- Menjen le a kétszázkilencvenegyesbe és ott jelentkezzen.
- Igenis!
- Tovább!
A kétszázkilencvenegyes a „mi” mosdónk volt. A parancs szerint egyenesen oda mentem be; félszázadom éppen zuhanyzott. Luxat felügyelte őket. Odaálltam mellé, felé fordultam.
- Porter tanonc egyes félszázad, szolgálattételre jelentkezem, uram!
- Maga meg miért jelentkezik, Porter?
- Lambert tanonc parancsára, angyal úr. Fegyelmi tárgyaláson voltam mostanáig.
- Lambert… aha. Menjen.
A fejével a zuhanyok felé intett. Nemsokára én is ott álltam Collins mellett, és megkérdeztem tőle:
- Végig Luxattal voltatok?
- Aha! Hallod Porter, egy csomó faszságot lehetett hallani, hogy lecsuktak meg ilyenek. Tulajdonképpen mi a balhé, hol voltatok eddig Noxszal?
- Fegyelmi tárgyalás. De… a tököm tele van. Ezek tök bunkók. Na de majd…
Nem fejeztem be a mondatot; nem a Telep stílusa miatt, hanem mert egyszerűen nem tudtam még, mi a befejezése. Nem tudtam pontosan, mit akarok tenni, de már homályosan érlelődött valami. Úgy gondoltam, nem hagyhatom annyiban a dolgot: átvágtak, aztán évekig itt tartanak… Valamit ki kell találnom.
A félszázad felöltözve vonult be a hálóterembe. Menet közben halk suttogásokat, egyfajta jellegzetes állandó neszezést lehetett hallani, mintha Wawer szolgálata lenne; azonban mikor a sor eleje beért a hálóterembe, hirtelen csend lett. Érezhető feszültség alakult ki, olyan, mint mikor belép a terembe Nox. Mikor az ajtón belülre értem, láttam az okát: Nox valóban ott állt a terem közepén. Luxat sorakoztatott bennünket, aztán szó nélkül kiment.
- Mindenki odamegy az ágyához. Levetkőzik, és felveszi az alvóját. Húsz másodpercük van. - Az angyal szeme ide-oda vándorolt a félszázadon. Nem nézett rám. - Tovább!
Futottunk eleget tenni a parancsnak. Tizenhét másodperc után már alvóban álltunk, mindenki a saját ágya mellett. Nox kivételesen meg volt elégedve. Vártam, mikor csap le rám… Parancsot adott, hogy feküdjünk le, aztán leoltotta a villanyt, és kiment.
Szóval nem ma.
Miért is kéne sietnie, úgysincs menekvés. Majd máskor, talán holnap, vagy azután; most már teljesen az övé vagyok, Wawer szolgálata sincs már, hogy levegőhöz juthassunk. Tudtam, éreztem, hogy megtorlás következik. Bowlel büntetése tulajdonképpen elmaradt, csak „papíron” létezett. Noxnak valami igazi kell, úgy gondoltam. Meg akarja mutatni nekem – mert most betelt a pohár. A virgoncságaimmal, a fegyelemsértéseimmel, a kis kérdésekkel, a pimaszkodással mostanra túl messzire mentem. Nox most visszamenőleg mindenért bosszút fog állni. Talán azért nem ma este, mert még gondolkodik a módján. De azt világosan éreztem, hogy végem van. És nincs menekvés.
Nincs…? Fél óra múlva az egész csapat mélyen aludni fog. Nox mindig halálra fáraszt bennünket - elsősorban idegileg. Fel sem ébredne senki, ha most kikelnék az ágyamból… Az első egy-két éjszakán néhányszor felébredtem. Megdöbbentett az a csend és sötétség, ami körülvett. Csak az ablakokat láttam, és homályosan a két szomszéd, Yards és King ágyát. És a csend! Semmi nem hallatszott, a fülemben halkan, egyenletesen sípolt-zúgott valami belső zaj, amit máskor még a legkisebb nesz is el szokott nyomni. Biztos, hogy nem őrködnek a folyosón, vagy ilyesmi. Bárkinek a lépteit csukott ajtón át háromszáz méterről meg lehet hallani abban a csendben. Csak ki kell várnom, amíg az beáll, jelezve, hogy az egész barakk alszik, és akkor - akkor akár le is léphetek. Kirándulok egyet, megnézem, hova vezet az út az erdőben. A parancsnoki szobában már a tárgyaláson megtanulmányoztam a térképet: Nincs kerítés északon, csak az erdő választja el a Telepet… valamitől. Talán - valószínűleg - az óceántól. Ha kijutottam, már van időm, megvárhatom a virradatot, aztán keletről megkerülöm az egész Telepet. Az út és a kerítés alapján bármilyennemű közlekedési lehetőséget délre kell keresnem. Mégis északra megyek, át az erdőn.
