… Az öreg pedig jött. Lassan lépkedett, mintegy óvatosan, mintha csúszna a járda.
Már csak öt méterre volt, amikor újra felemelte a kezét; bár a mozdulat ugyanúgy kezdődött, mint az előző, ezúttal csak az orrát vakarta meg - talán. Így utólag, részletes képzés birtokában sem tudom megállapítani, vajon akkor is csinált-e valami olyat, amit én szemmel nem láthattam. Ahogy odaért hozzám, kopasz fején megcsillant a napfény. Mosolygott; de nem úgy, mint a többi ember. Nem udvariasan, de nem is szívből. Derűsen, mint akinek teljesen mindegy, hogy kire vagy min mosolyog.
- Szervusz - köszöntött barátságosan.
Szüleimtől megtanultam, hogy az idegen emberek, főleg ha ok nélkül barátságosnak és jóakaratúnak mutatkoznak, veszélyesek lehetnek, mégis azonnal rokonszenvesnek éreztem az öreget, sőt megbíztam benne, egykedvű mosolyával. Nem hagyott szóhoz jutni, azonnal folytatta:
- Én Koledö Láma vagyok. Szeretnék... - félbehagyta a mondatot, intett a kapu felé és megindult. - Gyere, menjünk. Szeretnék beszélni veled.
Ilyesmit legfeljebb a tanárok mondtak nekem az iskolában, ha valami miatt nagy komolyan meg akartak róni vagy a lelkemre akartak beszélni. Folytatta:
- Én tudom, hogy te ki vagy. Nem véletlenül akadtam az utadba.
Elég lassan beszélt, de gyorsan mentünk, mert hozzám kellett igazítania a sebességét.
- Mi... - kezdtem mondani valamit, de félbeszakított:
- Ha kérdésekre kapott válaszok útján akarod megtudni, mit akarok, az sokkal tovább fog tartani. Miért nem hagyod, hogy beszéljek?
Vártam, mi lesz ebből. Mentünk tovább, nem szólalt meg azonnal. A földszinten laktam, úgyhogy már majdnem odaértünk az ajtóhoz.
- Tehát. Hosszú sora van annak, amit el akarok mondani. Menjünk be, és nekikezdek.
- De... én nem engedhetek be senkit, mert...
Elhallgattatott, mágiával - ezúttal nem emelte fel a kezét. Szétszaladt egy elnéző mosoly az arcán.
- Tudom - szólt. - Sőt... tiéd ez a lakás? - kérdezte mintegy ötletszerűen.
- Igen... illetve dehogyis, mármint a szüleimé.
- És te akkor ide bemehetsz. Mert ők a te szüleid. Más nem mehet be, igaz?
Nem válaszoltam.
- Meg tudnád mondani, miért pont éppen ők a te szüleid?
Két másodperc, mire megértettem a kérdést.
- Véletlenül lettél te az ő gyerekük, igaz? Talán lehettem volna én is - helyetted. És akkor most én mennék be oda. Helyetted. Igaz?
Kezdett összezavarni. Végre megszólaltam:
- Dehát én vagyok a gyerekük. Ön idősebb, mint a szüleim, úgyhogy...
Persze megint félbeszakított, hiszen tudta, mit gondolok.
- A nevem Koledö. A láma... Buddhista kifejezés, Koledö Láma: olyasmi, mintha nálatok azt mondaná valaki, hogy ikszipszilon atya.
- Szóval pap?
- Igen, tibeti buddhista pap vagyok. És voltam én is tizenkét éves. Ha kicsit később születek, akár most is lehetnék annyi; és lehetnék a szüleid gyereke, helyetted.
- Node, akkor... szóval... én attól vagyok én, hogy a szüleim gyereke vagyok.
Emlékszem a jóleső érzésre, hogy végre sikerült megragadnom a lényeget, a hibát az öreg okfejtésében. Már egy kis ideje az ajtó előtt álltunk.
- Igen? Tehát mi van akkor, ha én születek helyetted? Akkor én vagyok te? - Ez, összevetve az eredeti problémával, még jobban összezavart.
- De én csak én lehetek! - mondtam, a legegyszerűbb ténybe kapaszkodva.
- Miért? Ki mondta neked? Olyan sok mindent tanulsz az iskolában, ugye? ...nos, mit tanítottak magadról?
- Ezt nem értem.
Gondolkodtam. Még kevésbé értettem.
- Mit kellett volna tanulnom magamról? És hogyan? Hogyan tanulhat az ember saját magáról?
- Hát ez az, David. Nem tudod, hogy ki vagy te. Akkor meg...
- Honnan tudja a nevem?
- Ha nem tudod, hogy ki vagy te, akkor honnan tudod, hogy nem ÉN vagy te? Ha én vagyok te, akkor ugyanúgy tudom a neved, ahogy te is. És bemegyek ide, ahogy te is.
- Nem tud összezavarni. - Igyekeztem határozottnak tűnni. - Akkor sem lehet bemenni, édesapám azt...
- Tényleg nem lehet! Koledö Láma hiába ügyeskedik, nem juthat be, igaz? - Megint mosolygott. - De ha én vagyok te, akkor te vagy Koledö Láma, szóval nem mehetsz be ide!
Elnevettem magam.
