A tanoncruhámat kellett felvennem, hiszen nem volt meg az eredeti civil. Így sajnos eléggé feltűnő leszek, de mit tehetnék? Senki mástól sem tudtam „kölcsönvenni” néhány civil ruhadarabot…  Az eszembe sem jutott, hogy civil ruhában még sokkal feltűnőbb jelenség lennék, amíg a Telepről ki nem értem.

 Összekapcsoltam a lábamon a sarut, és elindultam kifelé. Hiába lopakodtam, minden lépésem egy másodpercen át visszhangzott a teremben. Egyenletes szuszogás töltötte meg a levegőt, mint a leghangosabb zaj, amit érzékelni lehetett. A kezem a kilincsen. A nagy ajtó bántó élességgel megnyikordult, ahogy kinyitottam annyira, hogy kicsúszhassak a résen. Napközben ezt a hangot észre sem veszem, még ha csend is van, mert Nox éppen a teremben van, akkor is teljesen hangtalannak tűnik a zsanér. Éreztem a saját gyors szívverésem. Ha most Nox üvöltése felhangzana, gondoltam, meg is halnék ijedtemben.

 Becsuktam magam mögött az ajtót. Mielőtt eleresztettem volna a kilincset, megdermedtem egy pillanatra, hallgatóztam. Saját pulzusom döngésén kívül csak valami gyenge, állandó zajt hallottam, ami mintha víz alól jött volna. Nincs csend! Mi ez a hang? Pár másodperc fejforgatás után rájöttem, hogy a többiek lélegzését hallom a hálóteremből. Kinyitottam egy kicsit az ajtót, hogy ellenőrizzem. Igen, ez tényleg az a hang, gondoltam, most már megismerem.

 A folyosón szinte minden tájékozodási alapot elvesztettem. A legrosszabb az volt, mikor befordultam a sarkon. A fény mögöttem világított, az ősi iszonyatot legyőzve bele kellett haladnom a feketeségbe. Teljes sötétségben lopakodtam előre, minden pillanatban arra várva, hogy valamihez hozzáérek, valaki nekem ugrik, valamiféle támadást kell kiállnom, vagy egyéb lehetetlen dolog történik, amit meg sem tudok nevezni. A félelem az állati ösztönök kimondhatatlan szavaival beszélt az elmémhez, minden pillanatban nem létező veszélyekre figyelmeztetve.

 Ez így nem lesz jó, ezzel a sebességgel egész éjszaka nem érek ki a barakkból. Enyhén jobbra vettem az irányt; tudtam, hogy ott nincsenek hálótermek. Ha megfoghatom fél kézzel a falat, már nem a semmiben kell haladnom, és gyorsabb leszek.

 Egyszer csak valami távoli dörrenés visszhangzott végig a folyosókon. Az első emeletről jött, talán. Megdermedtem, aztán egy pár pillanat múlva továbbindultam. Valahonnan, bal felől egy tompa köhögést hallottam, nyilván az egyik hálóteremből jött. A fáradtság szellem-képzeteket rajzolt a sötétségre. Magam előtt láttam mindenfélét össze-vissza, nappali életünk helyszíneit, arcokat, mintha csak álmodnék. A legtöbbször Nox kissé fölényesen mosolygó arca jelent meg. Nox. Úgy éreztem, mintha ebben a pillanatban is figyelne. Fülemben az elmúlt nap hangjainak a csend fekete sziklafaláról lepattanó visszhangjait hallottam. Bowlel hangja szavak nélkül zúgott a fejemben körbe-körbe. Nox. Wawer. Collins. Lambert. Banks. Singer. Sword…

 Egy örökkévalóságnak tűnő, négyszáz méteres araszolás után elértem a lépcsőhöz. Először valami piros-lila lidércfényt láttam, mintha valami szörny szemei lennének, aki a lépcsőn hasal - a lábai az emeletközi fordulóban nyugszanak, és a feje kilóg a folyosóra. A kíváncsiság erősebb volt bennem, a civillizáció gyermekeként hozzászoktam már a mesterséges jelenségek valószerűtlen képeihez és hangjaihoz. Biztosan valami lámpák, gondoltam.

 És valóban. Úgy éreztem, megmenekültem. Itt nem volt sötétség, az egész lépcsőt kivilágították – nyilván biztonsági okokból. Egy piros és egy ibolyaszínű lámpa sugárzott halvány lidércfényt a folyosóra – a szörny szemei.

