Fent az emeleten a templom-küllem már szerényebb formát öltött. Közönséges fehérre meszelt falak, mindenhol ugyanaz a szürkés mintájú kövezet, fehér oszlopok. A folyosó tíz-tizenkét méter széles lehetett, és körülbelül háromszáz méter hosszú azon a részen, ahol én álltam.
Helyes ösztönnel jobbra indultam el. Az első teremnél megnéztem a számot. 229. Aztán: 228. Fehér ruhás fiúk jöttek szembe a folyosón, négyen voltak; egymás mellett mentek, a két szélső kissé lemaradva. Az ügyeletes intésére hallgatva nem köszöntem nekik. Rám se pillantottak. Hamarosan újabb csoportok jöttek szembe és mögülem is, de senki nem törődött velem; mintha levegőnek néztek volna.
Nagy ablak jelezte, hogy elértem az épület széléhez; a folyosó elkanyarodott jobbra. Már csak a jobb oldalamon voltak termek - balra végig ablakok -, és a folyosó végén ott volt a 202-es után egy újabb kanyar mögött a 201-es. A kanyar után csak egy zuhanyzó, egy „árnyékszék” és a 201-es volt. Hamarjában nem tudtam, milyen iszonyú szerencse, hogy ezt a termet kaptuk; egy emeleten 78 terem van, és csak az egyes ilyen jó helyen, eldugva. Korábban a hatodévesek lakhattak ezekben a termekben: nem elég, hogy ilyen kiváltságos helyen van, rejtve felügyelőink szeme elől, de még „saját” zuhanyzója is van.
Nyitva állt az ajtó. A teremben mérsékelt alapzaj; nagyjából ötven, velem egyidős gyerek volt már odabent. A fal mellett kétoldalt ágyak, az ágyak mellett egy-egy magas barna fahasáb - talán szekrények. Az egyik oldalon végig ablakok.
Hirtelen nagyon elcsodálkoztam, mivel észrevettem néhány lányt, bár a fiúk voltak többségben. Erről nem is esett szó Koledövel. Mindegy, csak örültem neki, nem tudtam, hogy ez a vegyes beosztás később milyen kellemetlenségekkel fog járni. Néhányan észrevettek, rám néztek, aztán beszélgettek tovább. Nyilván ismerkedtek, hiszen évekig leszünk együtt, összezárva... Bár valami itt nem stimmel: ez egy hálóterem, de talán nem is ez a végleges helyünk, gondoltam, hiszen itt vannak a lányok is; talán most csak összegyűjtötték ide az osztályt, aztán majd kapunk külön hálótermet. Egy kicsit reménykedtem, hogy nem, de tudtam, hogy így lesz.
Láttam a hosszúkás terem végében néhány fehér egyenruhás gyereket is, de nekik egészen másmilyen volt az arckifejezésük, a mozgásuk, a viselkedésük. Egymással beszéltek, szóba sem álltak az újoncokkal. Később megtudtam, hogy őket évismétlésre vezényelték, úgyhogy már tavaly egy teljes évet lehúztak itt.
Kerestem egy üres ágyat, egy szimpatikus gyerek szomszédságában. A tetejére rádobtam a bőröndöm, és leültem.
- Hello! - köszöntem rá a másikra, miközben eszembe jutott az ügyeletes figyelmeztetése. Ő azonban visszaköszönt, sőt felállt, kezet nyújtott, és bemutatkozott. Vincent Collins. Akkor még inkább a keresztnevét jegyeztem meg, ami azonban később mindenkinek kikopott. Collins is aznap jött, egy órával előttem.
Éppen mondani készültem valamit, amikor váratlanul egy „HEJ!” hangzott fel az ajtóból. Belezengett a terem.
Egy fehér kabátos lépett be. Az öt egyenruhás rögtön felugrott. Egyenesen álltak, mint akikkel az udvaron találkoztam, meg az ügyeletes. A fehér kabátos végignézett rajtunk. Negyvenöt-ötven év körüli férfi lehetett, egészen nyugodalmas, barátságos arca volt; igaz, kemény vonásokkal, ezért nehéz volt a korát megállapítani. Sötétebb tónusú bőre volt, kicsit olaszos arcvonásokkal, hátrafésült fekete hajjal.