Ahogy ezt végiggondoltam, az egész testem készenléti állapotba került, mintha bármelyik pillanatban fel kéne ugranom a szökést kezdeményezve. Mert ez az! Nevetségesen hangzott akkor és ott, azon az éjszakán is, de meg akartam szökni. Miért is ne, gondoltam, valahol mindennek van határa, még a Szolgálati Telepnek is. Valahol, valamerre most is ott vár az otthonom; a szüleim, akik nem keresnek, hiszen Koledö őket is megdumálta, és most azt hiszik, önként vagyok itt és önként hajtok végre minden parancsot. A lakásunkra gondoltam, a szobámra, ami így a távolból annyira idegenné lett már. A szüleim arcát még - legalábbis úgy éreztem - fel tudom idézni. Persze furcsa lesz hazamenni. Noxhoz már sokkal jobban hozzászoktam, a fehér tanonc-ruha sokkal inkább az enyémnek tűnt, mint bármelyik otthoni öltözékem, és sokkal természetesebb volt azt mondani, "Parancs!", mint, hogy "Szia, Apu!". Döbbenetes, mennyire átneveltek. Nem baj, haza kell mennem, el kell felejtenem az egész Telepet és mindent, ami itt volt – illetve azért a haverokat kár itthagyni. Majd írok nekik, gondoltam, Koledö mondta, hogy van a Telepen posta, és bár egy levelet nem címezhetek csak úgy a Szolgálati Telepre, most úgyis ki fog derülni, hogy fizikailag hol van ez a hely. Majd egy óvatlan pillanatban felszökök egy hajóra, és megnézem, hol kötünk ki, és merről jöttünk. Csak az a kérdés, vajon az angyalok utánam jönnek-e majd. Hiszen nyilván bejárásuk van a játékosok világába! Bár én még soha nem láttam ilyen fehér kabátos embereket az utcán (ha igen, nyilván azok sem voltak angyalok); de valahol, valahogyan nyilván mégiscsak jelen vannak, közöttünk járnak.
A feszültség lassan elmúlt belőlem, elmélyedtem a gondolataimban, vártam, hogy elcsendesedjen az egész barakk. Eszembe jutott a tárgyalás, Wawer, Lambert. Lambert olyan furcsán beszélt velem. Olyan – semmilyen hangon. Ezeket az öreg tanoncokat biztosan agyonszekálták már, minden emberi érzés kiveszett belőlük. Milyen lehet nem csak parancsoknak engedelmeskedni, hanem irányítani is? Vajon milyen érzés parancsolni az alsóbb éves tanoncoknak? Kíváncsi voltam, ha majd én is harmadéves leszek, egyáltalán lesz-e alkalmam… ja, nem. Nem leszek harmadéves! Engem nem fognak átalakítani! Itthagyom a Telepet, és kész. És ha nem sikerül a szökés, többet akkor sem működök együtt az angyalokal. Nem engedelmeskedek többé egyetlen parancsnak sem! Vajon mit tudnak csinálni? Megölnek, legfeljebb. Ez a legrosszabb, amit tehetnek. De nem tudnak uralkodni rajtam akaratom ellenére, ez képtelenség! Elkezdhetik irányítani a testemet, úgy mozgathatják, mint egy papírbábut, de az nem én leszek!
Átjárt a felismerés, hogy nem a testem vagyok. Nem érdekelt, ha meg is ölnek. Koledö teleportációi, Nox trükkje a kung-fu órán, az angyalok kézzelfogható léte, és az egész Telep mind-mind azt bizonyították, hogy igaz, amit a különböző vallások tanítanak. A halállal nem szűnik meg a tudatom! Koledö együttműködik velük, és Wonn-toi is. Buddhista papok mind a ketten. Tehát a buddhista tanítások biztosan tükrözik az igazságot… Akkor meg, nincs miért félnem. Ha nem félek a haláltól, nem félek semmitől. És akkor aztán végképp nem tudnak rajtam uralkodni…
Hirtelen felriadtam arra, hogy King ágya megnyikordult. Jó ég, elaludtam! A teljes csendben tökéletesen hallottam, ahogy megmozdult fektében. Még ha nem tudtam volna, ki fekszik mellettem, akkor is hallottam volna, hogy egy lány.
Miközben felkeltem, és halkan, nehogy felébresszek valakit, felöltöztem, azon gondolkodtam, mi is lehet a különbség a férfiak és a nők között. Nem annyi, amennyi látszik, és amennyit az iskolában tanítanak, nem csak annyi. Hogy lehet, hogy egy embernek egyetlen mozdulatából meg lehet állapítani a nemét, még akkor is, ha alszik?