- Na! Hát ez az! Ön Koledö Láma, én meg én vagyok, ez nyilvánvaló; az én zsebemben van a lakás kulcsa!
Diadalmasan néztem az öregre.
- Igaz. De ha én vagyok te, akkor az én zsebemben van.
- Na jó! - mondtam, és a zsebembe nyúltam, a kulcsot keresve. - Ha én vagyok Koledö Láma és viszont, akkor Koledö Lámánál van a kulcs, ő fog most bemenni ide, Davidke pedig kint marad! Viszlát! - mondtam nevetve, nem azért, mert ott akartam hagyni, hanem hogy jelezzem, a játszmát megnyertem.
A láma kacagott. Teljesnek éreztem a diadalt, csak a kulcsomat nem találtam.
- Megtaláltad a lényeget! - mondta az öreg nevetve. - Egész jó, igen, nagyon jó!
Én azonban kezdtem megrémülni. Hol van a kulcsom? Csak nem elhagytam? A farzsebemben volt, onnan nem tudják kivenni úgy, hogy ne vegyem észre - legalábbis én ezt hittem. A Telepen Poräx gyakran kilopott ezt-azt a zsebemből. A láma nagyon jól mulatott, láthatóan nem vette észre, hogy valami nincs rendben.
- Nem találom a kulcsom - néztem enyhén sápadtan Koledöre. - Nincs a zsebemben.
Ahogy kimondtam, hirtelen megéreztem, milyen rossz a helyzet, a szüleim későn érnek haza, addig nem tudok bejutni, ráadásul le fognak szidni a gondatlanságért, hogy elhagytam a lakáskulcsot.
A láma hirtelen elkomolyodott. Azt hittem, arra gondol, hogy be akarom csapni. De egy másodperc gondolkodás után felderült az arca.
- Egészen összezavartál - szólt. - Bravó! Azt mondod, nincs a zsebedben a kulcs. Pedig ott van. Csakhogy - és felemelte az ujját - te Koledö Láma zsebében keresed a kulcsodat. Ott pedig tényleg nincs.
Megdermedtem. Végiggondoltam, amit mondott, és azt, amit mindez jelent. Az nem lehet. Hiszen a kulcs volt...
- Igen – bólintott, és válaszolt gondolatomra: - A kulcs volt a bizonyíték, hogy te vagy te. Látod, most meglátjuk, a kettőnk közül kicsoda TE. - Benyúlt a ruhája alá. Megfagyott a vérem. Nem lehet...
De az öreg mosolyogva előhúzta az én kulcscsomómat.
- Nem, Láma bácsi - mondta, engem utánozva -, nem lehet bemenni. Tessék innen elmenni. - Bedugta a kulcsot a zárba. - Tessék engem békénhagyni.
- Ellopta!! - suttogtam.
Erre nevetni kezdett. Rám nézett. Látta halálra vált arcomat, a döbbenetet, a rémületet, a tanácstalanságot. Rázkódott a nevetéstől. Ezt látva egy kicsit megnyugodtam; nem gúnyosan nevetett, kárörömmel, hanem mint aki egy ártalmatlan tréfát eszelt ki.
- Dehogy loptam. Hiszen végig nálam volt.
- A kapunál még a zsebembe nyúltam, és megmarkoltam...!
- Dehogy is. Én markoltam meg. Hogy került volna Koledö Lámához az én kulcsom?
Kinyitotta az ajtót. Belépett a lakásba, én utána. Tudtam, hogy játék, amit csinál, mégis azon gondolkodtam, mit tegyek, ha nem az. Az öreg úgy mozgott, mintha tényleg a saját lakásába ért volna haza.
- Köszönöm, hogy hozta a táskámat - mondta, és a vállamon lévő táska után nyúlt.
Megint nevetni kezdett. Bezárta az ajtót, aztán elindult befelé.
- A cipőt tessék levetni! - szóltam rá; egyúttal így próbáltam megbizonyosodni arról, hogy nincs rossz szándéka.
- Nem koszos a lábam - felelte, hátra se fordulva. - Ha egyetlen lábnyomot is találsz, felnyalom.
Olyan határozottan lépdelt előre, mintha legalább századszor lenne nálunk vendégségben, és csukott szemmel is tudná az utat.
- Dehát az utcáról tetszett...
- Hidd el, hogy nem koszos. - Hátrafordulva nekitámaszkodott a szoba ajtajának, és rám nézett. Hirtelen eszembe jutott, hogy kezdte a mondókáját. Milyen idegen volt akkor! Most úgy éreztem, mintha már egy hete ismerném, vagy még régebben.
- Ez a játék megindította az agyadat, és mellékesen bejutottam vele. Hagyjuk abba!
- Tudom, hogy csak azért csinálta - feleltem a cipőmet kikötve -, hogy juthasson a lakásba.
- Nem elsősorban a lakásba akartam bejutni. Inkább a fejedbe. Meg a szívedbe.
Hogy ez mennyire sikerült neki, azt csak sokkal később ismertem fel; két nap után, mikor már úgy emlékeztem vissza minderre, mintha két éve történt volna.
Bementünk a szobába, és mindezek után nem küzdöttem tovább, leültettem a lámát. Mondja csak, amit akar; nincs ártó szándéka, erről már megbizonyosodtam. (Milyen naiv voltam!)
