Arra ébredtem, hogy King a lábam rugdossa. Wawer hangja zengett a teremben.
- Felébredni, felkelni. Négy perc múlva felöltözve, beágyavza sorakozó.
Mi… MI?! Álmodtam az egészet? Nem. Lehetetlen. Először is, olyan fáradt voltam, hogy egyértelműen éreztem, az éjszakát tényleg gyaloglással töltöttem. Felültem, és világosan éreztem az izomlázat, az ütések sajgó nyomát a hátamon, mindkét karomon… a karjaim! Amennyit csak láttam a testemből, mindenhol piros karcolások, apróbb vágások éktelenkedtek, és kék-zöld foltok tanúsították, hogy tényleg legurultam egy lejtőn.
…De akkor hogy kerülök ide? Hogyan jutottam vissza? Biztos, hogy nem a saját lábamon, ekkora távolságot nem lehet megtenni ennyi idő alatt…
- Mr. Porter, szabadjon őszinte részvéttel emlékeztetnem arra, mi vár önre, ha nem siet kellőképpen, hogy végrehajtsa reggeli teendőit! Banks, ne vegye túlságosan lazára a figurát, szabad legyen rimánkodást elővezetnem!
Zenon és én. Ketten késtünk tizenhat másodpercet - illetve Zenon csak tizenkettőt. Alig álltam a lábamon. Wawer az arcvonallal szemben középre lépett - tehát pontosan előttem állt.
- Nos, Porter, szóval tényleg hiányoztam magának? …Hallottam hírét - mutogatott rám vicces arccal, a többieknek magyarázva. - Mondták, hogy hiányolt… Porter, maga úgy néz ki, mint aki egész éjszaka szenet lapátolt. Pedig hagytunk elég időt, hogy kialudja magát! Látja, Zenon négy másodperccel megelőzte magát. Négy! Négy másodperc. Szóval Porter, hiányoztam? Örül, hogy visszajöttem?
Elhallgatott. Tényleg választ várt!
- Na! Örül, vagy nem örül?
- …Igenis! – A körülményekhez képest tényleg örültem az angyalnak.
- Ó, mennyire boldog vagyok – kiáltott fel -, mikor egyes tanoncok értékelik a munkámat, a rengeteg fáradságot… angyal létemre élhetek e kifejezéssel…, amely fáradság áldozat azért, hogy megfelelő szervánsokat képezhessünk egyszerű, csirke játékosokból. Vagyis szivacsállatokból, ahogy errefelé mondják. - Pilera nézett. - Tehát, örül nekem. Mámor járja át a szívem. Meg vissza is. Feküdj. - Ezt nekem mondta. Megtanultuk már megkülönböztetni, hogy melyik parancs szól a félszázadnak, melyik egy embernek, és melyik egy adott csoportnak. - És fekvőtámaszba. Egy, kettő, három, négy. Látja, ennyi idő négy másodperc. Óh, ez már hét… Ez meg már nyolc… hogy repül az idő…! Fel. Feküdj, és fekvőtámasz. Mennyinél is tartottunk? Ja igen, most nyolc a szintidő. Hat. Hét, nyolc. Fel. Mhm. Fe-küdj, és fekvőtámasz. Na, most megmutatom a tizenhatot, amennyit késett. Négy. …Öt. …Hat. …Hat. …Még mindig hat. …És még mindig hat! - Vihogás. - Óh, hét, végre. Nyolc. …Már megint hat! - Nevetés. - Hét. …..Na jó, fel! - Ezúttal majdnem elestem, de végül sikerült felállnom.
- Á, szóval táncol is. Elmehetne Jacksonnak. Tehát, Mr. Porter, még mindig örül, hogy itt vagyok? De ki az őszintével!
- Igenis.
- Szóval igen. Na majd visszatérünk erre.
Úgy éreztem, Wawer nem tudott velem kiszúrni igazán - a fektetésekhez, mint az egyik fő nevelési módszerhez már rég hozzászoktunk; és tulajdonképpen már előző nap, a kihallgatáson is eszembe jutott, hogy Wawer talán hasonló eljárást kezd majd - ott helyben. Nem hagytam, hogy elvegye az örömömet. Nox százszor rosszabb volt ennél, az ő büntetéseiben rendszerint semmi vicces nem volt, Wawer viszont Poräxhoz hasonlóan gyakran humorizált, miközben valakit így megtornáztatott. Úgy gondoltam, akármit is csinál ma velem, akkor is örülni fogok neki, hogy visszakaptuk, és mégsem kell Noxszal töltenünk minden egyes napunkat, öt éven át…