Néhányan még mindig beszélgettek, bár csendesebben, mint az előbb.
- Bejöttem - jegyezte meg halk, mégis éles hangon. Egy pillanatra elhallgattak a beszélgetők – azután soha többé nem jutottak szóhoz. Ebben a pillanatban ért véget játékos-életünk. Tanoncok voltunk a Szolgálati Telepen.
- Nézzék csak meg az öreg bakákat - szólt a férfi békés hangon. - Ők már tudják, hogy mennek itt a dolgok.
Az „öreg bakák” közül ketten-hárman egy kicsit elmosolyodtak.
- Ők felpattantak, ugye, amikor megláttak engem. Rám figyelnek, ugye. És nem beszélgetnek, ugyebár. - Ugyanolyan fajta telt-éles hangja volt, mint a kinti férfié, s éppolyan faarca. Szinte bűvölően szuggesszív erővel bírt az, ahogyan beszélt.
Minden arc őt nézte kíváncsian. Már el is hintette az érzést mindenkiben, hogy valami rosszat tettünk, de ő elnéző, türelmes, és megértő. Így egyúttal bizalmat is ébresztett maga iránt; belül mindenki lesni kezdte az alkalmat, hogy hol javíthatná ki azt a „hibát”.
- Na felállni - hangzott egy kicsit keményebben.
Azok, akik eddig ültek, egyszerre felálltak. Persze nevetségesen néztek ki a régi fiúkhoz képest. Görbén álltak, némelyek zsebre dugott kézzel, féllábon, izegtek, mozogtak. Néhányan még egy-két szót is súgtak valakinek.
- Szép - mondta a kabátos. Lenézett maga elé. - Isten szolgái, személyesen. Vigyázz.
Az egyenruhások felől egy puffanás hallatszott, ahogy vigyázzba vágták magukat. Mi, többiek lassan fogtuk fel az utolsó szó jelentőségét, mivel az „öreg bakák” a hátunk mögött voltak, a terem végében; ők okosan tudták, hogy az a legjobb hely, nem pedig az, amelyik közelebb van a mosdóhoz vagy ilyesmi.
A férfi újra végignézett a termen.
- Aha - mondta, és kilépett az ajtón. Becsukta maga után. Idebent az emberek rögtön lazítottak, a legtöbben visszaültek az ágyak szélére, és újraindultak a beszélgetések, izgatott hangon. Mi lesz ebből? Az egyenruhás fiúk is leültek, váltottak néhány szót.
A férfi feje kilencven fokban hátradöntve megjelent az ajtóban. A szemeit forgatta viccesen, de továbbra is fapofát vágott.
- Nem mondtam, hogy pihenj.
Felálltunk megint, vigyázzállásba. Közben hátrafordultam, odanéztem az öregekre. Mind úgy álltak ott, mintha időközben meg sem mozdultak volna. Mikor visszafordultam, már mindenki a férfit nézte, aki rendes szögben állva belépett az ajtón.
Látta, hogy én fordultam felé utolsónak. Rám mutatott, azután magára. Azután a földre maga előtt. Nem tudtuk, hogy most még csak játszik velünk.
Tétováztam, aztán lassan elindultam felé. A fejével egy csodálkozó mozdulatot tett, mintha azt kérdezné: "Tényleg?"
- Mondtam, hogy pihenj, vagy nem mondtam? - kérdezte, félreérthetetlenül tőlem.
- Nem mondta - válaszoltam.
- Állj - szólt rám. - Mi a neve?
- David - válaszoltam, miközben megálltam. - Ö, David Port...
- Áááááá!
A férfi felüvöltött, az arca elé kapta a kezét, és összerogyott. Ott maradt, guggolva, fejét lehajtva, arcát a kezébe temette. Aztán lehúzta a kezét az arcáról, felnézett rám.
- Maga szerint mit csináljak? - kérdezte tőlem fájdalmas arccal.
- Miért, mi van? - kérdeztem vissza gyorsan.
