Aznap délelőtt kihallgatásra rendeltek.
Veriel kétszer is odaszólt a mi sorunknak, hogy ne beszélgessünk. Nem tehettem róla; unalmas volt, amit a tiszt úr magyarázott. Már kívülről tudtam az egészet. A harmadik alkalommal Kovachot és engem kihallgatásra rendelt, pedig Kinggel sokkal többet beszélgettem, mint Kovach-csal, aki csak néha szólalt meg; de ahhoz már kezdtem hozzászokni, hogy az ilyen részletkérdésekkel nem nagyon foglalkoznak, a büntetéseket szinte vaktában osztogatják.
Délután Nox megint otthagyott bennünket, mint előző nap. Tanulnunk kellett. Miután az angyal kiment, szinte teljes volt a csend a hálóteremben, csak néhányan beszélgettek suttogva. Nox nagyjából húsz perc múlva jött vissza, teljesen váratlanul. Egyszer csak a hanyatt-fej benézett az ajtón. Mindenki az ágyán feküdt, és elég nagy csend volt ahhoz, hogy meghalljuk, amikor nyílik az ajtó. Fisher nem adhatott füttyjelet, hiszen most senkinek a talpa nem volt a padlón. Green volt az egyetlen, aki előzőleg elhagyta az ágyát, Ryannek magyarázott valamit. Banks is közbeszólt, sőt felkelt, és William ágyára támaszkodva szólt oda Greennek. Ekkor jelent meg Nox. Egy másodpercen belül mindkét tanonc a helyén feküdt; egy kis puffanás hallatszott, amikor Green egy ugrás után az ágyán landolt. Ryan lassú, óvatos mozdulattal csúszott vissza a párnájáig.
- Pihenjfeküdj - jegyezte meg az angyal, mikor belépett, jelezve, hogy nem kell felállnunk. - Tanonc… Green!
Green felpattant.
- Parancs!
- Banks!
- Parancs!
- Hozzám! ..Állj!! Hátra arc! Futólépést! Hozzám!
A két tanonc megállt az angyal előtt, aki időközben közelebb jött, már Randall ágyánál állt, nem messze tőlem. Green megszólalt, pedig megtanulhatta volna már, hogy kérdés nélkül beszélni ilyenkor csak súlyosbító körülmény.
- Alázatosan…
- Nem kérdeztem semmit.
Nox felemelte egy pillanatra a könyökét, mintha csak a kabátját igazítaná meg.
- Ha egyszer nem kérdeztem, miért kezd jelenteni valamit? Ha Wawer lennék, most alázatosan kérném, hogy ne beszéljen fölöslegesen. Ugyebár? …De nem vagyok Wawer. Elég nehéz minket összetéveszteni. Megtisztelem a bandát a bizalmammal, hátha a jelenlétem nélkül is tudnak normálisan viselkedni, de nem, valakinek mindig ugrálnia kell! Szomorú. Jelentik kihallgatáson, hogy az utasításom ellenére cselekedtek, mikor tanulniuk kellett volna. Lelépni!
Green hátat fordított, mint egy gép, és indult az ágyához. Banks csodával határos módon nem engedelmeskedett azonnal a parancsnak! Noxra nézett, és valamit mondott. Valamit formált a szája, de hangot nem adott. Nox megrántotta a vállát, még mielőtt a tanonc befejezhette volna, és unott arccal megrántotta a fejét, a mozdulata nagyjából azt mondta: „Kit érdekel?!”
- Na takarodjon a helyére. - Nox valahogy rendkívül durván szólalt meg, olyan él volt a hangjában, amit korábban még sohasem hallottunk. Egészen emberszerű volt ez a mondat; mintha a hangja sem csengett volna olyan telten. Ámbár, már kezdtem megszokni az angyalok hangját, nem volt olyan furcsa, idegen és csodálatos, mint kezdetben.
Kíváncsi voltam, vajon Banks mit mondott az angyalnak. Mit mondhatott neki egyáltalán még ezek után? Ráadásul Banks nem járatlan, már egy éve itt van. Nyilván csak akkor beszél, ha lehet. És most beszélt, pedig nem kérdezték. És nem mondta ki hangosan a szavakat, egyáltalán nem hallottam a hangját. Minthogy Nox jelen volt, halálos csend uralkodott a teremben, de még suttogást sem hallottam Banks felől. Így tehát nyilván azt használta ki, hogy az angyaloknak tökéletes hallásuk van. Valamit közölni akart Noxszal, amit nekünk, a többieknek nem volt szabad hallani! De vajon mit?
Nem sokkal azután, hogy Nox kiment, megindult Banks, hogy bosszút álljon a kihallgatásért. Nem törődve a tilalommal, felkelt az ágyáról, egy félhangos megjegyzést elejtve.
- Na ezért megdöglesz, Green.
Csosszanások a terem másik végéből. O'Malley felkelt. Banks folytatta.
- Mi a faszt kell neked Ryan fején ugrálnod tanulás közben? …helyett?! He?