 A lépcsőfokokon kis fluoreszkáló csíkok helyezkedtek el, amelyek vörössel és ibolyával világították be az egész lépcsőt, olyan furcsa hideg fényt teremtve, amihez hasonlót korábban soha nem láttam. Mintha mindent, az egész lépcsőt csak rárajzolták volna a sötétségre.

 Megkönnyebbülten ugráltam le az első emeletre, csak arra vigyáztam, nehogy zajt keltsek. Szerencsémre a lépcső földszintre vezető szakasza is ugyanolyan fényfürdőben állt, mint a fenti. Leértem az előcsarnokba. A földön végigfutottak a váltakozó piros-ibolya kísértetfények, és az ebédlőbe vezető folyosóhoz, valamint a kapuhoz vezettek. A kapu! A barakk főbejárata tárva-nyitva állt.

 Sikerült! Attól féltem, éjszakára bezárják – akkor valamelyik ablakon kellett volna kimásznom.

 Kiléptem a szabad ég alá. A szél lobogtatni kezdte a kabátomat. Szerencse, hogy magammal hoztam. Még így is fáztam egy kicsit - nem gondoltam, hogy éjszaka ennyire hideg van. Úgy döntöttem, jobbra kerülöm meg a barakkot, az közelebb van ahhoz az úthoz, ami, talán, kivezet a Telepről. A lidércfények elkísértek. A barakk falába építve tíz méterenként lámpák bújtak meg, melyek felváltva piros-lila-piros-lila fénnyel ragyogtak. Ez a különös derengés itt a szabad ég alatt megint csak egészen máshogy hatott. Mindenesetre megvilágította a lábam alatt a vékony betonsávot, ami a barakkot az udvartól elválasztotta, és elszoruló szívvel gondoltam arra, nemsokára itt kell hagynom a fényeket és újra a teljes sötétségben kell gyalogolnom. Felnéztem az égre, a Holdat keresve. Sem Holdat, sem csillagokat nem láttam. Az ég egyenletes szürkés-kékes fekete burokként terült el fölöttem. Biztos a felhőzet, gondoltam.

 Odalent újabb négyszáz métert kellett gyalogolnom, aztán elértem a Barakk északnyugati sarkához. Nemrég még ott fent álltam vigyázzban Bowlel előtt… Most szabad vagyok! Az arcomon gonosz vigyorral mulattam magamban. De a sarkon túl már a feketeség várt rám. Megálltam egy pillanatra, hogy belehallgassak a csendbe, és hogy a szemem szokja a sötétséget, mielőtt belelépek. Csak saját szívverésemet és légzésemet hallottam, néha a belső szerveim mozgását, és valami magas, sípoló zajt, ahogy a fejemet mozgattam. Eddig azt hittem, az izmoknak nincs hangjuk!

 Elindultam észak felé. Nem néztem vissza a fényekre, mert tudtam, utána feketének tűnne a világ előttem. Így egy méternyire elláttam magam előtt. Azon tűnődtem, miért van ilyen szokatlan csend. Minek kéne hallatszania? A szél zúgásának. Teljes szélcsend van. Állatoknak. …Miféle állatoknak?! Még csak az kéne nekem ide, valami állatok, amik megtámadnak! Örültem a szerencsémnek, hogy nem őrzik kutyákkal a Barakkot.

 Hát persze! A tücsökciripelés! Rájöttem, hogy az szokott minden nyári és kora őszi éjszakán hallatszani. De itt nincs. Ezek szerint itt nem élnek tücskök, gondoltam, vagy hasonló ciripelő állatok. Városi gyerekként nem sokat tudtam a természetben gyakran előforduló állatokról, csak annyit  - illetve annyit se –, amennyit az iskolában tanítottak. Ha nincsenek tücskök, az egy dolgot biztosan alátámaszt: hogy szigeten vagyunk!

 Semmi olyan nem volt, amihez mérhettem volna az időt, csak a gondolataim, meg a légzésem. Az utóbbira nem tudtam figyelni, túl fáradt és ijedt voltam, az előbbiek pedig nem adtak biztos alapot. Egyre tompább lett az elmém, egyre jobban erősödtek az álomszerű visszhangok, és Nox mosolyát még mindig nem tudtam kitörölni a fejemből. Ott volt, és egykedvűen nevette gyermeteg próbálkozásom - méghogy megszökni! Ez volt az érzésem, de nem tudtam logikusan alátámasztani, miért lenne gyermeteg ez a terv. Elmegyek és kész, már megyek is, bal-jobb, teszem előre a lábam; nagyon is komoly elhatározás.