A feje újra előrehanyatlott. Mosolygott, és a fejét rázta. Felnézett, aztán felegyenesedett, egyre mosolyogva végignézett újra a termen, megint a fejét rázta. És egyszer csak, anélkül, hogy az arca elváltozott volna, földöntúli hangon ordítani kezdett:
- Nem mondtam, hogy pihenj!! Vigyázzba állni!
Lopva a többiekre pillantottam. Riadtan néztek.
- És amikor vigyázzban áll! Akkor nem forgatja a fejét!! Ugye, Mr. Davidööödavidport!
Kicsit alacsonyabb hangerőn folytatta:
- Miért kérdezte tőlem azt, hogy mi van?
- Hát mert nem tudtam - válaszoltam halkan, bizonytalanul -, hogy miért kérdezi, mi baja van...
- Majd én rendbe szedem! - Még hangosabban ordított. - Az egész koszos gyülevész újoncbagázst! Vigyázba kéne állni még mindig! Csak nem tudják, hogy kell, ugye? Nem tanulták az iskolában, ugye? Aki megmoccan, az példaként fog szolgálni a többieknek! Utána. Amikor megtapasztalja. - Ezt még nem egészen értettem. A Telepnek saját zsargonja volt, sokszor hihetetlenül tömör rövidítésekkel.
A kabátos megint hirtelen, de fokozatosan halkított az utolsó szavaknál. S kilépett a teremből.
- Itt vagyok, nem mentem el - mondta még, aztán becsukta az ajtót.
Teljes volt a csönd.
Aztán két lány beszélni kezdett egymással, nagyon halkan suttogva, még a mellettük állók sem érthették. Nem mertem hátrafordulni az öreg fiúkra. Még néhány elsuttogott félmondat törte meg a csendet. De mindenki meg volt ijedve, a hátsó ötös kivételével. Én éreztem magam a legidétlenebbül, a terem kellős közepén egyedül ácsorogva.
Öt percig álltunk így talán, aztán visszajött a férfi, egy tizenhét év körüli fiúval, akinek öt csík volt a vállán. Először ő tűnt fel az ajtóban. A lányok nem hagyták abba a beszélgetést. Aztán belépett a fehér kabátos, és teljes csend lett. Türelmetlenül végignézett rajtunk, aztán a fiú felé fordult. Az a fejével a két lány felé mutatott. A kabátos bólintott, aztán kiment. Visszanézett a feje, 90 fokban megdőlve.
- Lemegyek az ügyeleteshez, névsorozni - mondta a fiúnak.
Az határozott mozdulattal biccentett egyet, kicsit összehúzta a bokáit. A fej eltűnt. Néhányan elkezdtek mocorogni. Tudták, hogy most nem fog visszajönni ez az ordítozó. Az ötcsíkos rájuk nézett.
- Ki mondta azt, hogy pihenj? Hm? - kérdezte csodálkozva. - Nem mondta senki, vagy dögöljek meg. – Itt kis vihogás a teremben. - Maguk ketten! - szólt a két lányhoz. - Mi volt a sürgős megbeszélnivalójuk?
Az alacsonyabb lány arcán tanácstalanság látszott, a másik mintha dühös lett volna.
- Jöjjenek ide! - mondta az ötcsíkos. - Szóval mi volt az?
- Te meg mit piszkálsz bennünket - kezdte a dühösebbik -, nem volt elég a...
- Kuss legyen már! - kezdett ordítani most az ötcsíkos is. - Miért nem a kérdésemre válaszolnak? Majd mindjárt! Nacsak! Figyeljenek! Leülni!
A lány még élesebb nyelvvel válaszolt.
- Te ne csinálj úgy, mintha tanár lennél - a fiú kezdett elsápadni -, azért, mert téged bízott meg ez a hárpia, hogy...
- Pofa súlyba! - azonnal vörösre váltott az ötcsíkos arca. - Ha azt mondom, hogy vigyázz, akkor vigyázz! Ha leülni, akkor LEÜLNI!!! Tud számolni, tündérke? Öt! - iszonyú erővel a saját vállára csapott. - Én ötödéves vagyok! Ha nem ül le most azonnal ott, ahol van, úgy lecsukatom függelemsértésért, de úgy, hogy a haja elzöldül tőle egy hétre! Le! ül! ni! - vágta ki a várom szótagot külön tagolva.