Green felkelt, tétován, de úgy tűnt, inkább Ryan felé nézeget, tőle fél és nem a közvetlen veszélytől - ami nem csoda, hiszen Green kétszer olyan magas volt, mint Banks. Ryan az ágyán feküdt, az írópálcáját rágcsálta vagy a fogát piszkálta vele, és oda se nézett. Tudtam, mi lesz a végeredmény. Magasság ide vagy oda, Banks pillanatok alatt elveri Greent.
De most másképp alakultak a dolgok.
Green oldalán csatasorba állt O'Malley, Zenon, Eaton, sőt Jones is. Hirtelen, mintha valami jelre tennék, futni kezdtek a hálóterem vége felé, ahol Ryanék magánpartija tanyázott. Menet közben csatlakozott hozzájuk a nagydarab Kovach, és akkor persze már én is. Egy heves karmozdulat csapott felém az egyik ágyról.
- Porter! - szólt rám Singer.
Visszaintettem neki, hagyjon békén. Most, vagy soha. Utolsónak jött Loung is, pedig ő eddig nem sokat hallatott magáról.
Amint odaértünk, még mielőtt egyáltalán hozzáérhettünk volna Bankshez, Ryan úgy repült közénk, mint egy élő torpedó. Jonest, Zenont és Eatont egyből ledöntötte. Banks az éppen feléje ugró Loungot úgy gyomron vágta, hogy az szégyenszemre sírva fakadt; a földön ülve próbált levegőhöz jutni.
Andrews közel volt, két ágynyira, hívatlanul is rögtön beavatkozott. O'Malley ruháját kapta el, de mielőtt bármit csinálhatott volna vele, ököllel a karjára vágtam, aztán sípcsonton rúgtam. Kihasználva pillanatnyi zavarát, elkaptam a derekát, ledöntöttem a lábáról és az ágy lábába ütöttem a fejét. Andrews elterült.
Kahn kimérte a távolságot, és két hatalmas párducugrással termett a harc színhelyén. Ezt látva egy pillanatra úgy megdöbbentem, hogy mozdulni sem tudtam - és szinte bántam, hogy nem a másik oldalon küzdök… Kahn nyolc-tíz métert tett meg egy pillanat alatt. Felnőtt férfi tud csak nekifutásból ekkorát ugrani. Helyből öt méter, ez… ez világrekord… Túl sok ideig álltam egy helyben, Kahnt bámulva. Ryan elkapott.
- Te is, Porter? Kár. Tőled aztán igazán nem ezt vártuk.
Megfogta a karomat, és kirúgta alólam a lábam. Nem törődve a fájdalommal és azzal, hogy földet éréskor egy pillanatra kimaradt a látásom, azonnal felpattantam. Ryan sehol. Előttem éppen Jones repül, Banks eldobta…
Hátulról elkapott két kéz. Volt a fogásukban valami ellentmondást nem tűrő, magától értetődő és végérvényes. Nem számít, milyen erősek azok a kezek, ha egyszer megfogtak valakit, az nem fog megmozdulni, csak várja megadóan, hogy történjen, amit a kezek gazdája eltervezett. Felemelkedtem, megpördült velem a világ, ekkor ismertem fel Ryan kezeit, aztán csattant a testem a padlón.
Éppen húzott valaki a földön, mikor magamhoz tértem. Aztán az ágyamnál elengedett, és otthagyott. Volt valami gúnyos a mozdulatban, ahogy elengedte a ruhámat. Egy fehér hát indult a terem vége felé a fejem mögül.
Banks. Ő húzott idáig. Felkeltem. Úgy éreztem, mintha Koledö mágikus effektusa állandósult volna a fejemben. Nem találtam az egyensúlyom.
A csatatér már üres. Ryan az írópálcáját rágja. Kahn Valleriehez beszél foghegyről. Singer olvas, de látom, valójában nem figyel a szövegre – talán valamit tervez…?
Ekkor jutott eszembe, hogy Knight is ott van - és ő be sem szállt a verekedésbe. Ryan, Kahn és Banks hárman intéztek el nyolcunkat, Andrews nem sok vizet zavart – az ő fejét most Newell kenegette valamivel. Lehetséges ez, tényleg nyolcan voltunk? És Kovach, a nagydarab izmos Kovach is velünk volt!
Kovach az ágyán feküdt, mintha semmi sem történt volna. A szeme csukva volt. Egy pillanatra még arra is gondoltam, hogy meghalt, de láttam, hogy lélegzik. És különben is, Ryanék nem ölnek meg senkit: tudják, mit csinálnak. Tulajdonképpen még csak nem is harcoltak velünk, csak egy kicsit megmutatták, hogy mi a rend.
Körbenéztem a teremben. Láttam, hogy mindenki végignézte a küzdelmünket, de már senki nem mer túlságos érdeklődést mutatni, amit esetleg pártfoglalásnak lehetne nevezni. Ez volt a végső küzdelem. Ez a szégyenletesen kicsi, nyolc fős sereg akart és mert csak kiállni a rémuralom ellen.
Kahn és Ryan nyertek. Mostantól egy évig ők dirigálnak a félszázadban.
