

 Türelmetlen lapozás. Megint.

 - Lama Koledö méltóságos úr - jegyezte meg mellékesen az ügyeletes, miközben elmélyülten tanulmányozta a noteszét, de nem tudtam megállapítani, gúnyolódik-e, vagy miért mondja ezt.

 Újabb vad lapozás.

 - Neve?

 - Öö, David Porter.

 Közben néhány idősebb fehér ruhás fiú haladt el mellettünk szótlanul. Felmentek a lépcsőn. Távolról néha zsivaly hallatszott, gyerekek kiáltozása és egy-egy kemény, határozott felnőtt-hang, mindannyi elmosódva, ezernyi visszaverődéssel. Az ügyeletes megtalált a feljegyzései között.

 - Menjen fel a lépcsőnamásodikra, kétszázegyesterem, ottvárjon. - Választ sem várva hátat fordított, visszament a fülkébe, és a lábával csukta maga mögött az ajtót. Többet rám se nézett. Mire leült, én tétován megindultam a lépcső felé.