Odafent következett egy nagy csapás. Ágyakat osztott Poräx.
- A végleges helyek: Antler, Painter, O'Malley, Brown…
Végigment az ágyak mellett, mint reggel Wawer, egyikre mutatva a másik után. Enyhe zúgolódás hallatszott.
- Miért nem jó úgy, ahogy volt, szerváns úr? - kérdezte hangosan Same.
Poräx hirtelen megállt, félbehagyva a nevek dobálását. Ránézett a kérdezőre. Csend lett. Végül halkan szólalt meg:
- Azért, mert kuss legyen. - Végignézett rajtunk. - Gyerekek, itt nincs miért. Ezt jegyezzétek meg nagyon jól. A parancs, az parancs, Nox angyal úr így határozta meg a fekvésrendet. - Továbbindult. - Lea. Taylor, Queen. Kovach. Goldberg…
Nyomott volt a hangulat, mikor Poräx otthagyott bennünket. Pár perc múlva beállítottak a lányok; Wawer kísérte őket. Megállt a nyitott ajtó előtt, bementek előtte libasorban, aztán becsukta az ajtót, kívülről.
Lett nagy derültség, mikor megláttuk őket! Nekik nem nyírták le teljesen a hajukat, három centit hagytak meg belőle. A fülbevalóját mindnek elkobozták. A lányoknak valamiért nagyon rossz hangulatuk volt, valamit elégedetlenül morgolódtak egymás között, egyáltalán nem voltak vevők a fiúk viccelődéseire. Mikor Antler egyenesen nekiszegezte a kérdést a terem közepén leparkolt Sword-Owen-Taylor-King-Brown csoportnak, nem kapott választ. Semmi, semmi. Beszélgetésükből sem lehetett kihámozni semmit. A hülye bunkók, mondogattak egymásnak ehhez hasonlókat. De kik, és miért?
Persze méltatlankodni kezdtek, mikor látták, hogy fekhelyeiket a fiúk elfoglalták távollétükben; de tudattuk velük, hogy Noxék új ágyrendet léptettek életbe. Ettől még sötétebbre váltott a kedvük. Kiosztották egymás közt a maradék ágyakat, mert mi nemigen emlékeztünk, Poräx kit hova sorolt. Szóltak nekik, hogy ezt úgysem fogják hagyni az angyalok.
Mindez engem nem igazán érdekelt. Majd éhenhaltam. A Nap már túljutott a delelőjén, de aznap még egyáltalán nem ettünk. Ez kimaradt, hiszen ébresztőtől kezdve egész délelőtt az ágyazást gyakoroltuk. A figyelmemet csak az tudta lekötötni, hogy nyitva voltak a szekrények. Az ágyak melletti kis sötétbarna téglatesteknek eddig nem tudtuk a szerepét; most kiderült.
Persze nekünk Singer mondta, aztán a többiek ellesték a rejtély nyitját tőlünk meg egymástól: ezek szekrények, csak eddig valahogy zárva tartották őket. Meg kellett nyomni az elülső lapját egy kicsit a bal szélén, mire az elfordult, és feltárult a barna szekrényke sötét belseje. Egy méter magas volt, két polccal benne. Mindenki saját szokása szerint bepakolta vagy behajigálta a cuccait. Azon kívül, amit kaptunk, senki nem tudott semmit belerakni, hiszen mindenünket elkobozták. Fájó szívvel gondoltam az otthonról hozott könyvekre, reméltem, vissza fogjuk őket kapni - különben Koledö miért mondta volna, hogy hozzak olvasnivalót? Persze, ha nem adják vissza, akkor értelmetlenné válik az öt fiú akciója Jones könyvével, hiszen Ryanb most azt is leadta sajátjaként. Egyebet nem is tehetett volna. Volt, aki az ágya alatt hagyta a papucsát (Papucsot hozott! Egek!), de mire visszajöttünk a terembe a hajnyírásról, már nem találta ott. Kiürítették az egész termet, amíg mi lent voltunk.
Húsz perc után jött értünk Wawer. Sorakozó. Jobbra át. Kivonulni. Fejlődött alakzat; ez azt jelenti, hogy ötösével állunk, egy tíz soros menetoszlopot alkotva.