 Ahogy hozzászoktam a sötétséghez, normális gyalogló tempóra gyorsítottam. Egy idő után a lábam alá tévedt a barakk körüli út északi oldala, a távolban pedig fekete falat láttam. Az erdő. Erősen kételkedtem abban, hogy ebben a pokoli sötét éjszakában tényleg be merek menni az erdőbe, de nem álltam meg: Ha idáig eljutottam, majd erőt veszek magamon - és Nox csak ne röhögjön a fejemben. Igenis továbbmegyek!

 Mikor a fák alá értem, a karomat előre kellett nyújtanom, mert már nem voltam benne biztos, hogy meglátom, ha az utamba kerül valami. Szerencsére túl sötét volt ahhoz, hogy a szememmel a környezetemet kutassam, és mindentől megijedjek egy „Az ott mi?!” belső felkiáltással, amit nem tudok beazonosítani - márpedig ebben a sötétben semmit sem tudtam volna azonosítani. Még az ég enyhe derengését is eltakarták előlem a fák. Mégis rátaláltam az útra, ami az erdőn kelet-nyugati irányban hosszában végighúzódó útba torkollott merőlegesen. Balra volt tőlem a kerítés, de persze nem láthattam. Elértem a merőleges utat (ez újabb fél kilométert jelentett), és tovább kellett mennem a fák között, út nélkül. Itt a Telep vége, már csak pár száz méter erdő, biztattam magam, és megmenekültem…

 Éjfél jócskán elmúlhatott már, mire kiértem a fák közül. Végtelen füves puszta következett. El akartam jutni az óceánig, de ha nem is érem el, messzebb akartam kerülni a Teleptől. Továbbhaladtam észak felé. Néha már félig-meddig elaludtam járás közben, de nem akartam megállni pihenni. Nem is mertem volna itt aludni… Majd napközben pihenek.

 Leginkább attól az egytől féltem, hogy esetleg nem óceánnal fogok találkozni, hanem magas hegyek lábával  - bár számos dolog alátámasztotta sziget-elméletemet. Vagy  nem az az óceán jön szembe, amelyiknek kéne… Mi van, ha az Indiai Óceán közepén van ez a sziget? Éreztem, siralmasan kevés földrajztudással bírok. Azt sem tudom, nagyjából milyen szélességek és hosszúságok határolják a Föld óceánjait. És mi van, ha egy európai tenger közepén vagyunk? Mi van, ha egy ázsiai hegység egy hatalmas völgyében fekszik a Szolgálati Telep? Egy kínai és egy tibeti pap jelenléte éppen erre is utalhat! Megmászom a Himaláját, vagy mit, hogy kijussak…? És hogyan tovább? Sokezer mérföldről hogyan jutok haza, egy falat élelem nélkül, egyetlen cent nélkül?

 Jobbra valami foltot láttam az égen. Először azt hittem, csak képzelődök, de nem, tényleg megerősödött a derengés. Hajnalodik! Már hajnalodik, és még csak pár mérföldre lehetek a Teleptől! Begyorsítottam, amennyire csak fáradt lábaim, sajgó talpaim bírták. Már órák óta enyhén remegtem a hidegtől, örültem, hogy legalább hamarosan melegebb lesz. A fogam néha összekoccant. Hajnalban van a leghidegebb, gondoltam.

 Fák közé értem. A mezőn itt-ott elszórva fák álltak. Egyszerre csak valami sötét dolog tornyosult előttem. Épület?! Vagy ötven méter magas volt, és a teteje mintha csillogott volna… Üveg? Továbbhaladtam, kicsit óvatosabban. Mikor odaértem, megláttam, mi az. Ilyesmivel sem találkozhattam még korábban…

 A sötétség egy meredek domboldal volt. Eddig teljesen egyenletes terepen haladtam, itt viszont a talaj emelkedni kezdett, méghozzá igen meredeken. A lejtőn fák és bokrok nőttek. Odafent a dombtetőn valami villogott. A felkelő Nap fénye, a horizont mögül előbukkanó sugarak a szürke minden árnyalatában csillogtatták előttem ezt a hosszú „falat”, ami a dombbal együtt végighúzódott kelet-nyugati irányban végtelen hosszúságban, csakúgy, mint a Telep kerítése. Nagyon reméltem, hogy ez a valami már nem a Telephez tartozik! Pedig sajnos – pont úgy nézett ki. Valami, ami még rafináltabb védelmet biztosít. Olyan volt, mint valami erőtér egy fantasztikus filmben. Néha halvány pirosas csillogások is átfutottak rajta. Balra-jobbra ezek a csillogások fokozatosan magasabb frekvenciát öltöttek, a pajzs a szivárvány minden színében villogott. Gyanítottam, hogy azért piros előttem, mert itt állok. Ha nyugatra mennék három kilométert, ott látnám pirosnak, és ha visszanéznék, ez a rész már zöld lenne. Átkozottak! Milyen agyafúrt technikáik vannak! …kiknek? Tulajdonképpen ki ellen harcolok én? Az Isten ellen? Hiszen a Telep az övé…!

