Koledö összehúzta a száját, nála ez volt a mesterséges elkomolyodás, aztán beszélni kezdett:
- Kétszáz évvel ezelőtt... az emberiség úgy döntött, lemond a tekintély konzervdobozos, ám kifogyhatatlan protektorátusáról, és saját kezébe veszi a sorsát, kizárólag az értelem erejére támaszkodva. Azonban kérdéses, hogy a gyermek milyen korban rendelkezik elegendő bölcsességgel, tudással, ...értelemmel, hogy a maga urává váljék. A világ, úgy tűnik, túl türelmetlen volt, ezért is ment végbe az elszakadás folyamata olyan hirtelen, erőszakos módon. Az értelem nem nyújt még elegendő támaszt. Azonnal láthatod, ha valóban körülnézel...
Én türelmesen ültem, és hallgattam. Kezdetben olyan dolgokról beszélt, amikről tudtam (valamennyit); a világ állapotát elemezte nagy vonalakban. Történelemről, politikáról beszélt, társadalmi jelenségekről, környezetszennyezésről, ilyesmikről. Az újdonság mindabban, amit mondott, a nézőpontja volt: a meggyőződése arról, hogy a világban néhány évtized múlva változások fognak végbemenni, változások sora, ami egy egy-két év múlva bekövetkező világméretű eseménnyel kezdődik majd. És beszélt nekem a különféle szerepekről, amelyekkel az emberek megszületnek. Én kezdettől fogva keresztény nevelést kaptam a szüleimtől, így nem volt semmi rendkívüli abban, hogy Koledö Istenről beszélt.
- Tehát, mint mondtam, az emberek meg vannak győződve arról, hogy egyéni sorsuk is teljes mértékben saját kezükben van - magyarázott.
Felmerült bennem a kérdés, hogy hol jövök majd én, mi közöm ehhez az egészhez.
- Emögött persze az a törekvés áll, hogy istenek akarnak lenni mindannyian. Hiszen az előbb már említettem, ez irányítja minden cselekedetüket. Azonban a világegyetemet Isten irányítja, de nem úgy, ahogy azt te tanultad korábban. Te soha nem hallhattál a Mesterekről: ők kormányozzák az Univerzumot, tévedhetetlen biztonsággal. Valaha ők is közöttünk éltek. Ugyanolyan emberek voltak, mint mi... csakhogy azóta, valamikor, elérték a tökéletességet. Ez tulajdonképpen a buddhizmus egyik alapvető tanítása. Azonban néhányunk számára ez sokkal több, mint egyszerű hit. Magam is sokszor találkoztam a Mesterekkel. Bár ők szellemek, de néha, speciális körülmények között, megtestesülve nyilvánulnak meg. Általában ők sem avatkoznak bele közvetlenül a dolgok folyásába. Különböző emberek, szellemek állnak a szolgálatukban, ezeket utasítják a szükséges cselekedetekre. Én is egy ilyen... szolgájuk vagyok.
Ez kezdett érdekessé válni. De még mindig nem tudtam, hogy jövök én ide.
- Hiszen akkor... ugye Ők küldték ide hozzám, láma? - kérdeztem.
- Pontosan. Ők figyelemmel kísérik minden élőlény sorsát. Tehát, személyesen ismernek mindenkit a világegyetemben. Én... azért jöttem, hogy meghívjalak, az Ő társaságukba... hogy állj be közénk, akik szolgáljuk Őket - és ezáltal az egész világot.
Ettől a hirtelen fordulattól leállt az elmém. Olyan sok mindent kellett volna gondolnom egyszerre, hogy teljesen megbénultam. Persze, megint a paraméterek hiánya - amiről akkor még nem tudtam.
- Beszéltem már neked arról, hogy vannak, akik szolgálatra születnek, és vannak, akik csak egyszerű... játékosok. Előfordulhat azonban az is, hogy valaki később lép szolgálatba! Így vagy úgy, mindenképpen szüksége van bizonyos képzettségre egy embernek ahhoz, hogy szolgálni tudjon.
- De mit kellene tennem? - kérdeztem hirtelen.
- Vállald el a szolgálatot!
- De... akkor mit kell...? Szóval, mi van, ha elvállalom?
- Ó, ó, hát azt a Mesterek mondják meg, hogy kinek mit kell tennie. Ha a szolgálatot választod, el kell menned tanulni; mint az előbb mondtam, képzésre van szükséged. Van egy telep... ahol különleges, tartalékos, "karmán-kívüli" közszolgálatis szellemek élnek - és itt kaphatnak képzést a hozzád hasonlók, aztán szolgálhatnak ott, a Telepen, vagy visszatérhetnek a földi karma világába, a játékosok közé.
Zsargonnal teli beszédéből lassan kihámoztam a lényeget.
- Nekem egyébként is tanulnom kell - mondtam elmosolyodva -, iskolába járok. A szüleim..., nem hiszem, hogy elengednének anélkül, hogy...
A láma nevetett. Először, mióta leültünk beszélgetni.
- Egy ilyen nagyságrendű kérdésbe - mondta - a szüleidnek egyáltalán nincs beleszólása! Neked kell döntened, egyedül. Ha vállalod, még ma délután elviszlek a Telepre, és este megbeszélek mindent a szüleiddel.
- Node, azt hiszik, hogy el tetszett rabolni, és a rendőrség...
- Ezt csak bízd rám! Nem te vagy az első, akit... beszervezek. Tizenkét éves gyerekeket kell összegyűjtenem, azokat, akiket a Mesterek kijelöltek. Ez a munkám, többek között. Van gyakorlatom a szülők leszerelésében.