És levonultunk végre ebédelni. Valami lapos tésztát kaptunk, rajta darált húshoz hasonló, ismeretlen eredetű, csípős dolog. A konyhai ablaknál a vörös ruhások külön adták a tésztát és rá külön ezt a valamit. Én megettem, Pile is; Collins a nagy részét. Queen alig a felét, nem ízlett neki. Wawer morgolódott:
- Same. Lowe. Queen. Nicol. Nincsen „második fogás”, szabad legyen megjegyeznem. Gyerünk, egyék meg, amit elkértek. - Jó vicc, kérte a fene, adtak, amennyit adtak. - Hagyjuk ezt a játékosokhoz illő marhaságot, hogy „nem szeretem!”… - Kezét a mellére téve, magas hangon, rogyadozó térddel csúfolta ki a játékosokat. - …”nem szeretem!”. Szabad legyen kérnem.
Elfogyott minden víz a kancsónkból, mert erős volt az étel. Adtak még hozzá valami édes vörös lével leöntött piskótakockát is, aminek mintha enyhe kókuszíze is lett volna.
Wawer negyed óra elteltével folyamatosan sürgette a félszázadot. Húsz percnél alig több idő után felvonultunk, mindenkinek félbe kellett hagynia az ebédet, akár befejezte, akár nem. Queen panaszkodott:
- Az anyját, tökre nem ettem eleget. Éhen fogok dögleni estig; ha ugyan lesz vacsora, mert itt sose lehet tudni. És ráadásul még az otthonról hozott kajámat is elrabolták. Tök szar, nem? - kérdezte tőlem.
- Eh - mondtam, megrántva a fejemet. Erre elment együttműködőbb panaszkönyvet keresni.
Odafent Wawer feloszlatta a sorakozót, kijelölte a lányok végleges helyét, aztán nekiálltunk megtanulni a szekrényrendet.
Nadrág, kabát, csizma. Sapka. Wawer fel-le mászkált, nézegette szekrényeink belsejét. Elégedetlen volt. Végül megállt Kahnnál:
- Tessék - mondta. - Így kell egy szekrénynek kinézni. Nézzék csak meg! Ide lehet csődülni.
Kahn valószínuleg nem örült neki, hogy az ágyát megrohamozta a félszázad, de a véleményét persze magában tartotta. Halott arccal állt a szekrénye mellett, csak a szeme mozgott most is szakadatlanul, ugrált egyik ember homlokáról a másikéra. Wawerre nem nézett soha.
Elszórakoztunk egy órát a szekrénnyel, aztán lementünk az udvarra, és ott Wawer szép türelmesen elkezdte tanítani nekünk az alapképzést. Hogyan kell jelentkezni, vigyázzba állni, hátraarcot csinálni, jobbra át, balra át, visszakozz. Aztán elkezdte a különféle meneteléseket tanítani. Menetlépés, gyorslépés, futólépés, még a díszlépésbe is belekóstoltunk egy kicsit, de az iszonyú nehéznek bizonyult.
Wawer elkápráztatott minket, olyan szakszerűen és gépies pontossággal mutatta be a mozdulatokat. Aztán egyenként szólított minket, jelentkeztetett, visszakoztatott, futólépést, hátraarcot vezényelt. Ha valaki rontott, az egész félszázadot megfektette.
- Fek. Föl. Küdj. Mi lenne, ha odafigyelne? Szedje össze magát, megkérem nagy tisztelettel. Fel.
Rajtunk kívül csak három félszázad volt kint az udvaron, de eléggé messze voltak tőlünk. Nem láttam, mit csinálnak. Az udvar, most már jobban felmérhettem, négy hektár területű lehetett, és alkalmam nyílott közelről is megismerni a betonnak hitt anyagot. Egészen hasonlított a flaszterre, csakhogy ha erősen megütötte az ember, egy-két milliméternyit rugalmasan meghajlott, nem ütött tehát nagyot; csak először óvatoskodtunk, azután már bátran vágtuk hasra magunkat Wawer parancsára.