 Tétován lépkedtem a pajzs felé. Megbűvölten figyeltem, ahogy egy ponton felcsillant rajta a piros, aztán szabálytalan foltokban színét váltogatva szétterjedt, fel egészen az égig! Ahogy a folt bal széle nyugatra futott, fokozatosan átment narancsba. Hogy fogok ezen átjutni? Vajon semmi bajom nem lesz, ha hozzáérek? Arra gondoltam, inkább megpróbálom, minthogy egyszerűen visszasétáljak, elismerve a vereséget. Próba szerencse.

 Ebben a pillanatban ébredtem rá, hogy már egészen világos van. Keletre mindjárt feltűnik a Nap! Egy-két óra múlva a többieket ébresztik, és észreveszik, hogy eltűntem…

 Valami megmozdult balra. Megdermedtem. Neszezés…

 Ekkor vettem csak észre, hogy két fa között, egy csoportnyi bokor közt rejtőzve egy teljesen a környezetébe olvadó sátor áll. Itt van valaki, gondoltam, pucolás, mielőtt észrevesz! Sietni kezdtem felfelé, enyhén jobbra tartva - el a sátor közeléből. Egyszer hátranéztem. A sátorból egy magas fiatalember került elő.

 Lebuktam! Megkönnyebbülve láttam azonban, hogy nem a Telep egyenruháját viseli - valamiféle indiai öltözék van rajta. Alig ötven méterre hagytam magam mögött a sátrát; azonnal észrevett, és rámkiáltott:

 - Hey! Kim tei kharma hyhá!

 Hátrálni kezdtem. Ő beszólt a sátorba.

 - Sańjei!

 Előbukkant egy másik, hasonló öltözetű fiatalember is. Nagyon bizalomgerjesztőnek tűntek abban a pillanatban, finom szépségű arcuk, az angyalokéhoz hasonló hangjuk furcsa hatást tett rám. Mintha a megtestesült nyugalmat és passzív boldogságot láttam volna magam előtt. Arra gondoltam egy pillanatra, hátha beszélhetek velük, hátha segítenek. De aztán megperdültem és futni kezdtem felfelé, jobbra a meredek emelkedőn.

 - Héj, várj! Mit csinálsz? Fel ne menj oda, prabhu! Legyen eszed!

 A másik kiáltott utánam. Én kétségbeesetten kapaszkodtam felfelé. Hátranéztem. Nem üldöztek; megálltak a domb alján, onnan figyelték, mit csinálok.

 Kapaszkodtam tovább. Egy kő kicsúszott a lábam alől. Majdnem visszazuhantam.

 - Gyere vissza, prabhu! Meg akarsz halni?

 Már majdnem felül voltam. Valami láthatatlan erő sugárzott a falból, nem tudtam, hogyan vagy mivel észlelem, de mégis, világosan érezhetően, valami átható remegés áradt belőle, ami miatt a környező fák és bokrok is mind feléje hajtották lombjaikat. Felül több fa is egészen odahajolt a falhoz, de egyik sem érintette meg. A fáknak több eszük volt, mint nekem…

 Az emelkedő tetejétől két méterre voltam, mikor visszanéztem. A fáradtságtól piros karikák táncoltak a szemem előtt. Kicsit szédültem. Az, aki az előbb utánam kiáltott, kétségbeesetten mászni kezdett. Nem láttam az ijedtséget az arcán, nem fogtam fel, hogy tulajdonképpen megmenteni próbál; azt hittem, el akar kapni. A tető előtti utolsó fa mellett egy bokorba kapaszkodtam. A jobb lábam alól kigördült valami. Hirtelen előrerúgtam magam, nehogy hátraessek, de a mozdulat túl erősre sikerült. Bevertem a fejem a fa törzsébe. Az ütéstől hirtelen elengedtem a bokrok ágait, és már gurultam is vissza, zuhantam le az emelkedő aljára és az eszméletlenségbe…