Időközben a lány arcán a düh fokozatosan ment át rettenetbe. Lassan felfogta a szavak értelmét, és leült. Azért, amikor meghallotta az ötletet gondosan növesztett szép hosszú fekete haja elszíneződéséről, sértődött fintort láttam az arcán, de csak egy pillanatra. Még nem tudta, hogy hamarosan búcsút mondhat a szép hosszú hajának, fülbevalójának, szép ruhájának és minden egyéb nőiesnek tartott dolognak.
- Vigyázz! - hangzott abban a pillanatban, amint leért a földre.
A lány egy elégedetlen grimaszt vágott, és elkezdett feltápázkodni.
- Ez itt színészszázad? - kérdezte ordítva az ötödéves. - Ott szoktak pofákat vágni! És a parancsot mindenki legjobb tudása szerint végrehajtja! Olyan gyorsan áll fel, amilyen gyorsan csak tud! Leülni!
Valamivel olajozottabban ült le a lány.
- Felállni! ...Leülni! Felállni! Leülni! Felállni! Látom, megy ez végül mégiscsak. Hozzám - vett vissza a hangerőből a fiú.
A lány lassan megindult. Nem tanult az én hibámból.
- Futólépés! Gyerünk! Megmondtam, amilyen gyorsan csak tudja! - most már nem ordított az ötödéves annyira. Éppen csak kiabált.
A lány odapattant hozzá. Megállt előtte, nagyjából-vigyázzban.
- Mi a neve?
Egy pillanatnyi szünet, a lány felém sandított, aztán válaszolt.
- Sword, Catheri...
- Az nem érdekel, hogy szólítják a társai. Na lássuk.
Felnézett a lány arcáról.
- Leülni!
Catheri...-Sword rögtön ülésbe pattant. A fiú szája remegni kezdett.
- Azt mondtam, leülni!
Nagy nehezen kapcsoltunk. Mindenki a földre vágódott, én az elsők között. Persze az öreg fiúk már régen leültek, csak nem hallottuk. A lány egymaga nagyobb zajt csapott, mint ők öten.
- Fel! ... Leülni! Fel! Leülni! Fel! És vigyázzban állunk, még mindig!
Hozzám fordult.
- Maga van kiléptetve. Ugye maga a Davidizé.
- Igen.
- Úgy érti, igenis. - Megvakarta a homlokát. - Na hogy hívják?
- Porter.
- Jó. - A lányhoz fordult. - Lelépni!
Sword néhány lépést hátrált, aztán megfordult, és úgy indult el; végül észbekapott és futni kezdett. Megállt az ágyánál, vigyázzban, a másik lány mellett, aki szerencsésen megúszta az egészet.
Őszintén szólva akkor egyáltalán nem bántam volna a haját. Haragudtam a lányra, mert úgy gondoltam, még nálam is sokkal élhetetlenebb volt, és miatta „megültette” a csoportot az ötödéves - aki most magyarázni kezdett:
- Akkor egy kis alapvető életmentő lecke. Ha valakit szólítanak, akkor felteszi a kezét, miközben azt mondja „Parancs”. Így: Parancs. – Be is mutatta. Tényleg rendes volt. - Ha valaki azt hallja, „Hozzám!”, akkor odamegy, megáll egy méterre, és várja a parancsot. „Lelépni” esetén hátraarcot csinál és távozik. Mi nem szoktunk köszönni. Nem szoktunk kérni, és megköszönni. "Igenis"-sel jelzi, ha tudomásul vett valamit. Fölöslegesen nem beszélünk. Mindenki csak akkor szól, ha kérdezik. És egyáltalán, mindenki csak parancsra cselekszik. Mint a robotember. Pihenj.
Végignézett rajtunk.
- Na jó. Ha valaki ezt hallja, a kezét szétteszi oldalt, vagy a háta mögé rakja, a lábát kicsit széjjelebb húzhatja. Így - és megmutatta, csinált egy szakszerű pihenjt, ahogy már százezerszer életében.
- És most állunk. Vigyázzban! Nox angyal úr parancsa szerint.