- De ha elmegyek, mi lesz a... mi lesz... mindennel?!
- Mindennek annyi - vigyorgott a láma. - Az itteni életedet felszámolhatod... magadban. Többé nem számít se az iskola, se semmi.
- De miért?
- ..."Miért"? Hogyhogy miért?
- Miért kell, hogy elvállaljam? Miért én?
- Hogy miért te, azt nem tudom, a Mesterektől kell megkérdezni. De nem akarsz tenni semmit az emberekért, a világért? Figyelj rám. Tudajdonképpen egy hadseregbe invitállak: a szolgálatban vannak különféle stílusok, itt a Földön pedig, és más helyeken is, jelenleg eléggé hathatós eszközöket kell alkalmazni, mivel az embereket nagyon nehéz befolyásolni. Mindenki csak a saját feje után menne, nem fogad el senkitől tanácsot; mondom, istenek akarnak lenni. Azt mondják magukban: nekem csak ne mondja meg senki, hogy mit csináljak.
Tehát, mi azért vagyunk, hogy segítsünk a játékosokon. De gondold csak el, milyen nehéz valakin akarata ellenére segíteni! Beláthatod, hogy ehhez speciális tudás, különösen nagy erejű és ügyesen kieszelt odahatás szükségeltetik.
Beláttam. De biztos voltam benne, hogy nem fogok tudni egy délután alatt dönteni.
- És... milyen ott az élet? - kérdeztem. - A Telepen.
- Vannak dolgok, amiket nem mondhatok el - válaszolt -, legalábbis addig biztosan nem, amíg bele nem egyezel, hogy velem jössz. Ha bevonulsz ebbe a seregbe, akkor ott, a Telepen fogod megkapni a képzésed. Az ottani személyzet fog titeket tanítani, az angyalok részvételével. Veled egyidős, földi gyerekekből álló csapatba fognak beosztani. És évek múlva, mikor a kiképzésnek vége, és felnőttek lesztek, átköltöztök a Telepnek arra a részére, ahol az úgynevezett szervánsok élnek; ők azok a közszolgálatisok, akik nem a nagyvilágban tevékenykednek, hanem ott a Telepen.
Elhallgatott, talán a következő kérdést várta. De én nem szóltam semmit, csak ültem és emésztettem.
- No? Meg kell emésztened az egészet? - kérdezte. – Akkor azt hiszem, én hamarosan indulok is.
Ahogy ezt kimondta, valahogy megkönnyebbültem. Mintha a döntési kényszer megszűnt volna; az ismeretlentől való félelem alábbhagyott. Kivárom azt a kis időt, amíg Koledö továbbáll, aztán el is felejthetem az egészet...
Mégsem nyugodtam meg teljesen.
- Nem is tudom - szólaltam meg végül. - Olyan hihetetlen az egész. Egyáltalán hol van ez a Telep?
A láma elmosolyodott a „hihetetlen” szóra.
- Azt még nem mondhatom el, hogy hol van. De... azt mondod, hihetetlen. Bizonyítsak?
Nem válaszoltam semmit. Feszülten vártam, mi lesz itt.
- Bemutatom, hogy a Mesterek számára nincs lehetetlen - mondta. - Figyelj!
Összetette a két kezét, mintha imádkozna. Felhúzta a lábát a fotelba, törökülésbe. Félig becsukta a szemét, és a leeresztett szemhéjak mögött látni lehetett, hogy kiüresedett a tekintete. Mintha a semmibe nézne.
Hallottam a saját felgyorsult szívverésem; aki rászokott, hogy rutincselekedetekkel tölti ki az életét, az mindig fél az ismeretlentől. Két-három másodpercig ültünk így, csöndben, mozdulatlanul, aztán felnyögtem. Kiáltásnak indítottam, de úgy megfeszült minden izmom, hogy nyögés lett belőle.
Koledö láma ugyanis emelkedni kezdett. Először azt hittem, hogy csak helyzetet változtat a fotelban; a bő ruhától nem láttam, mi történik. A láma azonban felemelkedett húsz centi magasra, aztán már fél méternél tartott; a ruhája lefele lógott, jelezve, hogy a gravitáció változatlanul hat rá. Egészen lenyűgözött a látvány - később a Telepen már nyomasztó volt látni a levitációt, mint a hatalom egyik jelképét. Mosolyogtam, vigyorogtam, aztán nevetni kezdtem. A láma is elmosolyodott, de különben mozdulatlan maradt. Amikor felért a plafonhoz, megállt. A ruhája pedig elkezdett fényleni. Egyre erősebben világított, vörösből átment fehérbe, végül már alig bírtam ránézni. A szobát elárasztotta a fény.
Azután „felrobbant” - hirtelen egy éles, rövid durranás hallatszott, ugyanakkor megremegett a padló egy kicsit, közben felvillant a ruha olyan erősen, hogy egészen elvakított a fénye. És ezzel véget ért az egész jelenség.
A fotel előtt álltam, minden teljesen normálisnak látszott, semmi jele nem volt, hogy egy pillanattal azelőtt egy csoda szemtanúja voltam. Levitációról ugyan már hallottam, de ez a világító ruha teljesen új és megdöbbentő jelenség volt.
Koledö pedig sehol. Egyszerűen eltűnt. Körbenéztem a szobában. Talán tényleg felrobbant, gondoltam, fénnyé alakult a teste.
